Egy metálkoncert margójára

Megjártuk a koncertet. Anya 55. születésnapjára egy metálkoncert belépőt kapott a Sabaton és Accept (valamint a Twilight Force) zenekarok március 5-i budapesti fellépésére. Az eredmény talán jobb lett, mint vártam.

Tudni illik, fiatalon sem volt az a buliba/dizsibe járós (mikor mondta, akkor is csöndben néztem vissza rá, hogy vajon ezt honnan örököltem). Kifejezetten nagy koncertekre se járt, mert az átkos idejében a koncerthangulat is más volt, a rendszerváltást követően pedig már inkább a munka és a család volt az elsődleges. A legnagyobb koncert is, amire elment, inkább helyi rendezésű volt. Pár Bikini és egy Karthágó fellépés, mivel a városi vagy az akkor még létező ifjúsági napokra jöttek ezek a régi rock együttesek. Így valahol újnak számított neki egy nem városi szervezésű rendezvény.

A napokban már előre alapozott. A munkahelyen zene csak az éjszakai műszakban szól, akkor is változó, a véletlenszerű lejátszás adja, így előfordul, hogy egy zúzósabb Sabaton után mondjuk egy Elton John sláger indul el. Így kezdett el kicsit jobban foglalkozni a dalszövegekkel, hogy ha valamelyiket hallja, tudja miről énekelnek, melyik szám megy. Ehhez kötődően erős felismerés érte: feltűnt neki az ajánlóban, hogy a Beatrice Azok a boldog szép napok számának van videoklipje. Aztán megfejelte ezt az, hogy eddig egy kelletlen barátnőt búcsúztató számnak hitte, de a klip feltárta neki, hogy ez bizony a szovjet katonák búcsúztatása.

A másik felismerés neki még a koncertek előtt nem sokkal volt. Úgy számított, hogy elsősorban a fiatalság lesz jelen, a korosztályom (26) plusz-mínusz 10 év. Igaza is lett, meg nem is, hiszen sok az ő korabeli vagy idősebb embert láttunk, de azért elő-előkerült pár pici gyermek is, olyan 4 éves formák. Jöttek apuval koncertre. Először kicsit nézett, értetlenkedett a dolog láttán, de nem szólt egy szót se. Az i-re a pontot koncert közben tette fel neki: ez a pár apróság az apuci nyakában ülve „tombolta” végig a koncertet: ugyanúgy kicsapta az öklét az levegőbe, csápolt, mint a nagyok. Vagy amikor ugyanezt az a pár igen csak nagyszülőkorú öreg úr és asszony. Szóval, ezen a téren igen nagy meglepetés érte.

Aztán elindult a koncert érdemi része, kezdve az Accepttel (mi direkt úgy jöttünk, hogy lehagytuk a Twilight Force fellépését, én nem ismertem, nem is néztem/hallgattam utánuk). Ezzel a fellépéssel kapcsolatban pár dolog tűnt fel: a csapattagok jócskán közelítenek a 60 felé, de hármasával voltak képesek játszani, szinte szünet nélkül. Ez engem is meglepett elsőre. Aztán az, hogy az énekes, a frontember szinte semmit se csinál, és több időt tölt a színpad szélén, mint középtájon, helyette az egyik gitáros volt az, aki kimondottan igyekezett megmozgatni a közönséget, aki mint showman is viselkedett. (Ahogy a mögöttem álló „vén motoros rockereket” hallgattam, talán az lehet ennek az oka, hogy egyedül a két gitáros maradt meg az eredeti felállás óta, mindenki más már sokszor cserélésre került, és ahány banda, annyi szokás.) Számok terén viszont főleg az újabbak szóltak, meg talán egy-két régebbi került elő a tarsolyból.

Majd jött a főfogás, Sabaton. Ennél már igencsak éreztük az egész koncert egyetlen nagy, ordító hibáját, az alacsony színpadot. Közép-hátsó tájékról semmit se lehetett szinte látni, tisztán kizárólag a dobost és a háta mögötti kivetítőt, amin az ismert klipek, archív felvételek és más videóik szövegmentes változata ment. Amit elkaptunk rendesen, az az, ahogy Jocke spártai hoplita sisakban mászkál és mások is katonaként vannak. Időbe telt a károlyi (Carolean) gyalogsági zakót észrevenni, így gyakorlatilag a show oroszlánrészéből kimaradtunk. Viszont amit beszéltek, az megérte. Ahogy beadta az új gitárosnak, hogy a magyar „seggfej” szó az egy szinonima a jóbarátra és jókívánságra. Vagy mikor próbálta viccelődve elzavarni a közönséget, hogy vasárnap van, menjen mindenki haza, holnap munka, iskola, meg különben is, fárasztó volt épp eléggé a délelőtt a templomi mise. Persze, válasszal nem maradt adós, és úgy fest, magyar koncerthagyomány lett abból, hogy nem a zenekar nevét skandálja a közönség, hanem a „pálinka” szót. Persze, kaptunk most is rendesen magyar szavakat, mondatokat, mint az elköszönés is, most valahogy kevesebb akcentussal, mint a legutóbb.

A közönség is érezhetően aktívabb volt erre a fellépésre: nem csak az ökölnyújtás volt gyakoribb, de a helyben ugrálás is, nem említve a zenekarral együtt éneklést. Ez utóbbi az Accept alatt mondhatni egyáltalán nem volt. És ami a leginkább érdekes volt nekem is, anyának is, az ami a Final Solution szám esetében ment. Mindkettőnknek az volt a meglepő, hogy a sok keményebb szám után bevállalt egy akusztikus performanszot, amolyan átvezetésnek a koncert közepén. Anyának az volt még külön csodálkozásra okot adó, hogy előkerültek az öngyújtók, telefonok, és azt lengették. Nekem pedig az, hogy még akusztikusan is üt a szám a szövegével és a kicsengésével. A végén pedig az egyik már említett gyermek pedig ajándékot is kapott Jockétől: megkapta a napszemüvegét. Mondjuk ilyet se gyakran látni fellépéseken, főleg nem egy olyan kis helyen, kis közönség előtt, mondhatni műfajában világsztároktól, mint ez a koncert.

Összességében megérte elmenni, megérte elvinni anyát is (aki még egy hét múlva is boldogan mesélte a részleteket a koncertről). Egyedül az a színpadmagasság, ami volt, az rontott bele (bár ahogy olvastam másnap a hírfalat, sokan a hangosítást is firtatták, hogy minősíthetetlen volt, bár ez inkább a beszélt részeknél volt tetten érhető ott, ahol álltunk, hogy tompa, nem érteni rendesen, mit mondanak – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a HungExpo bádogfalai és tetőszerkezete sokat ront rajta).