Biblioteca https://biblioteca.riczroninfactories.eu -Sic erat scriptum- Wed, 13 Mar 2024 11:48:24 +0000 hu hourly 1 https://wordpress.org/?v=6.4.3 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/wp-content/uploads/2021/07/cropped-cover-32x32.jpg Biblioteca https://biblioteca.riczroninfactories.eu 32 32 Japán megszállása 2024 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/japan-megszallasa-2024/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/japan-megszallasa-2024/#respond Wed, 13 Mar 2024 11:48:24 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=8164 Hosszabb ideje tervezem már ezt az utat. Eredetileg 2019-ben kezdtem el gondolkodni rajta és előkészülgetni, hogy majd 2021-ben utazom is. A csúsztatás oka elsősorban az volt, akkor még 2020-ban lett volna a tokiói olimpia, és szerettem volna elkerülni a gyorsan felvert árakat, különösen ami a szállást illeti, hiszen azok rendre hamar elfogynak ilyenkor. Bár Kiotóba terveztem menni, de még az sem esik ki annyira a golyóvonatok miatt, hogy ne vegyem számításba az eshetőségét. Aztán közbeszólt a pandémia, Japán le is zárta pár évre a határait, és csak indokolt esetben nyitotta meg kisebb csoportok előtt. A félretétel is nehézkesen haladt emiatt, és nem tudtam, mikorra tegyem eleinte az utat. A határok megnyitása után semmiképp sem akartam menni, mert akkor várható volt, hogy a fél világ meglódul és menni akar valahova – ha nem is pont oda, ahova én, de mindenképp utazni fog.

Aztán egyszer nézegettem a naptárat, és megakadt a szemem az idei év márciusán, ahol a 15-i hosszú hétvége és a húsvéti hosszú hétvége közt 9 munkanap van csupán. Ideális időablak, csapjunk is le rá! Ez volt tavaly nagyjából ilyenkor, a félretételt is elkezdtem felpörgetni, amit meg lehetett, azt idejekorán intézte(tte)m. Persze, nem egyedül megyek, hanem ismerősökkel, akik úgy verbuválódtak össze, hasonlóan kapva a lehetőségen, hiszen ez egy jól kihasználható időablak. A Google figyelte a járatokat, a szállással megszenvedtünk, mert nagyon együtt akart maradni a brigád, miközben a szállásigényeink is eléggé eltérőek voltak. Személy szerint például a rendes szállodát elvetettem, és inkább egy tradicionálisabb fogadót preferáltam az egyik barátommal, mondván: „ha már kinn vagyunk és nem tudni, mikor jövünk legközelebb, ha ugyan, akkor már érdemes megtapasztalni”. Ugyanígy voltam azzal is, hogy ne Osakában legyünk, ahol noha olcsóbb a szállás (meg a fajtája is inkább a modernebb jelleget hordozza), de több napon is ingázni kell, azt meg szinte napjában teszem, inkább lennék helyben egyszer a változatosság kedvéért. Így lett az, hogy három felé bomlott végül a csapat és majd mindig találkozunk valahol (ami sok esetben a kiotói nagy állomás lesz).

Készültek tervek, hogy hova megyünk és mit nézünk meg. Célvárosoknak Kiotó és Osaka mellett szerepel Tsuruga, Hiroshima, Kure és Nara egy-egy napokra. Ezeket összeírtuk, lekutattam a nyitvatartásukat, amennyire lehetett a belépők árát is, illetve megnéztem, milyen programokat kínálnak. Mellé brosúrákat, térképeket szedtem és csórtam a hivatalos oldalakról (nem mindenhol engedte az utóbbit ugyanis letölteni), illetve pár hellyel felvettem a kapcsolatot: a Kiotói Egyetemmel az egyik témám kapcsán, hogy tudnak-e fogadni és tudok-e kutatgatni; Kyoto Animationre egy esetleges stúdiólátogatásért és interjúért, illetve ugyanennek reményében a Gainax Kyotora; valamint a szabályok, engedélyek és formanyomtatványok miatt a Kyoto Gyoshora, vagyis az egykori császári palotára. Az eredménye az lett, hogy az egyetem fogad, a KyoAni elzárkózott, a Gainax Kyoto (még) nem válaszolt, az egykori palota pedig tisztázta a kérdéseket.

Hogy mi várható ezzel kapcsolatban, az még legyen meglepetés. Beszámolók mindenképpen lesznek, de annyit elárulok, hogy nyilván nem megyünk el az olyan filmek helyszínei mellett csak úgy, mint az Egy gésa emlékiratai vagy Az utolsó szamuráj, animék terén pedig a Kyousougiga, a Yojouhan Shinwa Taikei (vagy Tatami Galaxy), esetleg a K-On! vagy az Okoshiyasu Chitose-chan. Na meg persze, elég Matsumoto Leiji életműve is elég erősen képviselteti magát a repertoárunkban, illetve Tezukának is van a vonzáskörzetünkben saját múzeuma.

Indulás: március 15-én déltájt (+1 nap az érkezés déltájt)
Hazaérés: március 29. hajnal-kora reggel

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/japan-megszallasa-2024/feed/ 0
A távol-keleti animációs ipar története 18. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-18/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-18/#respond Tue, 20 Feb 2024 09:47:15 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=8088 Tezuka Osamu színre lép 1. rész

Tezuka Osamu (1928-1989)
Tezuka Osamu (1928-1989)

Tezuka Osamuról külön könyvet lehetne írni, olyan szinten meghatározó alak. Nem csak a munkássága révén, hiszen olyan kultikus címek megalkotója, mint a Tetsuwan Atom, Dororo vagy a Black Jack; illetve olyan mangakákat inspirált, mint Toriyama Akira, Monkey Punch, Katsuhiro Otomo, illetve segédkezett Nagai Gō és Ishinomori Shōtarō befutásában is. Sokszor emlegetik emellett a „a manga atyjának”, „keresztapjának”, olykor még „istenének” is, mivel technikai úttörő szerepe mellett több műfajt ő értelmezett újra, vált annak meghatározójává. Most inkább az animációs iparbeli tevékenységét tekintjük át.

Tezuka eredetileg a Tōei berkein belül kezdte az animációs munkákat. Bár az 1960-os Saiyūkit és a két évvel későbbi Arabian Night: Sinbad no Bōkent tető alá hozta, és a munkatársaival jó kapcsolatot is ápolt, hamar megalapította inkább saját animációs stúdióját, eleinte 5, majd egy évvel később 20-30 fővel – vagyis a Tōei akkori munkavállalóinak tizedével, akik javarészt a cégben kialakult fizetési, képviseleti és munkakörülményi problémák miatt váltottak. Ez volt a Mushi Production.

Aru Machikado no Monogatari (Tale of a Street Corner, 1962)
Aru Machikado no Monogatari (Tale of a Street Corner, 1962)

Hogy mennyire is csábító volt Tezuka új stúdiója, a később rendezőként befutott Rintarō visszaemlékezéseiből derülhet ki a legjobban: a korábbi 8 ezer jenes fizetése helyett 21 ezer jent ajánlott neki. Ugyanakkor Tezuka fizette az étkezésüket, fejenként napi 100 jenes büdzsével, ami kifejezetten jó térítés volt ekkoriban.

A Mushi Production első műve az Aru Machikado no Monogatari volt (1962, Egy utcasarok története), ami kísérleti filmként igyekezett szembemenni a Disney által lefektetett irányzattal: modernista művészi megvalósítással és párbeszédeket, monológokat teljes mértékben mellőzve. A grafikai megoldásai egyszerre voltak stílus és tartalom, amelyhez olyan nevek társultak, mint a korábbi cikkekben említett Yamamoto Eiichi és Sugii Gisaburō. Ugyanakkor ez a mű egyben apróbb részleteiben előre is vetítette a stúdió későbbi problémáit: noha Tezuka vezette a gyártási folyamatot és rendezte a művet, gyakran képtelen volt teljesíteni a saját maga által támasztott határidőket, és a kreatív döntéseket inkább a stábnak kellett meghoznia a hiányában, amiért később ő aratta le a babérokat. Ez azért is fontos, mert a boldog békeéveket, majd a katonai diktatúrát és a környék pusztulását megélő címszereplő utcasarok története plakátokon keresztül kerül elmesélésre afféle stílusgyakorlatként, váltogatva a különféle irányzatok közt. Számos hiányossága és problémája van a műnek, a repetitív és korlátozott animációtól, a sokszor idegesítő és újra meg újrajátszódó zenei betéteken át a háborúellenes üzenet egyszerű és szájbarágós mivolta miatt korában nem osztott nagy sikert, noha az 1962-es Ōfuji Noburō-díjat elnyerte.

Aru Machikado no Monogatari (1962)
Aru Machikado no Monogatari (1962)
Osu (1962)
Osu (1962)

A szóban forgó filmet, illetve az Osut (1962, Férfi) és a Tetsuwan Atom pilot epizódját a szélesebb közönség a tokiói Ginza kerület Yamada Halljában tekinthette meg először a Mushi Pro Showcase eseményen 1962 novemberének elején. Az esemény körülményei kicsit kaotikusak voltak, hiszen eredetileg Tezuka az első két epizódot szerette volna bemutatni a jövő év januárjában induló sorozatából, csakhogy a hangsáv nem volt megfelelően lejátszható, a mixelés sem sikerült megfelelően, ezért egy külön kazettáról kellett elindítani. Emellett a lejátszás sebessége is változó volt, ami így azt eredményezte, hogy a hangok és a jelenetek nem mindig kerültek szinkronba. Ennek ellenére a hatalmas várakozás kezdte el övezni a Tetsuwan Atomot, ami 1963 újév napján a televíziók képernyőjére került, ezzel új fejezetet indítva az animék történetében.

Tudtad-e, hogy a Tetsuwan Atom januári 1-i kezdetére vezethetjük vissza annak az okát, hogy az animeszezonok egy hónapos csúszásban vannak a naptári évszakokhoz képest?

Azonban ezt a sikert nem mindenki fogadta jól. Miyazaki Hayao Tezuka 1989-es halála után írt munkájában például „olcsó pesszizmustól és a Disney iránti irigységétől vezérelt, bizonytalan flótásnak” írta le. Miyazaki írta ezt mindannak a tudatában, hogy a szerző-alkotót országszerte dicsőíteni fogják a halálhírekben, illetve őt magát „a tezukai hagyaték” egyik zászlóvivőjének fogják titulálni. Hogy pontosan miféle „hagyatékról” is lehet szó, arra csak ugyanebből az írásából következtethetünk: külön kiemeli, hogy az alkotó nem volt rá hatással, mégis gyakorta égette el azokat a rajzait, amelyek túlságosan is hasonlítottak az övére. Továbbá azt is megjegyzi, hogy a forradalmi újításokat sem köthetjük a nevéhez, hiszen „ha ő nem hajtja végre, akkor majd más teszi meg”. A szövegkörnyezetből kiragadva ezek a megjegyzések durva támadásként, becsmérlően és tiszteletlenül hatnak, azonban arról van szó összességében, hogy Miyazaki igyekezett magát minél távolabbra helyezni Tezukától minden tekintetben. Érdekességként megjegyezhető, hogy Sugii Gisaburō megjegyzi ezzel az írással kapcsolatban, hogy „azok a régi szép idők valójában nem léteztek a Tōeinél, hiszen az üzleti modell tarthatatlan volt, és Miyazaki, Tezuka kritikusa, a Tetsuwan Atom sikerének köszönheti, hogy gyakorlatilag még az iparban dolgozhat”.

Tetsuwan Atom live action (1959)
Tetsuwan Atom live action (1959)

Mert lényegében a sorozat eredetileg sem a Mushi Production stúdiónál fogant meg, hanem a Tōeinél. Tezuka még nagyban a Saiyūkin dolgozott, mikor arról folytak a tárgyalások, hogy a stúdió lehetőséget biztosít az elkészültére, és erre minden inspirációt és lendületet megad. A projekt sikerével viszont kétségek sora merült fel: egyfelől a televíziós műsorszórásból származó haszon és befektetés megtérülése miatt (ne felejtsük el, ekkoriban még elég alacsony azon háztartások aránya, ahol a tévékészülék jelen volt), másfelől egyes alkotók kifejezetten nevetségesnek, vagy egyenesen lehetetlen vállalkozásnak tartották az iparág teljes állományának bevonása mellett is. Ezért az ötletet elvetették, a Tetsuwan Atom pedig egy 65 részes, némi animált betétekkel dolgozó élőszereplős sorozatként debütált 1959 márciusában. Tezuka viszont csak nem adta fel az álmát, annak ellenére sem, hogy Yamamoto Eiichi kollégájának számítása szerint a Tōei minőségű animációval rendelkező, hetente megjelenő 30 perces epizódok mintegy 3000 főt igényelnének, valamint 60-70 millió jenes költségvetést. Továbbá a tévétársaságok sem fizetnének érte, hiszen emiatt rendkívül magas áron kell eladniuk a műsorukat. Az egyedüli járható út a korlátozott minőségű animáció készítése volt, amiről például nyugaton a Hanna-Barbera vált ismertté.

Tetsuwan Atom live action (1959)
Tetsuwan Atom live action (1959)

Habár ezekkel a számokkal lehetne vitatkozni, és Jonathan Clements az Anime: A History könyvében meg is teszi. Ellenpéldának hozza fel Mochinaga Tadahito 1961-es The New Adventures of Pinocchio (Pinokkió legújabb kalandjai) című sorozatát, fele olyan hosszú részekkel és pár tucatnyi munkatársával sikeresen megvalósította ezt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az említett sorozat a Dentsū és az amerikai Rankin/Bass Productions közös, stop-motion animációval készült szériája, ami eredetileg 5 perces epizódokat tartalmaz, és ötösével küldték adásba, hogy kitöltsék a félórás műsorblokkot. Sőt, korabeli szokáshoz méltóan a japán alkotókat fel sem tüntették a stáblistán. Végső soron így azt mondhatjuk, hogy Yamamoto Eiichinek igaza volt a számításokkal, hogy  abban az elképzelt formában, a kor adottságai közt ténylegesen lehetetlen vállalkozásnak minősült a Tetsuwan Atom elkészítése. Ha a projektet meg kívánják valósítani, akkor az csakis komoly költségcsökkentések árán tehető meg.

Megjelent a Mondo Magazin 2023. decemberi számában.

 

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-18/feed/ 0
Tömör filmestrió 9. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-9/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-9/#comments Mon, 25 Dec 2023 00:45:12 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7763 Kultikus címekkel jövök, ám elsősorban a B filmes vonalból: két horrorral és egy vígjátékkal, amelyekről elég előzetesnek annyit, hogy mindegyikkel régebbi az ismeretségem, de mind valamiben másabb és több annál, hogy „valamikor régen esetleg láttam”.


Re-Animátor: Az újraélesztő (1985)

Utoljára tizenéves koromban láttam ezt a filmet, szóval ennyiben is csaltam a dologgal. Annak idején is élveztem, és ez most sem változott. H. P. Lovecraft egyik novellája, a Herbert West-Reanimator (magyar címén Herbert West, az újjáélesztő, Howard Phillips Lovecraft összes művei 3. kötet) alapján készült – és lazán vitába merek szállni azért, hogy ez a legjobb adaptáció a Tágra nyílt elme (From Beyond, 1986) mellett, amit Lovecraft műveiből nagyobb költségvetésű filmre adaptáltak. És mily meglepő, mindkettőnek ugyanaz a rendezője: Stuart Gordon, akit még a „Drágám, a kölykök összementek” trilógia vagy a Dr. Halál (The Dentist) történetírójaként is ismerhettek.

A történetben egy megszállott tudós kutatja a halált és az élettől azt elválasztó mezsgyét egy fura oldattal, amely segít visszahozni a holtakat az életbe. Azonban az újraélesztettek irányíthatatlanok, haragosak, nem igazán önmaguk. Miután Svájcból elbocsátják, a massachusetts-i Miskatonic Egyetemre megy tanulni és kísérletezni, ahol viszont Dr. Carl Hill megpróbálja ellopni a kutatásait és az eredményeit. Ez pedig nem kis fennforgást okoz.

A mű továbbra is groteszk, de valahol azért humoros. Az újjáélesztettek legalább nem hagyományos zombik, kicsit fura és egyben vicces, hogy az életbe visszahívott fej képes a saját testét is irányítani, vagy a fejetlen élő halott egy beöltöztetett anatómiai bábu fejével igyekszik embernek kiadni magát a hullaházba való bejutáshoz. A misztikumot a sok megmagyarázatlan, vagy pontosabban megmagyarázhatatlan dolog jól megtartja, bár pár kivágott jelenetet igazán a filmben hagyhattak volna. Ha pedig valamit szerintem nagyon ki kell emeljek, hogy mit szeretek még benne, az a főcímzene, Richard Band komponálásában. Igazi szórakoztató ijedtséget ígérő muzsika, mint amilyet a Beetlejuice főcímzenéjénél is kapunk Danny Elfmantól.

(A folytatásokról nem beszélnék most, azok ugyanis pótlás tárgyai.)


Gyalog galopp (1975)

Bevallom töredelmesen, jó sokáig nem láttam ezt a filmet. Egyben legalábbis, mert kisebb-nagyobb jelenetkivágásokat, szemléltetéseket igen, akár vizuális kultúra órán, akár haverokkal, amikor szóba kerültek a referenciapoénok, szóval nem voltam teljesen elveszett sem. Az első próbálkozás hamar befulladt, mert negyedóra sem kellett, hogy a hasfalam fogjam és úgy nevessek, ami nem egyszer már fizikailag is fájt. Akár az anarcho-szindikalista paraszt pillanatán, akár a halottak taligán cipelésekor, akár a hidat őrző lovagon, vagy ahogy Istent ábrázolták és azt a beszélgetést, mikor megkapják a feladatot a serleg felkutatására. Szóval na, betalált és jól. Második nekifutásra sikerült végignéznem ténylegesen is, amikor már azt a feladatot testálták rám, hogy egy ’95-ös anime OVA troll-paródia feliratát készítsem el. Igen, ehhez a műhöz nyúltam ihlető erő gyanánt.

Viszont, hogy mik a végső benyomásaim? Valóban megérdemelten kultikus darab, jó és váratlan poénokkal, és a korabeli kritikákkal is egyet tudok érteni, miszerint voltak jócskán gyengébb és kifejezetten gyenge pillanatai. Személyes kedvencnek azonban még mindig ott lesz a Brian élete, Arthur király pedig sikeresen becsattogtatta a tökeit a második helyre.


Üvöltés (1981)

Valahol kicsit ég a pofám, hogy ezt a régi klasszikus számba menő B-filmes vérfarkas sztorit sokáig nem kerestem, nem is láttam. Főleg annak a fényében, hogy elsőnek láttam a borzalmas harmadik felvonást, majd a negyediket, másodikat… Aztán az ötödik és hatodik filmmel már nem próbálkoztam, nemhogy a 2012-es remake-kel, ez meg parlagon hevert.

A történet szerint egy Los Angeles-i hírolvasónőt egy sorozatgyilkos zaklat, ezért megrendezik a kézre kerítését egy pornóbarlangban. Az akció sikerrel zárul, de a hírolvasónőt komoly lelki megrázkódtatás éri, ami miatt terápiára szorul. A kezelőorvosa a férjével együtt a Kolóniának nevezett intézetébe küldi, ahol mindenféle problémával küzdő embert találni. Az egyikük megkísérli elcsábítja a férjet, mikor egy vérfarkas rátámad és megkarmolja az alkarját. Az események innentől megindulnak a lejtőn, egymás után derülnek ki különféle titkok a Kolóniáról, mint például az, hogy a sorozatgyilkos is innen szökött el. De ez még a legkisebb probléma…

Maga a film nagyon lassan építi fel magát, már-már unalmasnak is nevezhető az első fele, még klasszikus horrorfilmes mércével is. Viszont a második fele valamivel összeszedettebb, de a tényleges tetőpont csak a film utolsó 10-15 percében érkezik el, és a befejezés is voltaképpen ennek a része, ami aztán hirtelen véget is ér. Nem teljesen antiklimatikus, de valahol nem töltött el elégedettséggel sem. Talán az a legjobb szó rá, hogy teljesen közömbös volt. Azonban a filmszériában eddig még így is messze a legjobb etap, bár azt a lécet nem volt különösebb kihívás, sem nehézség megugrani…

Ennél viszont már szóba hoznám a folytatásokat is. A második film, aminek az alcíme „A nővéred egy vérfarkas„, már enyhén szólva is egy arcpirítóan rossz folytatás, amit szerintem még Sir Christopher Lee is letagadott volna, ha nem játszik benne a főbb szerepben Stefan Crosscoe atyaként. Egy rémunalmas, ótvar és feleslegesen a misztikus vonal felé elhúzó címről beszélünk, főleg annak tekintetében, hogy hova tovább jutunk. A harmadik Üvöltés ugyanis Ausztráliában kalauzol el bennünket erszényes vérfarkasokkal, és a megkezdett misztikus szálat itt a helyi mitológia fényében igyekeznek letolni nekünk. Ennek a filmnek az első félórája csak olyan vonatott, hogy már azt hittem, nézés közben egy óra is eltelt, miközben hátra volt még kétszer annyi belőle… A negyedik pedig megint egy sivatagos, Isten háta mögötti koszfészekbe visz el minket, de ezúttal Amerikában és nyomozási történettel egybekötve. Egy olyan nyomozással, amitől kevés klisésebb dolgot lehet elképzelni, mert már akkor tudja az ember a választ, amikor felteszik az első kérdést bemutatkozáskor. Civvie-11 egy gimmick videójában (a Hellraiser epizódban) és Emoji Flint a Twitteren is feldobta azt, hogy mondjon valaki még egy olyan horror franchise-t, ami olyan mélységekbe volt képes zuhanni a kelletlen és csak a jogbitorlást megerősítő folytatásaival, mint a Hellraiser… Hát tessék, itt van: az Üvöltés.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-9/feed/ 4
#KillBacklogChallenge – 2023. október-december https://biblioteca.riczroninfactories.eu/killbacklogchallenge-2023-oktober-december/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/killbacklogchallenge-2023-oktober-december/#respond Sun, 24 Dec 2023 23:42:50 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=8033 Így év vége előtt nem sok mindent vettem elő (azok is inkább rövidebb, egyszerűbb játékok), de még pár nagyobb játékot is elkezdtem, mint az Armored Core 6 vagy a Fate/Samurai Remnant (közben meg az Atelier Ryzát se fejeztem még be). Viszont lassacskán vége a decembernek és a két ünnep közt akármit is tolok ki, az talán egy-egy későbbi posztban kerül megéneklésre, ha csakugyan érdemes arra.


Akane the Kunoichi

Még valamelyik régebbi bundle-ből szereztem be ezt is, és hosszú ideje a listámon volt. Elkezdtem még régebben, több pályát végigvittem, de valahol 3-4 világ után feladtam. Egy billentyűzetpusztító platformer, ami egy csöppet lomhább a kelleténél és gyakran nem is reszponzív. Egyes részeinél ez kifejezetten problémás tud lenni, mint mikor időre kell felmenni a falon ide-oda ugrálva, és rimánkodhatsz, hogy nem csúszol vissza túl sokat, mert  csak fogja a falat, de nem engedi el. Akkor úgy gondoltam, hogy „na, majd kontrollerrel talán ez javul”. Tévedtem. Semmivel sem könnyebb vagy jobb… Szóval, végigerőlködtem a maradékot… A történet nem egy nagy eresztés, de legalább elfogadható motiváció, hogy főhősnőnk titkon szereti a nemes szamuráj urát, akit elrabolja egy gonosz céda. A hangok elmennek. Szóval a játék legjobb esetben is középszerű lenne.


Amazing Princess Sarah

Ez a játék szellemi társa az imént bemutatott Akanének, és ez is ugyanabban a ligában játszik. De minden tekintetben, még a hibái is teljesen ugyanazok. Technikailag egymás klónjainak is nevezhetnénk, bár ez grafikailag részletgazdagabb és több mechanikát is felvonultat. A készítők állítása szerint a 60fps-t is tudja, bár ezt a felét nem ellenőriztem, csak az irányítás problematikája miatt inkább vicces, hogy gyorsabban lomha. A címszereplőnk apját, a királyt egy Lilith nevű succubus elcsábítja és elrabolja, aki másra sem vágyik, mint a halálodra és a birodalom feletti uralkodásra. Kapunk egy kardot a közelharcra, felkaphatjuk az ellenfelek hulláit és elhajíthatjuk, ami már jobban emlékeztet a Nintendo platformerek lehetőségeire. De ez is igazából ennyi.


Fingerbones

Egy rövid horrorjáték David Szymanskitól, ami nem akar ijesztgetni. Viszont elég komolyan épít a félhomály jelentette atmoszférára, olvasásra, nyomok vadászatára. Maga a játék 10 perc alatt kényelemesen végigjátszható. Ez a hossz még talán ideális is lenne, de az érzés és a hangulat nem képes kellően kibontakozni. Hiányzik a beivódás része, hiszen az első nyomokat hamar megleljük, és máris a történet közepén találjuk magukat. A másik hiányossága, hogy nem épít a félelemkeltésre, fenyegetettségre, hanem szinte csak nyugtalanító hatásokból áll. Ez érződik csak a falatnyi olvasható történetből, a hanghatásokból is ez hallható. Szóval nem kicsit volt hiányérzetem a játék kapcsán, ellenben az érdeklődőknek bátran tudom ajánlani a rövidsége miatt. Vagy megnézheti alább a teljes játékot galéria helyett.


Iron Lung

Szymanski tavalyi játéka, ami nemrégiben került bele a hírekbe azzal, hogy sokallják az árát. A készítő erre azt mondta, hogy akkor torrentezzék le, őt nem érdeklik a nyavalygások, a játékaival szeretne pénzt keresni vele. És teljesen igaza van ezzel, hiszen lehet látni, hogy a Fingerbones, a The Moon Sliver és a The Music Machine óta hatalmasat fejlődött az ipse, és nem egy kifejezetten élvezetes játék kötődik a nevéhez, mint a korábbi részekben bemutatott Chop Goblins, vagy az általam is kedvelt A Wolf in the Autumn és a DUSK. Ez a játék is egy minimalista darab: névtelen foglyunkkal egy ablak nélküli tengeralattjárót vezethetünk egy kies hold véróceánját felfedezve. Egyetlen segítsünk egy periszkóp és a szonár, miközben valami ólálkodik a tengerben. A feladatunk pedig egyes kijelölt pontokról fényképek készítése. Egyszerű koncepció, de a kivitelezés teszi igazán hatásossá. Az egyedüli probléma, amit fel lehetne róni, az a tengeralattjáró irányításának nehézkessége, viszont ez csak hozzátesz a hangulathoz.


Wedding Witch

A Vampire Survivors elég nagyot ment ahhoz, hogy jelenjenek meg hozzá hasonló klónok, olcsón. Láttunk már ilyet, hiszen a HuniePop mellett ott volt a Purino Party is például, ami ugyanez a sztori. A Wedding Witch is ilyen olcsó klón, ami a leginkább annyit módosít, hogy sík izometrikus helyett 3D-s izometrikus nézetbe helyezi át, a több területhez kapunk elágazásos térképet, amelyek elvégzése után magunk választjuk meg a jutalmunkat. Az pedig, hogy mit… na, az nem befolyásolja a játék kimenetelét, csak elváltoztatja valamennyire a testünket. Ha kategóriájában 6 pontnyi változtatást összeszedünk, az véglegesül, és közelebb kerülünk a vágyunkhoz, hogy leendő férjünknek minél csábosabbak legyünk. Így lehetünk bögyösek, laposak, farmotorosak, félállatszerűek, vágydémonok és izomkolosszusok. Ezek mind csak grafikai adalékok a végéhez, meg a menüben váltogatva jó nézni a megszerzésük után, de ennyi. És még csak nem is kezd vele valamit, mint valamire való erotikus tartalmú játék, amivel meg két szék közt a pad alá esik. De legalább 5 eurós az ára és a tényleges játékmenet nem rossz, ami lehetőséget teremt a beszerezhető fejlesztésekkel és az esküvői csokrunkba gyűjthető virágokkal, amelyek mind-mind tovább erősítenek pályáról pályára.


100 Asian Cats

Na, erről csak egy képet mutatnom, mert a Fingerbones-hoz hasonlóan egy pár perc alatt kijátszható játék. Az alapcsomagban egyetlen hatalmas kép van: egy fekete-fehér körvonalas rajz egy japán várkastélyról és környezetéről. A játék ingyenes, ám egy fizetős DLC ad egy újabb képet. Mindkettőn az a célunk, hogy megtaláljuk a képen elrejtett 100 cicát, amiket helyesen meglelve nyávogás keretében kiszínez a program. És ennyiből áll az egész.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/killbacklogchallenge-2023-oktober-december/feed/ 0
Tömör filmestrió 8. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-8/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-8/#respond Wed, 20 Dec 2023 02:49:22 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7614 Újabb 3 film az idei nézettek közül, ám most kiváltképp olyanok kerültek elő, amelyeket végül megbántam, így vagy úgy… Mert mindháromnál megvoltak a maguk „red flag”-jei, de végül ez nem csak pár piros zászlónak tűnt, hanem századeleji kommunista tömegtüntetésnek.


Gonosz halott: Az ébredés (2023)

Voltak jó és hatásos pillanatai, de összességében inkább egy rosszul felépített kommersz cellulózszennyezés.

A build-upban bőven van kivetni való, különösen az előtörténet szempontjából és a körülményekben. Eleddig az volt a lényeg, hogy elzártan a civilizációtól történnek a dolgok, sehonnan nem jöhet segítség (vagy külső behatás), így betéve a városi környezetbe, ez alapból kiveszik. De nem is kezdenek semmit vele. Egyszer szólnak ki az utcára az arra járóknak, de azok se bagóznak oda. Előtörténet szempontjából meg a katolikus misszionáriusok találták 100 éve egy démonidéző könyv trilógiájának egyik kötetét, és ilyet szólnak a felvételen, hogy az egyház hozzájárulása kell a könyv lefordításához és feltárásához. Egy katolikus gyűlésen a bíborosok, püspökök, érsekek közt. Aztán hogyhogy nem, nem kapnak engedélyt, de csak azért is megteszik – és itt vérzik ki a dolog, mert úgy vágták volna be a vatikáni tiltott könyvek közé elzárva, hogy felveri az évszázados port. A régi archeológusos dolog legalább hihető volt.

Ami a jelenetek egy részét illeti, bőven lehetett volna mit alkotni még. Gondolok itt a démoni megszállottság alatt a test pózaira, mozgatására stb.
Nyugodtan csavarhattak volna ízületeket úgy, mintha gömbcsuklósak lennének, pláne, hogy az adott szereplő meghalt, tehát neki már oly mindegy egyébként is.
Szóval abban lettek volna még ötleteim a filmet illetően, hogy feszengjenek az emberek becsülettel. De itt min feszengtem csak? Egy tetoválótű szemhez közelítésén. Semmi máson, és egy csomó kitartott, feszültségépítő jelenet pedig egyenesen röhejes volt, mert a tucathorrorokat idézte, ha nem tucatnyi horrorfilmet. De a liftből kiszakadó vértenger is szinte egy az egyben az 1980-as Ragyogás egyik jelenete, csak más fényekkel és beállítással. Értem én, hogy homage, csak épp két felsóhajtást kiváltó snitt közé betenni inkább nevetséges. Abba már nem megyek bele, mikor a megszálltak összeállnak egyetlen lénnyé, azt hogyan és mint teszi, mik a lény fizikai kapcsolatai, hogy egyik test a másik végtagját tudja mozgatni, hogy bújnak egymásba… Mert ezt a készítők sem gondolták át, csak letudták azzal, hogy „hát, démonok”…

A démon maga is röhejes volt. Szinte csak az anyaságra, a terhességre, a gyerekvállalásra, a nem kívánt terhességre tett gúnyos megjegyzéseket. Olyan rohadt egykaptafás szövegei voltak, amitől még a „Lenyelem a lelked!”-et üvöltöző tucat hullafejűek az Ash vs. Evil Deadben is mérföldekkel jobban megírt szövegnek hatnak.Meg persze, belepakolták a politizálást egy kis takony woke-kal, aki 16(?) évesen benyög olyan twatter baromságokat, hogy attól csak felhorkanni lehet. Főleg, hogy semmi célja a dumának, nem kötődik semmihez, és a személyiségéhez sem tesznek hozzá, azon kívül, hogy ezzel alapozzák meg azt az egyértelmű emberi reakciót, amit egy szárított ember bőrkötésű, vérrel írt, démoni és torz embernyúzó illusztrációkkal teli könyv láttán érez mindenki, akinek egy marék szárított molylepkénél több agysejtje van: felgyújtani, elégetni, elásni, vízbe dobni… mindegy, csak eltüntetni. Ehhez aztán nagyon bele kellett tenni, hogy ez az ő jelleme, mikor ez nem jellemez senkit… csak aláírja, hogy extrán hülye és irritáló lesz garantáltan.

Az is nevetséges valahol – és ez már a vége a filmnek -, hogy bejön a csaj a parkolóházi részbe, elmegy a belek és a vértócsa mellett, és semmit nem vesz észre belőle, amíg be nem ül a saját autójába. És ez az egy jelenet az összekötés az első 5 perccel, amit az elején egy totál felesleges felvezetésnek éreztem… aztán ráigazolt, megtoldva azzal, hogy olcsó folytatási lehetőséget biztosít hozzá.

Az a pár hatásos jelenet menti meg, hogy ne legyen a rossz élmények közt, és inkább középszerűvé tegye. De ehhez nagyon, de nagyon durván rezeg a léc – olyannyira, hogy nem kellett neki sok, hogy a franchise legrosszabb eleme legyen végül nálam.


Airwolf (1984)

Egy új fejlesztésű duplaturbinás helikoptert fejlesztenek ki az amerikaiak. A Légifarkas névre keresztelt fegyver bemutatóját maga a kiötlő tudós tartja, majd miután végzett vele és mindazokkal, akiknek a bemutatót tartotta, Líbiába szökik. A kormányzatnak nagyon nincs ínyére a dolog, így egy volt vietnami háborús pilótát bérelnek fel, hogy lopja vissza a helikoptert.

A másfél órás filmet gyakran összekeverik a sorozat első duplahosszúságú részével (lévén ugyanabban az évben mutatták be), aminek ez egyébként az újravágott változata, megtoldva az első évad pár akciójelenetével. Vérbeli B kategóriás film a 80-as évek derekán, amit az átlagosnál alacsonyabb költségvetéssel áldottak meg. Ezért is olyan poén, hogy egy hagyományos Bell 222-t festettek át és szereltek fel pár kiegészítővel, hogy futurisztikusabbnak tűnjön. Viszont csak ennyit jót vagy érdekességet lehet elmondani róla…

…ugyanis nagyon látszik, hogy egy sorozat bevezetésének újravágása, így gyakorlatilag egy történetív felszálló ága csak, nem vezet messzire a történetben. Történetileg az akció lenne a hangsúly (hiszen egy esedékes harmadik világháború elkerülése lenne a cél, amit a Légifarkas ellopása és a tervezőjének ténykedése okozna), de kicsivel több mint egy óráig nem történik semmi jelentős. Mintha a korabeli kommandós filmek romantikusabb pillanatait nézné az ember lecsupaszítva a recept szintjéig és elnyújtva a céltalanságig. Egy sorozatban még nem lenne baj ez a szerkezet, de önálló újravetített filmként már nem az igazi, és egy évadösszegző formájában működhetne… amíg nem úgy nyes az olló, mint volt a 2000-es évek elején a Witcher filmmel.


Ranma 1/2 (live action, 2011)

Ha valaki nem ismerné a sztorit, akkor foglaljuk össze úgy Takahashi Rumiko egyik kultikus mangájának élőszereplős adaptációját, hogy adott Saotome Ranma, egy tehetséges harcművész, aki az egyik edzése során apjával együtt szörnyű átok ér: a srácot, ha hideg víz éri, akkor nővé változik, és csak meleg víz hatására tér vissza fiú alakjába. Apja ugyanígy van, csak ő pandává alakul ilyenkor. A dolgot tetézi, hogy előre le van rendezve a srác házassága is Tendo Soun három lányának egyikével, hogy a harcművészeti iskolájuk (vagyis dojójuk) öröklése biztosítva legyen.

Néha rávetem magam egy-egy live actionre is, és ennél nem nagyon tudtam ellenállni a csábításnak, noha a „TV mozi” jelzésnek elég erős jelzésértékkel kellett volna bírjon, hogy ne ezzel tegyem tönkre aznapra a magamban érzett lendületet. Merthogy nem volt egy igényes darab, sőt… Bár azért voltak jobb pillanatai, az egész bazári olcsósággal lett megvalósítva, így javában az akciódúsabb részeken, verekedős jeleneteken kívül mást felmutatni. Persze, alapból nem voltak magasak az elvárásaim, hiszen elég hosszú művet kellett volna adaptálni, a sűrítés meg ilyenkor nem a legcélszerűbb. Amennyire az alapművet ismerem, meg sem próbálkoztak ezzel, inkább a lényeget dolgozták fel – de sikerült azt is laposan tálalniuk, erőltetett jelenetekkel, amik rajzolva lehet jól mutatnak, de élőszereplős formában már nem.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-8/feed/ 0
Egy combos életérzés: Ryza no Atelier https://biblioteca.riczroninfactories.eu/egy-combos-eleterzes-ryza-no-atelier/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/egy-combos-eleterzes-ryza-no-atelier/#respond Tue, 05 Dec 2023 10:00:44 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7934 A játékadaptációk helyzetében megszokhattuk, hogy a jól sikerült darabokat tényleg meg kell becsülnünk, olyan kevés van belőlük. Sokszor képtelenek felérni az elvárásoknak, vagy csak szimplán igazságot tenni az alapanyagnak, és örülhetünk, ha egy rosszul ütemezett történetmeséléssel megvert sorozat lesz a végeredménye. A hűség mindig sarkalatos pont, de ha túlzásba viszik, akkor semmi sem menti meg attól, hogy kínosan nevetséges mű szülessen belőle. Ez azonban függ az alapanyagtól is…

…és e tekintetben az Atelier Ryza tálcán kínálja magát. Maga az Atelier játéksorozat egy igen terjedelmes darab, jelen cikk megírásakor 25 játékot számlál, amit több kisebb sorozatra tudunk felosztani. A három Ryza játék és az Atelier Sophie második része ebből a harmadik főszéria részeit képezik (A21-24). De miért is mondtam, hogy kínálkozó lehetőség ennek az adaptálása?

Reisalin Stout, vagy csak barátainak Ryza egy szigeten éli mindennapjait egy egyszerű földműves lányaként. Ám nem köti le a túl monotonnak és ingerszegénynek tartott agrármunka, nap mint nap új kalandokra vágyik. De már a sziget minden zegzugát ismeri két barátjával, az egykori nagy harcos fiával, Lenttel, és a visszahúzódó könyvmollyal, Taoval. Ráadásul a sziget vezetésének rigolyának beillő szabályai sem tetszenek neki. Amikor a túlpartról kereskedő érkezik, a falu pedig a fogadására készül, Ryzáék úgy döntenek, itt a remek alkalom megpattanni és tilosban járni: átkelnek a túlpartra és belevetik magukat a közeli erdőbe. Itt találkoznak Klaudia Valentz-cel, a hozzájuk érkező kereskedő lányával, aki maga is elcsavargott a rengetegben. A kalandvágyuknak köszönhetően belefutnak a helyi szörnyekbe, akik elől egy alkimista és annak testőre mentik meg őket. Ryza ezzel a találkozással hirtelen új célt talál magának az életben…

Egyenesen az alkimistakondérból

Az anime az első Ryza játékot kívánja feldolgozni, amely eredetileg 2019 őszén jelent meg PlayStation 4-re, Nintendo Switch-re és PC-re. A második játék 2020 telén érkezett, a harmadik pedig idén március végén. Ez utóbbi megjelenéssel szinte karöltve jelentették be a 25. évfordulós műsor keretében az animeadaptáció nyári érkezését, a részleteket pedig május közepén leplezték le.

Viszont adja magát a kérdés: nem volt ez túl gyors és hirtelen? Elvégre, a tapasztalat az, hogy ilyen gyors gyártási fázissal igen erősen felemás eredmény születik. Itt szeretnék már ideje korán megnyugtatni mindenkit, hogy korántsem ez a helyzet, ugyanis az Atelier Ryza anime egy jó játékadaptáció lett, ráadásul hűen követi és adja vissza az legalább 28 óra alatt kijátszható alapanyagot is (plusz ami időt a bolyongással és az alapanyagok kifarmolásával fogsz tölteni).

A játék ugyanis nem akar egy epikus történetet elmesélni. Mindössze egy lányról szól, aki megtalálta az életben azt, amit szeretne csinálni és ennek megismerésével, kitanulásával elkezd szépen benőni a feje lágya. Ez képezi a története gerincét, amit rengeteg mellékszál támogat meg, és ezek közül az anime csak a lényegesebbeket tartotta meg. Nagyobb távlatban nézve magát az Atelier játékok harmadik fő szériáját és annak tematikáját pedig az körvonalazódik ki, hogy az üzenet sem több annál, hogy éld a fiatalságod, próbálj ki minél több mindent, élvezd a kalandozás lehetőségét, amíg teheted, mert megvan hozzá az energiád és időd egyaránt.

Receptelemzés

A sorozat sztori szempontjából hozza a játék stílusát, hangulatát és életérzését. Mindezeket remekül megragadja és használja fel, így a könnyed kaland és a low fantasy műfajok mellé bátran említhető az iyashikei is. A mesélés lassan zajlik, egyeseknek talán túlságosan is, hiába indult egy egyórás első résszel, ami letudta az egész felütését és prológusát. Az epizódok egyszerre állnak külön-külön szemekből és adnak ki egy láncot: mindegyik egy másik történetet mond el, de a karakterek apránként fejlődésének szempontjából mégis szorosan összefűződnek. Ryza például a csökönyösnek és maradinak tartott falusiakat jobban megismerve elkezdi másképp látni a világot. Lent és Tao pedig egyre magabiztosabbá válnak, akik komolyan tesznek is a céljaik eléréséért.

A grafika és animáció tekintetében nem lehet különösebb panasz… Pár dolgot leszámítva. Noha gyönyörűen néznek ki a hátterek, a tájképek, és a szereplőink is egész szépen vannak eleinte animálva, azonban a részek előre haladtával egyre több és több pontatlan arcaránnyal és közeli képpel fogunk találkozni. Sok lesz az arcok közvetlen közelről mutatása mellett Ryza idomainak, leginkább combjainak és azon tájainak mutatása. Ez valahol a játékok sajátossága is, hiszen több kameraszög is hasonlóan kiemeli a leány nőiesebb testtájait, ami egyben jobban megnyomhatta az eladási számokat – és ezt leginkább csak a személyes tapasztalatom íratja le velem, miután olvastam/néztem a különféle értékeléseket, beszámolókat a játékról, bepillantottam a képgalériákba, illetve a sorozattal párhuzamosan játszottam is vele először.

Hangzásvilágát tekintve egész kellemes a fülnek. Az aláfestő zenék nem lesznek különösebben maradandóak. Illeszkednek a szériához, de nem is lógnak ki. Az opening egy kellemes, ütemes és életvidám dal, ami remekül megalapozza a hangulatot. Ritkán szoktam a dalszöveget emlegetni (vagyis szinte soha), de jelen esetben nem kerülhető meg: aki érti vagy megtekinti a fordítását, annak feltűnhet, hogy hasonlóan apró pillanatokat és életérzéseket ragad meg, mint amikről a játékok harmadik fő szériája is szól. Az ending ugyanezt egy másik hangszínben, érettebb formában teszi, ezzel a sztori ívével azonos keretbe foglalja az epizódokat.

A szinkronszínészek hozzák az elvárhatót, de a kiemelkedőtől elég távol vannak. Ez részint köszönhető annak is, hogy vagy viszonylag kevés vagy jelentéktelenebb szerepeket tudhattak eddig magukénak. Példának okáért a Ryzát megszólaltató Noguchi Yurinak 5 év után ez az első, összességében pedig a második főbb szerepe (ő volt Ishikawa Goe a Release the Spyce-ban, illetve Cinnamon a Nekopara sorozatban). Hasonló cipőben jár a Tao hangját adó Kondou Yui is, utoljára 2018-ban alakított főszereplőt (Uma Musume: Pretty Derby-ben Biwa Hayahidét). Terashima Takumának, vagyis Lentnek jócskán több szerepe volt, de rá is igaz a tétel, hogy markáns szerepe szinte nem volt.

Az eredmény magáért beszél?

Okkal teszem fel ezt a kérdést. Hiába lett a Ryza anime (írd és mondd) egy jó adaptációja az eredeti játéknak, arányaiban több kívánni valót is hagy maga után. A nézői értékelések nagyja ugyanis vegyes, és a legjava abból táplálkozik, hogy egy jóval nagyobb ívű történetet vártak, ami annak köszönhető, hogy a játékok kultikus mivoltának a hírét hallották csak, de játszani egy percet sem ültek le elé. Vagyis valahol visszaköszön azért a régi probléma, hogy ismerni kell az alapanyagot, de azon belül is inkább a milyenségét. Összességében egy lassú, kimért és nyugalmas animének bármikor bátran ajánlható,  ami szerencsére nem kelti egy összecsapott fércmunka hatását, hanem szépen kihasználja és beosztja az idejét, viszont a más fantasy-khoz, kalandsorozatokhoz mért visszafogott tempója és a látszólagosan sehova se kifutó története könnyedén elijesztheti az embert.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/egy-combos-eleterzes-ryza-no-atelier/feed/ 0
A távol-keleti animációs ipar története 17. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-17/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-17/#respond Thu, 30 Nov 2023 10:00:08 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7895 A Tōei sikerének kulcsa és annak hátulütői

Miután a Tōei megcsinálta a szerencséjét a Hakujadennel, egyúttal felállított egy színvonalat a japán animációs iparban, amit a konkurensek csak nehezen tudtak megugrani. Viszont ez technikai problémákat okozott, amik később az  ellentétek melegágyának bizonyultak. Sőt, hamarabb, mint hinnénk…

A Hakujaden technikai szempontból az alap szélesvásznú képaránnyal készült (1.66:1), ami a natív Super 16 mm-es filmszalagok jellegzetessége. Emellett a Paramount formátumaként is ismert, illetve a leggyakrabban használt európai szélesvásznú szabvány. Ellenben a soron következő filmjük, a Shōnen Sarutobi Sasuke (1959) már anamorfikus lencsét használó CinemaScope képarányt használt, ami az eredeti 1954-es 2.55:1 arányt összébb nyomta 2.35:1 arányra, ami a jelenlegi mozis szélesvásznú sztenderd.

Az anamorfikus lencse szemléltetése.
Az anamorfikus lencse szemléltetése.

Az anamorfikus formátum lényege, hogy a képrögzítés során a szélesvásznúnak szánt képeket a 35 mm-es filmkockák magasságához nyújtja, amit majd egy ehhez illő vetítőlencse a lejátszás során a vásznon eredeti képarányúvá torzítja vissza. A filmszalagon ez úgy jelenik meg, hogy anamorfikus lencse használata nélkül a felvett kép csak szélességében tölti ki a képkockát, alul és felül egy vastag fekete sávot hagyva, míg a lencse használatával a kép függőlegesen nyújtással kitölti a képkockát.

Sugiyama Taku rendező ekkor még animátorként dolgozott, és úgy emlékszik vissza, hogy a tervezőpapíroktól a háttereken át egészen a celluloidlapokig minden tekintetben ezekhez a méretekhez kellett igazodniuk. Ezzel az animálás nehezebbé vált, mivel a kulcskockákat addig rögzítőpont használata nélkül rajzolták. Ennek a pontnak az a célja, hogy az animáció elhelyezése pontosabb legyen, mivel egészen addig a bal alsó sarkot használták viszonyítási pontnak – miközben nyugaton már legalább másfél évtizede alkalmazták ezt a megoldást.

Max Fleischer rotográfja.
Max Fleischer rotográfja.

A Tōei ezen kívül alkalmazta a Disney megoldását a rotoszkópos animáció terén is, amely röviden annyit takar, hogy a mozgásokat és a beállításokat előre felvették egy színésszel, amelyet aztán képkockáról képkockára a körvonalakat kiemelve átrajzolnak. Ezzel a technikával készült a Hófehérke és a Hakujaden mellett egyébként az eredeti Csillagok háborúja trilógiában a fénykardok animációja, vagy a Kamera által homályosan (A Scanner Darkly, 2006) film egésze, illetve animék terén a 2013-as Aku no Hana (A romlás virágai), a 2015-ös Hana to Arisu Satsujin Jiken (Hana és Alice gyilkossági esete). Ez a technológia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a stúdió képes legyen évente elkészíteni egy egészestés filmet, és az animátorokat kisebb csoportokba rendeztetve több, szabadon választott témájú kisfilm elkészítésére sarkallta.

Kuma to Kodomotachi (1959)
Kuma to Kodomotachi (1959)

Így készülhetett el például az 1960-as Kuma to Kodomotachi (A medve és a gyerekek), amelyben egy hatalmas medve tartotta rettegésben a gyerekeket. A mű egyértelműen a Szovjetunió és Kelet-Ázsia kapcsolatáról, a nemzeti köntösbe burkoltatott kommunizmus ideáinak régióban való terjesztéséről szólt, kiváltképp azokban az erre fogékony és veszélyeztetett országokban, mint a Fülöp-szigetek, Indonézia, Mianmar és Thaiföld. Ōtsuka Yasuo, a kisfilm készítője memoárjaiban felidézi, hogy baloldaliként mennyire zavarónak találta, hogy amerikai propagandát kellett készítenie és a tokiói amerikai nagykövetség füstös találkozóin vett részt, ahol egy magát egykori Disney-animátornak valló és a vélhetően CIA-hez köthető férfi utasításai szerint dolgozott. Ebben Ashida Iwao is segítségére volt, akinek részvétele rávilágított a Tōei egyik korai problémájára: hiába az évenkénti, általában tavasszal megjelentetett egészestés filmek, illetve a nagyszámú állandó munkatárs, tapasztalt animátoroknak jócskán szűkében volt a stúdió.

Állatfarm (1954)
Állatfarm (1954)

Az amerikai hírszerzőügynökség, a CIA részvétele nem ismeretlen a hidegháborús kulturális életben: egyfelől ők finanszírozták George Orwell Az állatfarm című művének 1954-es rajzfilmadaptációját is, ahol még jobban egyértelművé vált a mű szovjet rendszert kritizáló mivolta. Emellett a modern művészet több irányzatának megteremtéséhez is köthetőek (úgy mint az absztrakt expresszionizmus), mivel ezt kívánták fegyvernek használni a szocialista realizmussal szemben, szemléltetve a Nyugat progresszív mivoltát. Ehhez nem csak a kiállítások szervezésében nyújtottak a művészeknek anyagi segítséget, hanem serkentőszerekkel is (értsétek: drogokkal) igyekeztek növelni a kreativitásukat.

Ezt az eljárást a mezőgazdaságból átvett „(egy)nyomásos gazdálkodásnak” nevezték, hiszen egyik film elkészülte és a következő elvállalása közt megbízások nem igazán érkeztek, így a pl. a kulcs- és közteskocka animátoroknak, operatőröknek, művészeti munkatársaknak alig akadt feladata, ezzel pedig gyakorlatilag égették a rendelkezésre álló pénzt. Sugii Gisaburō, a stúdiónál egy 1958-ban kezdett animátor ezt az üzleti modellt egy kirobbanásra váró katasztrófaként jellemezte visszaemlékezéseiben.

Daikubara Akira (1917-2012)
Daikubara Akira (1917-2012)

Ōkawa Hiroshi, a Tōei Animation akkori vezetője maga is tisztában volt ezekkel a problémákkal és a kilátásokkal. Igyekezett ellenlépéseket szorgalmazni, úgy mint a kisfilmek készítésének említett szorgalmazása, vagy a Disney-től ellesett intenzív munkaköri betanítások rendszere, aminek célja a kezdő munkatársak pár hónapon belüli kikupálása volt. A kulcskocka animáció betanítására két legjobb munkatársát, a Hakujadenen is dolgozó Mori Yasujit és Daikuhara Akirát állította. Ők betanították az újoncokat a kulcskockakészítésre, akiket aztán három- vagy négyfős köztes kulcskockakészítő újonccsoportok élére állítottak. Ez úgy nézett ki, hogy a főbb kulcskocka animátorok durva vázlatainak befejezését és kidolgozását a kisebb csoportok kapták meg.

Saiyuuki (1960)
Saiyuuki (1960)

Ez a megoldás a harmadik és negyedik filmekre már olyan jól működött, hogy a stúdió nagyobb terhelést vállalhatott be, ám nem kis áron. A gyártási folyamat és a szervezeti struktúra túl merevvé vált, a menedzsment pedig abban a hitben kezdte el magát ringatni, hogy az alacsonyabb szinteken dolgozókat felesleges jobban megfizetni, hiszen úgysem dolgoznak annyit, hogy ez indokolja. Ennek köszönhetően rengetegen elszivárogtak más stúdiókhoz, amit egyes nevesebb munkatársak szarkasztikusan csak „vedlésnek” nevezték. Gyakorta az is előfordult, hogy a szabadúszókat ki sem fizették. A munkaidővel is folytak a manipulációk: egyeseknek részrehajlásos alapon elnézték a merev munkaidő be nem tartását, kedvezményeket kaptak, míg másoknak kötelező túlórákat rendeltek el, ami alatt az étkezés sem volt biztosított. Ezzel együtt korlátozták az ebédidőt, szüneteket, állandó feszített tempót vártak el. Különösen azokban a hetekben, amikor jelentős mennyiségű munka adódott – ezeket „satsujin shūkannak”, azaz „gyilkos heteknek” neveztek. Kialakult a videojáték-fejlesztésből „crunch”-ként ismert rendszer, amit ekkor még csak „anime szindrómának” kereszteltek el.

Shirakawa Daisaku (1935-)
Shirakawa Daisaku (1935-)

A helyzet súlyosságát két dolog is jól példázza. Az egyik, hogy az 1960-ban bemutatott Saiyūki (Nyugati utazás) rendezője, Yabushita Taiji egészségi állapota a gyártási munkák vége felé annyira leromlott a túlhajszoltságtól, hogy kórházba került, és helyét segédje, Shirakawa Daisaku vette át. (Habár Shirakawa szerint nem is a munkálatok vége felé, hanem azok felénél történt ez.) A másik, hogy a maradó munkatársak hatpontos panaszait tolmácsoló filmes szakszervezettel folytatott a tárgyalások hamar elmérgesedtek, mivel nem akarták megadni az akkor átlagosnak nevezhető 8000 yenes havi bérezést, és inkább egy 5000 yennel kevesebbet ajánlottak. Kétórás sztrájkok és tiltakozások, munkahelyről történő kizárások és bónuszmegvonások következtek. Folyó év december elejére született megoldás: a stúdió rátehette a kezét a bónuszokra, cserébe teljesítik a hat pontot. Ekkor sokan kiábrándultak, és elhagyták a Tōeit, ami ezt követően a szabadúszókra kezdett jobban támaszkodni.

Arabian Nights: Sinbad no Bouken (1962)
Arabian Nights: Sinbad no Bouken (1962)

Ez vezetett odáig, hogy az 1962-ben bemutatott Arabian Nights: Sinbad no Bōken (1001 éjszaka: Szindbád kalandjai) már érzékelhető színvonalbeli romlást jelentett, ami innentől állandósult és egyre erősebb lett, noha a Tōei két részlege is filmekkel foglalkozhatott ekkor, és a következő évtől nyílt meg a televíziós animációs sorozatokkal foglalkozó csoportjuk.

Megjelent a Mondo Magazin 2023. októberi számában.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/a-tavol-keleti-animacios-ipar-tortenete-17/feed/ 0
Tömör filmestrió 7. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-7/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-7/#respond Tue, 28 Nov 2023 09:48:13 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=8047 Volt egy nap, mikor beültem az Anibarátok szerveren filmvetítésre. Három filmet néztünk meg egymás után, kisebb szüneteket beiktatva. Egészen megérte, azt mondhatom.


House (1977)

A történet hat lányt követ, akik Tokióból az egyikük beteg, kerekesszékes nagynénjéhez mennek le vakációzni, ám igen hamar rá kell jönniük, hogy az öreglány háza kísértetjárta hely. Innentől kezdve csak cselekményleírást lehet csak adni, mivel annyi véletlenszerű esemény követi egymást, mire eljutunk a végére, ahol megértjük valamennyire, mit is néztünk.

Ez az 1977-es japán kísérleti horror-vígjáték igazi kultklasszikus. Korában a japán kritikák eléggé negatívan fogadták, Amerikában pedig általában kedvelték. Külön érdekesség, hogy a filmet a rendező lánya ihlette, mivel a gyermeki gondolkodás még nem a dolgok megértésén alapszik, hanem egy véletlenszerű halmaz. A lány sok pillanatot a gyermeki félelmeiből merített, ez pedig észre is vehető. Ugyanakkor a rendező belekeverte a háborús és atombomba témát is, ami igazából csak fokozta a film lázálmos mivoltát. A technikai megvalósításai és a hirtelen váltásai miatt kifejezetten szórakoztató, sokszor meghökkentő és bizarr. Ennek köszönhetően van egy sajátos hangulata és sármja, ami miatt nem ajánlható bárkinek, viszont határozottan partifilmmé emeli. Egyedül bűn megnézni, mindenképp igényli a társasági filmezést.


Szegénylegények (1965)

Az 1860-as években járunk, mikor a kiegyezés utáni kormányzat megunta a betyárok ténykedését az országban, és komoly erőket kezdett el mozgósítani az elfogásukra. Az alföldi tanyavilágban, azon belül is a szegedi tájon bujkálókat igyekeznek felhajtani. Tömeges elfogások után kihallgatások, alkudozások sorával igyekeznek keresni Rózsa Sándort, illetve az ő egykori szabadságharcos szabadcsapatának tagjait. Bírósági tárgyalás és jogszerű ítélkezés nem zajlik, a fogvatartottakat pedig igyekeznek kijátszani egymás ellen.

A film nézése során elég hamar kitűnik a saját korának bujtatott kritikája (bár inkább allegória, mert nem sugall semmi konkrétumot), hiszen a szegénylegények felszámoltatása nagyon szépen párhuzamba helyezhető az 1956 utáni letartóztatásokkal, vallatásokkal, miközben amúgy történelmi drámaként is remekül működik. A feszültség már az elejétől fogva tapintható, amit a végtelenbe nyúló puszta, avagy a semmi közepén egy kis tanya és sánc szűk környezete fokoz. Műkedvelői csemege, de másnak is szívesen ajánlható, pont a párhuzam miatt (pláne, ha érettségi tétel a Kádár-korszak, mert az elejét jobban segít ezáltal megértetni).


A vikingek felemelkedése (2009)

Előzetesbe: ennél hülyébb címet nem is kaphatott volna, mert kábé semmi köze a magyar címnek sem az eredetihez, sem pedig a tartalomhoz. Az 1000-es években járunk a skót felföldeken, ahol egy félszemű rabszolgát követünk végig több felvonáson keresztül. A viking kor még tart, és ők uralják Nagy-Britannia jelentős részét még mindig. Sokan közülük megkeresztelkedtek, elhagyták a régi hitüket, a keresztények pedig vak buzgóságukban hajtják fel a pogányokat és keresztes hadjáratra akarnak menni a Szentföldre.

A film nagyon sok jól beállított, kontrasztos, borús és néma vágóképpel operál, összesen valami 120 sora van. A zenei rész ezt remekül megtámogatta az iszonytató hatású aláfestéssel. Ez a kettős kapott meg jobban az egész mű során. A történet viszont más tészta. Amikor néztük, én azt inkább egyfajta pokoljárásként fogtam fel az egészet, hogy ebben a változó időben és környezetből mennyire nehézkes az út a Valhallába. Vagyis Mads Mikkelsen félszemű karakterének afféle „megdicsőülése”, hogy újra méltóvá legyen a harcosok mennyországára. Haver ellenben azt mondta (és most szó szerint idézem), „igazából azt mutatja be, hogy egy pogánytól csak egy keresztény lehet fogyatékosabb”, hiszen a félszemű rabszolga voltaképpen Odin isten, aki látja a hitükből kitért és megcsömörlött vikingjeit, és tesz rendet köztük. Csak így érdekességnek, hogy mennyire máshogy interpretáltuk azt, amit néztünk.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-7/feed/ 0
Tömör filmestrió 6. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-6/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-6/#respond Tue, 31 Oct 2023 15:00:55 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7600 Megint kicsit variáltam a válogatáson, elhagyva ismét egy magyar filmet, mert nem igazán volt kedvem az utóbbi időben olyasmit nézni. Részint oka ennek a Hadik és az Aranybulla, amelyek egyenként is megérnének egy-egy véleményezést… De egyszerűen semmi kedvem láncfűrésszel neki esni ezeknek, és inkább itt az előzetesben kicsit pótlom a múltkori és a mostani hiányosságot ezen a téren, és tömören csak annyival intézem el ezt a két filmipari szerves hulladékot: „Miért?”


Párducbébi (1938)

Egy közös baráti filmezős este élménye volt ez a régi-régi vígjáték, sok-sok burleszk elemmel. Itthon három címen is ismert, amiből az egyik a Leopárd kisasszony, a másik pedig a Nősténytigris. Az angol cím amúgy Bringing Up Baby, ami önmagában egy szójáték – de ne szaladjunk túlságosan előre.

A történetben egy paleontológus fickó nagy lehetőségek előtt áll: hamarosan feleségül veheti szerelmét, hamarosan befejezheti a több éve mozaikozott dinoszaurusz-csontvázát, és ha ügyesen játssza ki a lapjait, még egy komoly összegé támogatást is tud szerezni a múzeumnak, ahol dolgozik. Mindezek a remények veszélybe kerülnek mihelyst összefut egy igencsak szeleburdi és rafinált nővel, aki nem csak a bajt tudja jól keverni, de megrögzött hazudozó is, amit inkább saját maga mentésére szokott használni. Egy elég szerencsétlen és sorsszeré találkozás, amely pár nap leforgása alatt összeboronálja őket érzelmileg (a férfi akarata ellenére), és nem egy kellemetlen helyzetet oldanak meg a másikat mentve. A dolgot az tetézi csak igazán, hogy a nő nagyanyja lenne az a pénzes támogató, akinek van egy leopárdja, ami szívesen el is szökik, miközben a közelben van egy cirkusz, ahonnan szintén meglóg az ottani jószág…

Ebben a sebtében összetákolt leírásban azért igyekeztem érzékeltetni, hogy rengeteg félreértésen és megtévesztésen alapuló poénja van, ami folyamatosan viszi előre a cselekményt. Az eleje még elég szendécskén indul, de utána megállás nélkül ontja magából a jobbnál jobb pillanatokat, párbeszédeket. A vígjáték mellett amúgy van egy elég érdekes olvasata is a filmnek, amely szerint a korszak viszonyulása jelenik meg benne a szexualitáshoz és az intimitáshoz, a társadalmi nyomásra való elfojtás és a vadság kiélésének szembeállítása, miközben a teljes zabolázatlanságot azért pórázra kell kötni – akár az elszabadult leopárdokat. Végső soron a korának fricskája ezen a téren, és van is benne némi igazság.

Ha valaki szereti a régi filmeket, akkor csak ajánlani tudom, akár egyedül, akár társasággal nézve. De a mezei filmkedvelők is nyugodtan építsék be a tervezettjeik közé egy könnyed szórakozás erejére.


Amerikai mesterlövész (2014)

A Chris Kyle történetét elmesélő filmről sejtettem, hogy nem fog tetszeni, csak azt nem, hogy ennyire. A probléma alapvetően a karakterábrázolással van, ami a film velejét alkotná: a háborúért és a katonaságért odaadó embert nem csak patetikus és heroikus fényben mutatja be, hanem mindent elkövet, hogy annak állítsa be, ami sosem volt… áldozatnak. Több jellembeli változtatást eszközölnek, úgymint az indokot, ami miatt a beállt a seregbe (a filmben a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni terrortámadásokat mutatják, de a valóságban már az egyetem befejezte után jelentkezni akart önszántából), és inkább a saját görcsösen emlegetett meggyőződését, hogy az otthoniakat akarja megvédeni… egy olyan háborúban, ami amúgy sem érintette volna őket (már azon kívül, hogy ők elmentek szolgálni), és egy ponton túl elvakultan a bosszúról szólt már, és arról az élvezetről, amit az irakiak lelövése okozott (egyik visszatérő mondása volt, hogy az egyetlen bánkódása, hogy nem ölt eleget – ezt gyakorta hozzák össze azzal, amit a könyvében is ír, hogy a sajátjait akarta védeni, akiket fedezett, annak ellenére, hogy minden más fényében ez csak ócska kifogás egy alapból megborult értékrendre). A film vége felé pedig már kezdi mutatni a PTSD jeleit a 160 megerősített találata után, ami a valóságban egyébként sem kínozta. Ezek a változtatások több ellentmondást is teremtettek a karakterével kapcsolatban, amit sosem világítottak meg jobban, és az egyedüli karakter, akinek ez a dolga lett volna (a feleségét játszó Sienna Millernek), gyakorlatilag csak szóvá teszi, de mintha a falnak beszélne.

Alapvetően technikai oldalról korrekt film lenne, de pont az életrajzi mivolta miatt teljesen pofára esett, és felszántotta a betont. Az üzenet félresikerült és kimondottan káros lett, a valós karakter és a filmbeli közt pedig annyi nüansznyinak tűnő, de amúgy fontos különbség van, aminél jogosan merülhet fel a kérdés: miért nem inkább saját történettel mentek? Akkor talán még elfogadható lenne abból a szempontból, hogy egy legyintésre méltó darabja az amerikai pátosznak, öntudatnak, a világrendőrségi szerepkör propagandájának újabb középszerű gyöngyszeme. Mert felmerülnek kérdések az emberben egyszer-egyszer a film megtekintése közben, hogy azok esetleg nem ugyanúgy éreztek, mint a főszereplő, akiket amúgy állatoknak és lelövendő mocskoknak neveznek? Hogy esetleg nem-e az ő megjelenésük és tetteik hajtották azokat a terrorizmus útjára, ezzel teremtve meg a saját szörnyeiket? Mert ez meg-meg látszik villanni, de igen hamar ki is huny. Ráadásul dicstelenül.


Ördög az emberben (1941)

Dr. Jekyll története lehet nem szorul különösebb bemutatásra: a kissé megszállott, de annál briliánsabb tudós, aki kifejleszt egy szert, amellyel a belső (gonosz) énje kezd el uralkodni a teste felett, miközben neki emlékezetkiesései vannak az átváltozásának idejéről. Robert Louis Stevenson, A kincses sziget szerzőjének egy másik rövidebb regényét adaptálták, amely három elbeszélésre épül: Dr. Jekyll barátjának, az ügyvéd Utterson, Dr. Jekyll másik barátjának és kollégájának, Lanyonnak az elbeszéléseire, valamint Jekyll teljes vallomására. Így nem meglepő, hogy sokféleképp adaptálták már, kisebb-nagyobb változtatásokkal a történeten (nem számítva az olyan műveket, mint a Dr. Jekyll Junior, amely igazából csak alapul vette a történet magvát, vagy a paródiákat, mint a Bolondos dallamokban Tapsi Hapsi egyik rövidfilmjét, a Hyde and Hare). Ha pedig ez a címfordítás volt fura, akkor várjatok, hány egyéb magyar címe van a különböző adaptációknak: az 1931-es változat Ember vagy szörnyeteg?, az 1920-as verzió pedig Sátánkarmok címre hallgat.

Összességében a film? A közel két órás játékidejében igyekszik a drámát építeni, és teszi ezt a korszak legtöbb filmjéhez hasonlóan szépen, kimérten. Szépen megvilágított, hangulatos jelenetek, kamerabeállások, sokszor mutatott arcok, a hozzájuk tartozó kifejező mimika, amellyel szavak nélkül is képes rengeteg dolgot sejtetni vagy közölni. A színészek nagyszerűek, mind az arcjátékuk, mind a hangjuk remek. Egyedül valahogy a feszültség hiányzik sok esetben, amit teremtenie kéne. A zene ezen csak foltokban segít, de ott sem sokat. Akármennyire is kedvelem a régi filmeket, ebben nem találtam meg a számításomat.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-6/feed/ 0
Tömör filmestrió 5. https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-5/ https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-5/#respond Mon, 23 Oct 2023 23:39:17 +0000 https://biblioteca.riczroninfactories.eu/?p=7409 A mozizgatás pedig folytatódik, jó hatalmas kihagyás után, aminek az egyik oka az összeállításban volt keresendő, mert megint rákaptam egyfajta zsánerre, inkább olyasmiket néztem, ha ugyan néztem valamit (általában újráztam egy-egy címet, ezekről nem fogok írni). Kivételesen most nem lesz magyar film közte, és emiatt igaz ez a következő etapra.


Marie Antoinette (2006)

Durván kétórás film, aminek az első és utolsó 40 perce hamar eltelt. Az első 40 percben megismerjük a címszereplő és XVI. Lajos találkozását, menyegzőjét és nászát (vagyis annak a hiányát), majd ezt követően a beilleszkedési problémáit, amit még fokoz az anyja sulykolása is a trónörökös nemzésére, mert ha az nincs, elvesztheti a pozícióját. Így lesz az, hogy elkapatja magát sokszor, és míg inkább jó társa a férjének, aki meghallgatja és figyelmes az érdeklődésére a zárak iránt, egyre jobban válik azzá a Madame Deficitté, aminek lefestették a francia forradalomban és előtte. Hogy eljátssza a vagyon egy részét, fényűzést csinál, kisebb saját palotával, hatalmas cipőkollekció, hajköltemények, divat… Ami csak kell a pénzszóráshoz.

Technikai oldalról szépen fényképezett, bár az operatőri munka a tömegjeleneteknél emberek közt lehetne stabilabb. A zeneválasztás helyenként kissé fura és kissé fájóan modern – főleg az eleje és vége, ugyanez a főcím vizualitására is igaz. Történetileg a pacing jó, és ügyeltek a részletekre. Tetszett az, hogy figyeltek arra, mint beszéltek egymással, a modoroskodásra, a protokollokra, vagy épp arra, hogy közönséggel hálták el a nászéjszakát a francia uralkodók, noha őket láthatóan kettesben hagyták. Vagy a reggeli öltözködés vagy a szülés is csődület előtt történt. Egy snitt erejére megemlítik a hajkölteményeit, bár olyan kirívót igazán nem látunk tőle, pedig a korabeli festményeken elég durca frizurákat viselt, egy akkori karikatúrán pedig még hajóként is formázták meg a hajkoronáját. A divat iránti rajongása is megjelent azzal, hogy milyen cipőkollekciót tudhatott magáénak és látjuk.

Ami már kevésbé, hogy kevés szólt a divatról, és az is inkább negatív fényben tűnt fel. Holott az első divatmagazin megjelenése konkrétan az ő nevéhez köthető. A körülmények közül az állami politika is kevesebb volt, ami egyfelől világos, hisz nem arról szól a film, de ugyanakkor a személyét érintően van köze. Azt látjuk és halljuk, hogy jótékonykodnak is. Ez tiszta sor. Az „akkor egyenek kalácsot” sem hangzott el, mintegy etetve a mítoszt. Ez a kettő még pozitív, de ha már belekerült, hogy látjuk egy snitt erejére az udvartagokat, ahogy azt vitatják, hogy kell az amerikai gyarmatokat támogatni anyagilag a függetlenségükben vagy sem, ezzel kiütve Angliát… Azért igazán elférhetett volna kicsit több is belpolitikai oldalról, mint a rossz termény, a megnövelt adók és a három társadalmi osztály közti egyenlőtlenség okozta megmozdulások és elégedetlenségek, különösen a vége felé, amik a bukását is eredményezték. Illetve egy jelenetre szívesen láttam volna a lefejezését is, hiszen van az az anekdota, hogy véletlenül rálépett a hóhéra lábára és bocsánatot kért tőle. A személyéhez adott volna némi… alázatosságot(?) és szerénységet(?) is ezzel jelenettel.

Egyszeri megtekintésre javasolható cím, bár nem hiszem, hogy túlzottan maradandó élmény lenne majd bárkinek is.


Az iraki misszió (2005)

Szokás mondani, hogy amerikai katonai propagandával óvatosan, különösen, ha aktuálpolitikai eseményekről szól, hiszen olyankor előszeretettel mosdatják magukat, igyekeznek kedvezőbb színben feltűnni. Bár sok esetben elhangzik, hogy „valós események ihlették”, veteránok meséltek, segédkeztek a filmnél/játéknál, illetve törekedtek az események és a helyzet hű bemutatására, de ténylegesen csak pár esetben válik ez kézzel foghatóvá. Noha ez a film kanadai, az iménti állításom ugyanúgy érvényesnek mondható: a film ugyanis nem jó, jobb esetben is középszerű „B” kategóriás, túlzsúfolt modern háborús film az iraki háború hivatalos lezárása után az országban szolgálatot teljesítő amerikai katonák egy napjáról.

Egy újoncokból álló őrjárat átlagos bevetése egyszer csak felfordul mikor a bagdadi belvárosban remek helyismerettel rendelkező lázadócsoport bekeríti őket. A történet nem újszerű, hiszen hasonlót villantott A Sólyom végveszélyben is a szomáliai milíciával, ez a film az események (időkóddal ellátott, óráról órára bemutatott) gyors folyása miatt egyszerűen szétesik. Túl sok mindent akar beletömködni az elmesélt napba, ami jellemezte az iraki háborút: autóbombák, helyi rendőrség elleni ostrom, öngyilkos merénylők, bizonytalanság a helyi erők közti árulók és szövetségesek terén, a CIA helyi ténykedése… Ezek külön-külön is ki tudnának tenni egy filmet, sőt, jobb esetben meg is teszik. Mindeközben a katonákat egyszerre kívánja hősként és áldozatként, zöldfülűként és gyakorlottként ábrázolni, amiből egy elég vegyes kép alakul ki (az a „nem tudjuk, kit milyennek írtunk meg” módon), ami sehogyan sem egységes, helyenként szokatlanul naivak és moralizálóak.

Ehhez hozzájönnek a technikai szempontok, amiből vannak jó vágásai, szögei, felvételei. Voltaképpen egy decens iparosmunka, amin igazán a filterezés tud rontani. A külső terek (sokszor vörösesebb) húgysárga színt kaptak, mintha folyamatosan alkonyat lenne a városban, és sokszor zavaróan szemcsés a kép, helyenként kissé zavaróan túlexponált. A belső terek félhomályosak, sokszor kelletlenül sötétek, árnyékosak.

Egyszer nézhető film, aminek igazából semmi élvezeti értéke nincs, a diktált sebessége pedig nem az izgalmat fokozza, hanem az unalmat.


Farkasember (2010)

Lawrence Talbot hazatér a családi birtokra, miután a fivére menyasszonya arra kéri, találja meg elveszett szerelmét. A zavarodott lelkű nemesfiú atyjával nyomozásba fognak, ám amikor a fiatalúr elmegy a cigányokhoz érdeklődni, az este rémálomba illő fordulatot vesz. Bár elsőre a gyanú egy tébolyodott őrültön van, hamar egy bestia után indul a hajtóvadászat, amely könyörtelenül irtja a környék falvainak lakóit. Az események felkeltik a Scotland Yard egyik felügyelőjének figyelmét is. És megkezdődik a hajsza…

Joe Johnston remake-je nagyon sokat merít az 1941-es horrorklasszikusból, de nem somfordál el más történetekre való utalások elől sem, mint a gévaudani fenevadra, a Hasfelmetsző Jackre vagy pár tekintetben az Egy amerikai farkasember Londbanra. Ugyanakkor valamelyest bővíti az eredeti történetet is, annak szűkös kereteit realisztikusabb méretekre terjeszti ki. Fényképészeti és bevilágítási megoldásai hangulatossá teszik a filmet, a kékesszürke tónus és sötétített kontrasztok igyekeznek olyan gótikust hatást kelteni, mint 1999-es Az Álmosvölgy legendájában. A főbb szerepekbe húzónevek kerültek: Benicio Del Toro, Anthony Hopkins, Emily Blunt…

…ami jó is lehetne, de valahogy mégsem ül igazán. Hopkins kissé a szenvtelen és a fellengzős lordot hozza, míg Del Toro már a sokadik zavart, iszákos, kissé különcül viselkedő karaktert hozza (ugyanezt láttam viszont Az utolsó jedikben tőle, gyakorlatilag CTRL+C és CTRL+V). A fényképészeti stílushoz és hangulathoz beállított CGI pedig sokszor inkább elvesz az élményből, semmint hozzáad. Egyes snittek kifejezetten röhejesek is, ami a hangulatot gáncsolják ki – és nem tudom eldönteni, hogy ez a bővített rendezői változat +10 percének köszönhető-e vagy sem. Ugyanilyen hibának tudnám venni, hogy a helyiek túl jól tudják, mi történik velük, köztük, és mi a köze ehhez a Talbot családnak, közös erővel mégsem tesznek semmit ellenük.

Érdemes lenne külön kezelni a klasszikustól, amivel jobbára csak címében azonos, de az a sok közös vonás vonásban, történetelemben (cigányok, uradalom, zavart vidéki lakosság, a hajtóvadászatok, gyilkosságok stb.), hogy egyszerűen ne lehessen összemérni a kettőt. Hogy melyik a jobb? Érzetre és kerekségre a klasszikus, egyértelműen. A hozzáírások és módosítások néha túlgondoltak, feleslegesen csavartak, és minden áron meg akarnak magyarázni dolgokat, amit a misztikum érdekében nem kellene. Ilyen a likantrópia eredete, mint került a Talbot-birtokra… És ezek miatt teljesít rosszabbul úgy igazán a klasszikushoz mérten.

]]>
https://biblioteca.riczroninfactories.eu/tomor-filmestrio-5/feed/ 0