Útinapló 1/3. rész – Ilyen volt… Lengyelország

Nem mondanám, hogy be voltam sózva, hogy külföldre megyek. Nem azért, mert olyan gyakran járnék ki. Szlovákián, Ausztrián és Anglián (illetve az odavezető buszúton) kívül máshol nem jártam. Ezek közül az angliai iskolai kirándulás volt az egyetlen, ami jelentős volt. Egy hétig távol az otthontól, csoportosan. Most pedig két hetet vagyok távol, teljesen egyedül…

Február 23-án az egykori Ferihegy 2B termináljáról indultam először Varsóba. Este nyolckor indulva a LOT járatával egy óra múlva a varsói Chaupin repülőtéren voltam. Azonban várnom kellett félnapot a továbbjutással Szczecinbe, így kihasználva a lehetőséget és az ingyen wi-fi lehetőséget letudtam mindent, amit lehetett és biztos volt. Kicsit sajnálom, hogy nem köszöntem el olyanoktól, akik számítanak is valamit, de próbáltam Varsóban ezt pótolni valamelyest, mivel akkor még nem tudtam, mi lesz a szálláson.

Reggel 10-kor mentem tovább, de nem egészen olyan volt, mint azt vártam. Golienów kint van messze Szczecintől: a legközelebbi vasútállomás pedig 7 km-re (olyan környezetben, hogy az az érzésem támadt, hogy itt forgathatták A halál 50 órája című film pár erdei jelenetét). Busz ritkásan jár, így marad a taxi. Ha meg akarod úszni a lehető legolcsóbban, akkor kivárod a buszt, ha 8 órát kell várni, akkor annyit. De ha szűkös a lábadon a cipellő, akkor elfogadod a taxit a vasútig, s onnan Szczecin Glóny állomásig mész. Ez így együtt kábé 47 zloty, amiből 7 a vonatjegy. Csak, hogy értsétek, miért ne taxizzatok be a városba…

Bent a városban nagy hasznát vettem a drágább, de legalább vízhatlan, műanyagtérképnek. A csöpögő ónos esőben nem ázott szét és még el se sikerült tévedni a sugárutak és a körforgalmak forgatagában. Leszámítva, hogy a számozás az ulica Monte Cassino-n nem volt egyértelműen felosztva páros-páratlanra.

A szállást háromnaponta fizettem. Egyszerű szoba volt, két darab emeletes ággyal, így volt négy főre. Szobatársaim először egy Párizsban élő kínai srác volt, majd sorjában a lengyel munkások, akik többé-kevésbé tudtak angolul, így elég kevert módon kommunikáltunk: kicsit lengyel, kicsit angol, kicsit német. Abszolút nemzetközi fíling, mikor minden harmadik szavad egy másik nyelven van.

Aznap még kicsit ledőltem, aludtam egyet jógapózban, totál véletlenül. Így ébresztett fel Pawel, a helyi barátom, mire kaphattam össze magam és irány a város, kisebb felfedezés, minthogy merre van a könyvtár, ahol dolgozni fogok gyakornokként és a főbb dolgokat merre találom.

Hétfőtől indult a móka: megismerkedés a gyakorlatvezetőmmel, Iwonával, majd Tudományos Tájékoztatáson a következő három napban leendő munkatársaimmal, vezetőimmel. Az első nap gyakorlatilag arról szólt, hogy a két Ola (Aleksandra) körbevezetett a könyvtáron, megmutatva a különböző gyűjteményeket és részlegeket. Ilyen volt a Régi Könyvek Gyűjteménye, a Göethe Intézet által fenntartott Német Gyűjtemény, a Pomerániai Gyűjtemény, a Hangoskönyvek Gyűjteménye, a Művészeti Gyűjtemény… Jó sok, mert a nap háromnegyedét ez tette ki, majd jöhetett a bevezetés a következő két napi munka bevezetése: adminisztrálni az internethasználókat. Lengyelül kérni a kártyákat, dokumentumot, köszönni és a számok, hogy hányadik állomáshoz ül.

Két napig délelőttönként ez, délután pedig az elmaradt gyűjtemények és részlegek bemutatása. Megtudhattam mi a titka a sikeres reklámozásnak, hogy a könyvtár saját kiadóval és könyvrestaurációs műhellyel és mikrofilmmásolóval bír. A művészeti részlegen pedig a Gyöngyhajú lányról folyt a beszélgetés elsősorban, mivel az ott dolgozó Hanna egyik kedvenc magyar száma és szeretné megtanulni rendesen kiejteni (egyébként magyarul is tanul, s meg kell mondjam, egész jól megy neki). A harmadik nap végén pedig a szabványdigitalizációval való megismerkedés után a Jogi és Gazdasági Gyűjteményen a bevezetésen túl egy igen hosszas és baráti beszélgetést folytattam az ottani motorkerékpár-rajongó Janusszal.

A csütörtök és péntek a Beszerzési és Feldolgozási Osztályon telt Piotr vezetésével, ahol az izraeli fejlesztésű Aleph integrált könyvtári rendszer lengyel lokalizált változatában dolgoztam. Igaz, csak az ajándékkönyveknél páron, de nekem bőven elég volt, mivel szoknom kellett, hogy amit eddig egy évig magyarul használtam, azt most lengyelül kell kezelnem. Bár nem eredménytelen volt a kísérletem, de erről majd később. Pénteken Piotrral együtt tártunk fel friss könyveket. az egészben az volt a vicces, hogy sokszor egy mukkot se értettem a szegényes lengyel tudásommal a könyvekből, mégis maradéktalanul fel tudtam címkézni őket. Néha jobban, mint a Nemzeti Könyvtár, így az általam javasoltak nagyját el kellett vetnünk (ugyanis itt az a rendszer, hogy a tárgyszavazásban a Nemzeti Könyvtár a fej, őket kell követni – kevesebb lehet, de több vagy másabb nem).

A kastély részlete

A hétvégén a várost jártam elsősorban Pawellel. Kivétel vasárnap, akkor Świnoujściébe gondoltam elmenni, de elaludtam a busz indulását, így ugrott a mutatvány. Ráadásul szombaton sikerült a kölcsönkéssel lenyesni egy darabot az ujjamból, ami inkább extra húst jelentett az szendvicsemre, mint komolyabb gondot, csak hát mint kiderült, a mentőállomás nem foglalkozik elsősegéllyel, csak a kórház. Abból meg egy van a környéken, ami nem fogorvos és nem urológia…

Hétfőn és kedden a kölcsönző könyvtárban, az olvasószolgálaton teljesítettem szolgálatot. A könyvtár maga ugyanis nem kölcsönző elsősorban, mivel a gyűjtemények helyi használatára ad inkább lehetőséget. A hétfő elég érdekes volt, ugyanis reggel 9-től (nyitástól) este 7-ig (zárásig) bent voltam. Itt voltak a legérdekesebb pillanatok: többek közt leesett az állam attól a gyűjteménytől, amit a Dalai Láma hagyott itt a 2000-es látogatását követően. Szútrák eredeti formájukban, valamint több mint 100 cím kiadvány egyenként 300 példányszámmal, főleg buddhista életfilozófiai útmutatók és leírások, nagy része angolul és tibeti nyelven. Ez volt a legnagyobb meglepetés számomra a könyvrestaurációs műhely és a magyarul tanuló lengyel kollegina mellett… Viszont én is adtam vidám pillanatokat nekik: a sötét raktárban megeresztettem egy monológot.

Ahogy a Bibliában is írva vagyon, „és az Isten azt mondá, legyen világosság és lőn világosság”, úgy ennek tiszteletére villanyt gyújtok, mert az orromig nem látok.

Szent Péter és Pál temploma

 Illetve kedden, mikor a fizetés és visszahozatali felszólítások borítékolásával végeztem:

Ezzel az utolsó segélykérő levelet is lezártam. Most már megkezdhetjük a csokiért vívott világuralmi terveinket.

Szerdán a kölcsönző helyett a folyóiratok gyűjteményét és raktárát látogattam meg az ifjúsági olvasóteremmel együtt. Az előző két napban hevesen használtam a lengyel tudásomat, szerdán ez kicsit visszaesett, mivel főleg a munkatársak mondták mit tegyek és hova tegyek (azon kívül, hogy biztonsági csíkokkal szereltem fel a folyóiratokat, ahogy előző nap a könyvekkel is tettem). Ezt követte a búcsúzás és egy kis kunyizás a közös fotókért párakkal. A gyakorlatvezetőm aláírta a munkanaplóm, lepecsételte, majd elmondta, hogy az értékelő lapon várhatóan mi fog szerepelni. Az elmondása alapján a lengyel iskolarendszer értékelése szerint 6-ost várhatok, ami nálunk az 5-ösnek felel meg (ha szerzett jegyed 1 vagy 2, akkor buktál –  itt 3-assal úszhatsz meg dolgokat), ezen kívül további erős pozitív visszajelzés lesz a személyemmel és a munkámmal kapcsolatban.

A Balti-tenger partja, távolban egy hullámtörővel

A csütörtököm (márc. 7.) már a korábbi célom keresésével telt el. Azaz végre elmentem Świnoujściébe. Utam során nem várt támadásnak lettem kitéve: megtaláltak a helyi Jehova Tanúi, most két idős asszony. Bőszen mondták lengyelül a hittérítős szöveget (szinte mindig ugyanazt mondják, menj bárhova a világban, így nem volt nehéz megérteni mit mondanak), kezembe nyomva az Ébredjetek! és az Őrtorony lengyel kiadásait, majd miután egy kérdéssel lezárták a monológjukat, vallomást tettem nekik, hogy külföldi vagyok, angolul beszélek főként és a lengyelt csak tanulom, így amit lehet, lengyelül mondom és ha elakadok, akkor váltok angolra. Eléggé lehangolódtak, majd elcseréltem az Ébredjetek! lengyel kiadását egy angolra azon apropóból, hogy az Őrtorony lengyel változatából szeretnék tovább tanulni lengyelül. Ennek már jobban örültek, bár a valláskérdést igyekeztem kerülni. Meg is úsztam azt a felét, így szabadulásomat követően buszra szállhattam.

Helyreállított védművek részlete

Közel kétórás utat követően 2 órás gyalogtúra vette kezdetét a keleti erődhöz (Fort Gerharda; a nyugati erődök a torkolat túlsó felén fekszenek). Homokos tengerparton keresztül, egy nagy finomító építkezési területe mellett haladva, erős és csípős, hideg szelekkel kísérve. De magát az erődlátogatást nem bántam meg végül: aki ismer, tudja, hogy élénk érdeklődést mutatok a XX. század történelme iránt, főleg ami a világháborúkat, azon belül is a másodikat illeti. Máig ismeretlen számomra ennek a vonzalomnak az oka – de ebbe ne menjünk bele. Az erőd bejáratánál helyreállított védművek álltak: sárkányfogak, tankcsapdák, szögesdrótcsapdák, géppuskafészek, valamint egy lövegtorony, amelyeket lövészárok kötött össze. Mindezt fákkal körülvett helyen, így az autentikus hatás garantált volt. Az erőd belépője 12 zlotyba került, de szinte mindenhova bemehettél:

Az erőd központja

legyenek azok a régi lőszerraktárak vagy az istállók, a kazamaták, barakkok és továbbá megérinthetted a megmaradt tankokat, parti kisütegeket, légvédelmi ágyúkat és a hagyományos lövegeket, ágyúkat. A hatást tovább fokozta, hogy a vizesárok nem volt humbug, volt is benne bőven víz. Az erőd központjában pedig gazdag kiállítás várt: eredeti egyenruhák, fegyverek, vértek, sisakok, amelyeket a Német Császárság hadserege és tengerészete, majd a Weimari Köztársaság és végül a III. Birodalom használt. Igen, volt eredeti Luger, MP40, MP44, MG42, Mauser Kar98K és Panzerfaust a kiállítás tárgyai közt, ahogy különböző náci felvarrók, az SS-Totenkopf hadosztály egyik téli usánkája, valamint egy teljes vegyvédelmi felszerelés.

Fegyverek halma

A péntekem azzal telik majd, hogy kijelentkezek a szállóról, s utoljára bemegyek a könyvtárba, ezúttal kutakodni kicsit a szakdolgozatom egyik forrásáért, majd Pawellel teszünk egy újabb sétát, majd este elindulok kifelé Golienów-ra, s onnan pedig a repülőtérre, hogy szombat reggel 8:45-kor mehessek is vissza Varsóba, majd még aznap este 18 óra tájban hazajöjjek Budapestre, a 2A terminálra.

Sisakok és más csetreszek

Összegezve: kellemes meglepetés volt az ország. Az első nap ugyan nem volt valami fényes abból a szempontból, hogy nem nagyon tudtam magam megértetni a szczecini reptéren, de a városban már minden javult. Ahogy az idő is fokozatosan javult a napok haladtával, úgy vált egyre kellemesebbé az érzés is. Az első nap feltűnt, hogy van vezetési kultúra: egy hangos dudaszót se hallottam autóstól a gyalogosra, ha az lemert lépni a zebrára, sőt megálltak a gyalogosnak, nem türelmetlenkedtek, hanem szépen kivárták, míg az átér és akkor nyomtak jobban gázt. Valamint az út széli pocsolyákat kerülték, nem hajtottak bele, ha meg igen, akkor lassan, hogy ne terítse be az arra járót. Viszont amiben fejlődni lehetne, az a kutyagumi kezelése, mert a járda közepén is nem egyszer kerülgettem az elszórt és otthagyott aknákat. A gazdik szabályosan bárhova engedik a kutyájukat üríteni, anélkül, hogy azt össze is szednék.

Életkép az egykori erődből

Alkoholból ajánlották a lengyel vodka megkóstolását, de elvből már egy ideje vodkáról hallani se akarok, így a Lech sört kóstoltam meg, ami sokban hasonlít a mi Dreherünkhöz, csak lágyabb, kezdetben selymesebb az íze. Helyi konyhából jó párszor belenyúltam találom olyanba, amit nem szeretek vagy nagyon ritkán eszem, de azért a becsületem miatt csak bedörgöltem. Az emberek pedig kedvesebbek, segítőkészebbek és különös mosoly támad az arcukon, ha megtudják, hogy magyar vagy. Az a baráti vagy testvéri szerető mosoly, ami igen sokszor furdalt esténként – mert velünk szemben ők gondolnak ránk is, nem csak hangoztatják a közismert mondást, hogy „Lengyel és magyar két jó barát”. Mi, magyarok ezzel szemben eléggé teszünk rájuk, ami kész szégyen és égett is tőle az arcom nem egyszer… Ennyit rólunk. Lengyelország pedig hiányozni fog. Bár elég valószínű, hogy nem most látott engem utoljára…