Könyvtári élmények – Az elmúlt év tanulságai

Eltelt lassan egy év mióta egy zeneiskola kottatárában dolgozom részmunkaidőben. Mindezt a szak abszolválása után egy évvel, és a sikeres diplomát követő félévvel megszerezve. Addig elég sok helyről visszamondták a pályázati anyagomat, az esetek jelentős hányadában minden szó nélkül. Nagyon kevés munkaadó írt vissza, és ebben a szakkönyvtártól a múzeumi és céges könyvtáron át az iskolai könyvtárig minden szerepelt. Nem tagadom, szeretem a munkám, szeretem, amit csinálok, de lelombozó az a bürokrácia (é.: „papírigény”), amivel szembesültem itt (sokszor túlzó kompetenciák az elvárásokban, máskor a lécet hiába megugorva is elégtelen, vagy ha egy papír nincs meg abból, amit tőről-hegyire ismersz, az sem számít semmit — de ez teljesen általános manapság a munkaerőpiacon, ahogy észreveszem), valamint az, hogy sok helyen zárt a kapu egy erős nyelvérzékkel és tanulékony ember számára (informatika, történelem, magyar és idegen nyelvek erősségekkel — és most tanultam meg egy rakás zenei dolgot, amire egy zenei könyvtárban szükség van), és ezt csak hatványozza az, ha pályakezdő az illető. Nem mondom, közalkalmazottnak lenni leányálom, míg egy céges irat- vagy könyvtárban annak a dupláját is megkeresi az ember, mint ami a bértáblában szerepel. De ez így van jól, amíg van lehetőség munkatapasztalat-szerzésre, és más lapra tartozik, hogy ki tud-e vagy ki akar-e törni a szintjéről.

De ne szaladjunk olyan távol a témától. Lássuk mit is dolgozik igazán egy könyvtáros, főleg, ha teljesen magára van utalva. Mert igen, a kottatárat egymagam viszem már egy éve. Ebben megjártam mindazt, amit előtte csak tanítottak, sőt még többet is (pl. rendszergazdai feladatok, előadási hanganyag-kezelő és -vágó, konferáló személy) – de kevesebbet alig, pedig rengeteg mihaszna anyag volt mellette.

Augusztus végén kezdve már egy megkezdett új elektronikus katalógusrendszerbe vitt leltárral kezdhettem. Alig volt valami feltöltve, csak a legfontosabbak, amiket biztos fognak keresni a tanulók az év elején. A nyári kölcsönzéseket és a félretett anyagokat gyorsan feldolgoztam. Ez azt jelenti – és jelenteni is fogja a továbbiakban -, hogy szerzőt/szerkesztőt felvinni, címet begépelni, különbségeket vagy többnyelvűséget jelölni (már ha van ilyen egyéb címe), kiadót felvinni, kiadási hely évszám, terjedelem, magasság, azonosítószámok és -kódok… Röviden mindent a lehető legaprólékosabban, hogy tényleg azt a dokumentumot és azt a kiadását lássuk adatok szintjén, ami előttem volt ekkor. Ezt csak nehezíti, ha olyan nyelven van, amit az ember vagy nem ért vagy nem ismer – azt tanulhatja meg a szakzsargon szintjén. Noha egy kínai kötettel találkoztam, amihez külső segítségre volt szükségem, de lényegében oroszul így tanultam meg. Annak idején a cirill betűket puskázásra használtam fizikából (amíg rá nem jöttem, hogy a tanár érti), most újra tanultam, olyan szinten, mintha csak latin betűk lennének.

Ez a fajta feldolgozás gyakorlatilag kitette az idei tanév egészét, és előreláthatóan a következőt is. De itt nem áll meg a dolog: ott volt a kölcsönzés bonyolítása, ami októberig elég durva volt. Szinte minden nap jöttek legalább ketten-hárman, volt, hogy csoportokban. Beíratni őket olvasónak, kiadni a kottát/könyvet, ez gyakran olyan gyors egymásutánban, mint a golyószóró. Ezt még nem az elektronikus rendszerbe egyből, hanem papíralapon. Ami később káoszt szült, és a korábban kialakított rendszer végett: szakonként voltak a tanulók lapjai dossziézva. Ezzel önmagában az a baj, hogy többen két hangszerre járnak és mellette szolfézsra, tehát van 3 tanárjuk rosszabb esetben, három helyen szerepel a kölcsönzőlapjuk, és mindig a másik kerül elő. Aztán nehéz követni ki marad és ki megy, mert valljuk be, ez egy kiegészítő iskola az általános és nagy ritkán középiskolások számára. De ezt egy darabig fenn kellett tartanom, mivel a munkatervben is csak a leltár után állt.

És igen, munkaterv: írtam magamnak egy 10 pontos munkatervet, amiben gyakorlatilag a teljes kottatár reformja szerepel. Új leltárba vétel, minden kölcsönzés átvétele, új nyilvántartási rendszer kialakítása. Ez önmagában 4 pontban szerepel, amiből a kölcsönzői adminisztráció fel- és átdolgozása csak 3 pont. Közben pedig szó se említettem az apasztásról, a rossz állapotú kötetek elkülönítéséről, a beszerzésről, érkeztetésről, statisztikaírásról, könyvtárközi kölcsönzés bonyolításáról… Szóval, van mit csinálnom. Ezekből a kölcsönzés kitette az elmúlt egy hónapot: visszafejteni, feldolgozni, hogy mi van kint, melyik diák melyik tanáré – régi és új nyilvántartásokat összevetve -, tanároknak megcsinálni és szétosztani a tájékoztató lapokat, miközben átalakul a teljes kölcsönzési rendszer (terveim szerint hitelesítő havi bontású papír alapú nyilvántartás, egy rendezhető Excel-tábla, majd végül az elektronikus rendszer, a Huntéka használatba vétele, az adatok átemelése).

Ebből egy év alatt a látható leltár több, mint fele, közel kétharmada kész a pesszimistább, és éppen hogy háromnegyede az optimistább becsléseim alapján. Igen, a látható leltáré, mert van egy adag szellem is az állományban. Elkószált kötetek, amiket vissza kell még szerezni valahogy, másokat visszafejteni, hogy hol és kinél vannak, valamint az itteni szakirodalmi könyvállomány, amiknek egységes leltári száma sincs – vagyis máshonnan származóak.

Fejleszteni csak aztán lehet, ha minden megvan. Elvégre teljes képet akkor kapok. Plusz eldől, hogy a szellemállományba tett rossz állapotú kották közül melyik menthető: mert ezt is el kell még intéznem. Ami olyan, annak elég a spirálozás, viszont, ami már saláta, azon a dossziézás hiába segít: digitalizálni kell, és kinyomtatni majd lefűzetni, mivel sok ezek közt a ritka darab, ami hellyel-közzel pótolható csupán.

Sok a terv, sok a meló vele, sok volt eddig a csontváz, és sok lesz is. Nem véletlen ismételgetem ezt az egy szót. Egy embernek ez sok, de tényleg. Így gondolkodom azon, hogy gyakornokot fogadjak magam mellé, aki feldolgoz több mindent előre, és nekem csak másolgatni kelljen majd. Kényelmes vagyok, na. Nem említve, hogy a tankerületi is epekedve várja az eredményt, és már most bizakodó a várt rosszabb felétől jobb, de a kilátásba helyezett tervekhez képest messze rosszabb eredmény láttán. Amit meg tudok érteni valahol érteni, hiszen ez a harmadik nekifutás. Kettővel ezelőtti elődöm ugyanis füzetekben vezetett mindent, aminek a gépesítését megkezdte, de a tényleges elődöm érkeztére lenullázta a saját haladását. Lehet gondolta magában, hogy ő szakember (vagyis képzett könyvtáros), aki jobban fogja tudni, mit kell tenni. Ő pedig valóban tudta: ő rendezte át a teljes kottatárat egy új és átlátható formába, vagy ahogy mi mondjuk, szakrendbe, és előterjesztette a Huntékát, amit most az iskola bérel a fejlesztőtől. Már az is nagy eredmény, mert hiába kicsi a helyiség (kábé 4×6 nagyobb lépés az alapterület, ahol mintegy 5000+ kotta, 250+ könyv, 150+ CD, VHS és más videó- vagy hanganyag van tárolva), mint a zárójeles megjegyzésemből is látható, az állomány ehhez képest kimondottan nagy.

Tudom, sokatok most vegyes érdektelenséggel és elánnal olvassa ezt, azt motyogva, hogy

…és valóban. De tegyük hozzá, hogy mindezt egyedül csinálom, míg másutt erre konkrét személyzet van. Mindenkinek meg van a maga munkaköre: olvasószolgálatos, feldolgozó, bibliográfus, vezető, titkár… és csak nagyon ritkán összpontosul ennyire egy kézben minden. Pontosabban, iskolai könyvtárosoknál szinte kizárólagosan, ahol ennyi munka csak addig van, amíg naprakész nincs minden. Utána csak a szokásos: tanév eleje és vége az hajtás, a többi szódával elmegy. Addig csak biztatom magam, hogy hajrá, jövőre megoldódik a gáz és még pluszt is nyersz az ügyön, és hessegetem azt a gondolatot, ami általában akkor kerülget, ha már éppen vegyes undorral tekintek a papírhalmazra az asztal végében. Nektek meg annyit mondok: ha eddig nem becsültétek a könyvtáros munkáját, most ideje elkezdeni…