A távol-keleti animációs ipar története 5.

Útban a propaganda felé II.

Irányelvek forgatagában

A Filmjavaslati Rendszert 1921-es felállítása után az animátoroknak 3 fő területe volt, amelyekben alkothattak: sport, népmesék és nevelő célzatú művek. Ez utóbbit az Oktatási Minisztérium is anyagilag támogatta és ösztönözte. Ez 1925-ben évenkénti költségvetési keretté módosult, ami nézettséget és bevételi forrást biztosított a követelményeket teljesítő animációs stúdióknak. Példának okáért 1922-ben elkészített Kiatsu to Mizuage Pump (Légnyomás és vízszivattyú) című munkáját Dr. Kazutaka Kishi rendeli meg, hogy segítse egy szemétégető erőmű terveinek elfogadását, amit a városi tanács korábban visszautasított. Ugyanilyen okból készül el Yamamoto Sanae Yūbin no Tabi (A postai küldemény útja) műve 1924-ben a koreai gyarmati főkormányzó felkérésére. Ezek nagy része ma elveszett műként ismert, ahogy az ekkoriban leghosszabbnak számító 1923-as Kōkū Eisei (Szájhigiénia), ami se nem reklámozási, se nem szórakoztató, se nem nevelő célzattal nem rendelkezett, hanem kimondottan oktatófilmnek készült.

Ám hiába voltak ezek a fő irányelvek, ha a közönség szemében az animációnak még mindig valami narratívával, vagyis valamicske történetvezetési ívvel kellett rendelkeznie. Hogy ezen művek be- és elfogadhatóságát növeljék, 1928-ban Tokióban megrendezték az első Gyermekfilmnapot. Ez a rendezvény afféle határidőként szolgált az animátorok zömének, hogy ezzel is ösztönözzék őket az animációs művek készítésére, amit majd országszerte egy „turné” keretében is be fognak mutatni. A mítoszok, legendák és a folklór mellett az új, modern témákra is nyitottak voltak, így születhetett meg Kimura Hakusantól az 1925-ös Nonki-na Tōsan Ryūgū Mairi (Gondtalan apa a Sárkánykirály palotájában), ami Aso Yutaka földrengés után felkapott képregényének közvetlen adaptációja. Ezt a kisfilmet a szerző tudta és engedélye nélkül készítették el.

A sport iránti érdeklődés is egész szépen észrevehető a korai animációs művekben, ami köszönhető annak, hogy a 20. század első három évtizedében Japán egyre nagyobb részt igyekezett vállalni a nemzetközi porondon. Az első olimpiai részvételük az 1912-es stockholmi olimpián volt, de ekkor mindössze két atlétát küldött. 1928-ra viszont a részvétel nem csak nagyobb lett, hanem a szigetországban rádiódrámaként közvetítették az olimpiai eseményeket és a sportolók sikereit. Ezt az új érdeklődést viszont képesek voltak összevonni a tradíciókkal, irodalommal is, valamint a férfiasság mitikus imázsával, a harcosok etikai törvényeit összefoglaló bushidō erényeivel, hogy végeredményben egy modern hagyományt teremtsenek ezek újraértelmezésével. Így született meg a wakamono sports eiga, vagyis az ifjúsági sportfilm műfaja, amely a 20-as években eleinte élőszereplő, majd az évtized végén animációs formában is megjelent.

A sport zsáner megjelenésének volt még egy érdekes vonzata is. Azon kívül, hogy a hatalmas külföldi stadionok és sportcsarnokok mintájára alkothattak modern jelleget öltő háttereket, így el tudtak szakadni az államiságtól, egyszerre hazai és külföldi színezetet, hangulatot teremteni, lehetőséget is adott arra, hogy a japán animált karakterek az ismertebb külföldi rajzfilmszereplőkkel együtt jelenhessenek meg – jogtalanul. Példának okáért az 1936-os Mabō no Dai Kyōsō (Mabō nagy versenye) során közeli képen mutatják Mickey és Minnie egeret, valamint Betty Boopot a szurkolók közt.

 

A hobbifilmesek és agitációs propaganda megjelenése

Kicsit érdemes itt beszélni az ekkor megjelenő hobbifilmesekről, mint az animáció nyíltan politikai felhasználásának előfutárairól. Magánszemélyek csak 1923 után tudtak hozzáférni kézikamerákhoz Japánban, ám az ára miatt kevesek tudták megfizetni. A tehetősebb gyűjtők így is beruháztak rá, köztük Tezuka Osamu apja, Tezuka Yutaka is, aki szintén amatőr filmes ábrándokat dédelgetett. A kislencséjű kézikamerák ettől függetlenül amatőr filmmagazinok és -klubok kisebb áradatát indították el. A próbálkozók közt egyaránt akadt élőszereplős és animációs művekkel kísérletező is, ám nagy nyilvánossághoz nagyrészt nem érhettek el a 1930-as években a japán törvényhozás miatt.

1925-ben egy másik jogszabály is napvilágot látott, a közbiztonság-megőrzési törvény (Chian Iji Hō), amely 10 éves börtönbüntetéssel sújtotta a magántulajdon-ellenes szervezeti tagságot és a „nemzeti identitás” (kokutai) módosítását. Ez utóbbi különösen érdekes, mivel nem volt kialakult kép arról, hogy mit takar a „nemzeti identitás”, és gyakorta a hatóságok értelmezésére bízta a döntést. A törvény egy új rendvédelmi egység, a Különleges Magasabb Rendű Rendőrség (Tokobetsu Kōtō Keisatsu), egy afféle „gondolatrendőrség” felállítását is eredményezte, és bár neve sokat takar, a valóságban leginkább koreaiak, munkaügyi viták, külföldiek megfigyelésével és külföldi-hazai művek cenzúrázásával foglalkozott.

Itt jön a képbe a Prokino, vagyis a Japán Proletár Filmliga, amely a kormányzati állásponttal szemben álló filmjeikben megörökítették a munkások mindennapjait, a munkaügyi vitáikat, a sztrájkokat és a május elsejei parádékat. Némely tagjuk animációkészítéssel is foglalkozott, ám az ismereteink az elkészült művekről erősen hiányosak., pár címet lehet csak említeni 1930 és 1932 közt: Fuzai Jinushi (A távol lévő földesúr), Alibaba Monogatari (Alibaba története), Issunboushi (a Hüvelyk Matyi japán verziója). Ugyanakkor sokkal elvontabb kérdésekről is készítettek propaganda kisfilmeket, mint a Sankichi no Kūchū Ryōkō 1932-ből (Sankichi légi utazása), amelyben egy kismadár mesél egy északi utópisztikus társadalomról, lenyűgözve ezzel az őt hallgató gyermeket. A mű egyértelműen a Szovjetunió melletti és háborúellenes példabeszéd, amely leginkább a középosztályt igyekszik megszólítani. Az Entotsuya Perō (Perō, a kéményseprő) ezzel szemben a gyerekeket célozza meg egy kéményseprővel a főszerepben, aki a szülővárosának pusztulása után az „imperialista ideológia” ellenségévé válik. Az 1931-es Dorei Sensō (Rabszolgák háborúja) viszont még nyíltabb agitációs propagandamű: ebben a disznókként ábrázolt burzsoá réteg kihasználja a piacgazdaság gyengéit, valamint a kínai parasztokat rabigában tartja, akik a film során fellázadnak elnyomóik ellen. Ez utóbbi pánázsiai szellemiséggel, vagyis a japán imperialista törekvéssel is szembekerült, noha a mű hősei a dél-kínai, guangdongi munkások voltak, ellenségeik pedig a britek. Azonban, mivel sem Franciaország, sem Japán nem tett semmit a britek ázsiai prédálásai ellen, a szigetországi kormányzat magát is érintettnek vette, így házkutatások és lefoglalások indultak meg a Prokino tagokkal szemben. Végül a Prokinót 1934-ben feloszlatták.

A cikk a Mondo Magazin 2021. októberi számában jelent meg.

---

Érdekességek a korról:

• A Kōkū Eisei teljes játékideje közel kétórás volt és az oszakai városházán mutatták be egy szájápolási ismeretterjesztő program keretében.
• Az egyik első ifjúsági sportfilm az 1928-as Dōbutsu Olympic Taikai (Állatok olimpiája) Murata Yasujitől.
• A jogtalan, vagyis engedély nélküli nyugati karakterfelhasználás nem csak a sport műfajban jelentkezett, hanem később már a háborús propaganda, a nyugati hatalmak ellen hangoló, sokszor uszító művekben is visszatérő jelenséggé vált, ahol az ellenségképet jelentették.
• Kitayama Seitarō 1918-as Momotarōja után egy újabb nemzetközi sikert könyvelhetett el a japán animációgyártás: Ōfuji Noburō 1927-es Kujira (A bálna) című művét Franciaországban és a Szovjetunióban is bemutatták. A sikeréhez nagyban hozzájárult a chiyogami irányzat, vagyis a színes papíranimáció. Ezt a művét 1952-ben a rendező-animátor újra elkészítette.
• A Dorei Sensōt is lefoglalták, a cenzorok pedig alaposan megvágták, aminek végeredménye ez értékelhetetlen és összefüggéstelen massza lett, amiről a mozgalomtól idegen alkotóknak is világos lett, hogy a hazai cenzúra meddig képes elmenni a nemkívánatos művek megnyesésével.