Kuroda Yousuke Onegai-duológiája után érdemes a szellemi örököst is kicsit megvizsgálni. A sorozatot a legegyszerűbben úgy lehet jellemezni, hogy fogd mindazt, ami abban a két címben jó volt, kukázd a problémákat, és gyúrj belőle egy új művet. Most megnézzük, hogy ez miképpen is sikerült.
Érdemes mindenek előtt leszögezni, hogy bár spin-offként szerepel a legtöbb adatbázisban, sokkal inkább az Onegai Sensei és az Onegai Twins szellemi örököséről van szó, ami persze nem zárja ki a fel-felbukkanó már ismert szereplőket. Ugyanis jócskán fogunk kisebb ellentmondásokba ütközni, ha nem is sztori vagy karakterek szintjén, de a helyszínek holléte és külleme kapcsán.
Ismét egy űrlény
Kirishima Kaito épp a kameráját próbálgatja az egyik nyári este, amikor is egy kék fénycsóva szeli át az eget oly erővel, hogy a menetszél lelöki a hídról. Mielőtt végképp elvesztené az eszméletét és jobb létre szenderülne, valaki visszarántja, és a következő dolog, amire feleszmél, hogy otthon van a saját szobájában egyetlen karcolás nélkül, az előző estéből meg semmit se képes felidézni.
Telnek a napok, halad az iskola, közeleg a nyári szünet. Kaito nagy terve, hogy a szünidőben összerak a barátaival egy filmet. És ekkor tűnik fel a színen az új felsőbbéves lány, Takatsuki Ichika, aki kapásból valamiképp megbabonázza főszereplőnket.
Kettő az egyben
Akkor vissza a cikkfelütésemhez: miképpen sikerült a két korábbi műből egyet varázsolni? Az Onegai Sensei esetében a történetvezetés hektikusságát és az ebből fakadó hiteltelenséget említettem, a Twins-nél pedig azt, hogy a keretes szerkezeten kívül minden más gyakorlatilag súlytalanná és felesleges időhúzássá válik. A jó hír, hogy ezek már a múlté: a sorozat kellően kimért, lassan folyik építkezik, és mindennek érezhetően megvan a helye (még akkor is, ha becsúszik 1-2 töltelékepizód), és ami jó volt a korábbiakban, azt átemelte. A rossz pedig az, a más ismertebb romantikus animékhez hasonlóan ugyanolyan tétova a sztori.
Ez a tétovaság két irányszálon vehető észre: egyszer Ichika és Kaito közt abban, hogy elég lassan épül ki a kettejük kapcsolata. Erre mondhatjuk azt is, hogy szépen felépíti azt, ami helyén való megállapítás, azonban nem igazán az együtt töltött idő révén épül ki, hanem a szükség elvén, illetve valamelyest van benne egy ápolt-ápolói viszony is. A szükség ugyanis úgy hozza, hogy mikor az Ichikával az iskolában találkozás napján kamerapróba közben összefut, miközben a lány a patakban igyekszik halat fogni, kiderül, hogy nincs hol laknia, a srác pedig felajánlja, hogy amíg a nővére távol van, ellakhat nála. Ugyanezen a napon viszont kiütközik, hogy nem igazán sikerült meggyógyítani a srácot a korábbi estén, Ichikának és a kis robotmanójának közbe kell lépnie, és szinten tartania a fiú egészségét (és még mindig csak az első részről beszélek).
Itt viszont beemelődik egy másik – mondjuk úgy – probléma: a klisék. Rengeteg van belőlük, és sokat előre lehet látni, mivel olyan gyakran ellövésre kerülnek ezek. Ez magában hordozhatja azt, hogy a sorozat nem képes újat mutatni, vagy minimum elszakadni, esetleg kiforgatni azokat, viszont mégis – és itt hála a történetvezetésnek, a forgatókönyvnek és a rendezésnek – nem annyira zavaróak. Ugyanakkor nem kell szerelmi sokszögre számítani, legfeljebb is két darab háromszögre, amely egy ponton kapcsolódik össze.
Az elkerülhetetlen adaptációk és toldás
A többi eredeti történetalapú animéhez hasonlóan, ez is kapott különféle adaptációkat más médiumokra. Jelent meg belőle egy 3 kötetes manga, összesen 11 fejezettel, ami képes új formában elmesélni ugyanezt a sztorit, illetve egy 2 kötetes light novel is, aminek tartalmáról vajmi kevés van az alapokon kívül, nem tudni miben tér el a sorozattól. Ezeken kívül még egy 12 részes internetes rádióműsort kapott még, ami nagyjából egyszerre futott a sorozattal.
A sorozat lezárása után 2 évvel, 2014-ben jelentették meg a BD-box kiadást, amelyhez kaptunk még egy 13. résznek beszámítható OVA-t is, hátha valakit érdekelt, mi történt főszereplőinkkel azt a nyarat követően. Ebben az epizódban már az utolsó középiskolai nyarukat élik, mikor előkerül egy tekercs tesztfelvétel, a barátok pedig még egyszer utoljára összeülnek.
„Látod már? Ez a film az életünk…”
És akkor ideje beszélni arról, hogy mit tett le a J. C. Staff az asztalra a technikai oldalon. Grafikai oldalról elkerülhetetlen a változás, hiszen mégiscsak 10 évnyi a különbség. A karakterdizájnokon kevesebb az árnyékolás, mattabb árnyalatokat használnak, és a színkezelés is inkább egy világosabb palettából dolgozik. Mindemellett persze egyszerűsödtek a formák, és a háttér is sokkal festőibbé és részletgazdagabb lett azóta. Animáció tekintetében főleg a hajtincsek mozgása kidolgozott, egyébként nem igazán van benne bármi kiemelkedő a speciális effektek kezelésén kívül. Végeredményben látványra mindenképp kellemes munka, amelyet élvezet nézni.
Hangok tekintetében az effektek igazán markánsak, a háttérzene sokszor inkább elvész, mintsem aláfest. A betétdalok esetében az I’ve Sound (aminek Kawada Mami, MELL és KOTOKO is a tagja volt egy időben) működött közre: a kellemesen felvezető openinget Ray énekli, míg a levezetésül szánt endinget az ezzel debütáló Nagi Yanagi jegyzi. Mindkét nóta egész jó, vállalhatóra sikerült, viszont különösebben mély nyomot nem hagynak maguk után.
Szinkronhangok tekintetében olyan nevek köszönnek vissza, mint Kayano Ai (Akari a 3-gatsu no Lionból vagy Lalatina a KonoSubából), Tomatsu Haruka (a 4. Gintama évadból Gintoki hangja vagy a Sword Art Online Asunája), Tamura Yukari (Furude Rika a Higurashi-szériákból vagy Amane Suzuha a Steins;Gate-ből)… A főbb szereplőket megszólaltatók karrierje mind az ezredforduló után indult, és legalább 8-10 éve vannak a szakmában.
A történet igen, nem egy nagy eresztés (amellett, hogy az Onegai! Sensei-nek átirata), és csak az első részben rengeteg minden történik, amiből aztán visszakapcsolnak, hogy lassabb és komótosabb tempóban döcögjenek végig. Megvan annyi erénye, hogy azoknak a műveknek, amelyeknek szellemi örököse lett, kijavítsa a legégetőbb hibáit, és az ordas problémákat tompítsa, amitől ugyan jobb lesz azoktól, de valahol mégsem egészen. Ez pedig igazából a történet limitáltságának köszönhető, hiszen túlzottan új ötletekkel nem lehet tarkítani.
A nyár emléke
A sorozatot és a hozzátartozó OVA-t bátran ajánlom mindazoknak, akiknek az Onegai!-duológia megtetszett az augusztusi számból, de nem igazán akarnak valamilyen oknál fogva belevágni. Kiváltani ugyan nem fogja azokat, de mindenképpen egy kellemes kikapcsolódást és élményt nyújt, amire ha nyomokban is, de szívesen emlékszik vissza évekkel később az ember.
A cikk a Mondo Magazin 2018. decemberi számában jelent meg.
