8. rész: A propaganda árnyékában II.
A haza szolgálatában(?)
Miután az előző részben megismertük a militarista propaganda animék belpolitikai hátterét, ideje konkrétan rátérni ezekre a művekre, amelyek meghatároztak egy korszakot.
Az előző évtized tartalmából
A japán 20-as évek jelentős része az animációs ipar talpra állásának, fejlődésének a jegyében telt minisztériumi segítséggel és iránymutatással, amelynek elsődleges célja a népnevelés volt, a sportok és a testnevelés népszerűsítése. A kettő ott talált csak igazán egymásra, amikor a tradíciók, népmesei elemek is vegyültek a férfiasság és az erényesség mitikus felfogásával együtt. Bár a wakamono sports eiga, vagyis az ifjúsági sportfilm nem veszett el teljesen, hiszen 1940-ben is készültek a Kintarō Taiiku Nikkihez (Kintaró testnevelési naplója) hasonló alkotások, amelyben híresebb japán népmesei alakokat értelmeztek át erre a célra.
Ugyanakkor egyre hangsúlyosabbá vált az előző cikkben felvezetett militarizmus, a nacionalista és imperialista szemlélet, aminek fényében jól ismert történeteket és szereplőket forgattak ki. Valamint a Japán Császári Hadsereg és a Japán Császári Haditengerészet egyre növekvő befolyása és pénzügyi támogatása, amely megszabta, hogy milyen művek is készüljenek.
A japán érdekek és a politika közvetlen behatása
A modernitás és a militarizmus már a 30-as évek elején megjelent a nagyérdeműnek szánt művekben. Az 1931-es Sora no Momotarō jelent meg az elsők közt, amely a távol-keleti térség politikájával és logisztikájával foglalkozott. A kisfilm története szerint a jeges Déli-tengeren élő pingvinek és fókák védelmében indul háborúba a rettentő sassal szemben az egyik legismertebb japán népmesei alak a hihetetlen 10 ezer kilométeres táv ellenére. Ez két dolgot vetít nekünk előre: a Déli-tenger japán érdekszférába tartozását, és a katonai beavatkozásra (intervencióra) való készséget, az egyébként amerikaiakra utaló sassal szemben. Ezt a narratívát a következő évben bemutatott Umi no Momotarō is követte, ahol a Tengeri Sárkány palotáját ment a címszereplő megvédeni egy tengeralattjáróval a cápák ellen.
Ugyancsak ilyenkor kapott több anime adaptációt az 1931 és 1981 közt futott manga, a Norakuro. Egy alapvetően gyermekeknek szánt műről van szó Tagawa Suihōtól, amelyben egy fekete-fehér kóbor kutya, akit a Vadkutyák dandárba soroznak be, küzd meg folyton a majmokkal. 1933 és 1938 közt hat kisfilmben dolgozták fel a hősiesebb tetteit, és bár kisebb népszerűségnek örvendett korában, a háború után csak nagyon későn vették elő újra a karakterét. (Először 1970-1971-ben 26 részre, majd 1987-1988-ban 50 részes vígjáték formájában.)
Teizō Katō 10 perces rövid animációs filmje, az 1932-es Ōatari Sora no Entaku (A repülőtaxis szerencsés napja) a modernitás egyik példája: az 1980-as évekbe helyezett történet rengeteget merít Fritz Lang 1927-es Metropolis filmjéből a jövőképet tekintve, de a cselekményében egy madártól tudja meg, hogy a légisziget közelében, ahol a repülőjét javítja, kincset rejtettek el. Bár ez önmagában a japán science-fiction fejlődésének egyik darabjának tűnhet elsőre, a tényleges kontextus viszont sokkal inkább az imperialista törekvésekkel egyeztethető össze, amelyben a japánhoz képest más „emberfajok” alacsonyabb rendűek, a kolonialista felfogást képtelenek maguk mögött hagyni, ezért pedig örömmel vágnak bele a felfedezett nyersanyagok és egyéb természeti kincsek fosztogatásába. Ezt az üzenetet nagyon burkoltan tartják benne, noha ezt a meg nem nevezett dél-csendes-óceáni szigetet ugyancsak a Déli-tengerre helyezik, ezáltal japán érdekszférába.
Az évtized végére pedig a katonai téma és a csatározások megjelenítése egyre általánosabb lett. Példának okáért ilyen az 1936-os Osaru no Kantai (A majmok flottája) és az 1940-es Ahiru Rikusentai (Kacsa-rohamosztag). Míg előbbi mindössze egyperces játékidejű és a majmok háborúját mutatja be a polipokkal, addig az utóbbi már 13 percben meséli el a kacsák és békák közt kialakult háborút. Az 1933-as Kaeru San’yūshi (A három béka testőr) során pedig a békák csatáznak a lápot uraló harcsával, az eredeti változatban a tisztjükért és annak szeretőjéért, a 4 évvel későbbi újramesélt változatban a tisztjükért és annak húgáért. Hasonló történetet mesél el az 1936-os Ohi-sama to Kaeru (A Nap meg a békák) is, amelyben a harcsa békahúsra áhítozik.
Érdemes megemlíteni a Mabō-sorozatot, amelynek 1936-os kezdő filmje, a Mabō no Dai Kyōsō (Mabō nagy versenye) már szerepelt a sorozat 5. felvonásában. Az első mozifilm még másfél perces volt csak, de a sorozat remekül példázza a japán haderő felemelkedését és bukását, hiszen a sorozat különböző részeinek hossza attól is függött, mikor mennyi szponzorációt kapott a készítő Satō stúdió. 7 év alatt Mabō, mint karakter sporteseményekből hamar a fronton találta magát, ahol volt kém, matróz, pilóta és tengerészgyalogos is.
Szintén a Satō stúdió munkája az 1943-as Mori no Oisha to Hakui Yūshi (Az erdei orvos és a fehérbe öltözött hős), ami a háborús hősök helyett inkább azok sebeit kezelő felcserekkel mutatta be. Ez Isolde Standish filmelméleti szakértő szerint feltehetőleg azért készült, hogy enyhítse a japán szülők aggályait arról, hogy el merjék-e engedni a fiaikat a háborúba.
A nyugati karakterek kiforgatása
Pár éve eléggé felkapottá vált az animés híroldalakon az 1934-es Omocha Bako Series Dai 3 Wa: Ehon-1936-nen (Kincsesládika-sorozat 3. rész: Az 1936-os év), amiben az imént említett Sora no Momotarōhoz hasonlóan egy békés dél-csendes-óceáni szigetet mutatnak be, amely lakóinak Mickey egér és egérfejes denevérje ultimátumot küld, majd sokadmagával, továbbá kígyókkal és krokodilokkal együtt lerohannak. A szigetlakók itt is Momotarō és a japán népmesei hősök segítségét kérik, akik szívesen háborúba is vonulnak a sziget felszabadítására. Momotarō és Mickey egér pedig párbajozni kezdenek, akit végül Urashima Tarō intéz el és szégyenít meg az öregséget őrző ládikájával.
Ebbe a történetbe noha a híroldalak és azok által megszólaltatott szakértők szerint nem kell különösebb nagypolitikai mondanivalót belelátni, hiszen a kor egy másik amerikai rajzfilmszereplője, Félix, a macska is felismerhetően jelen van a szigetlakók közt. Pat Sullivan és Otto Messmer karaktere leginkább azért érdekes, mert Disney hangos rajzfilmjeinek megjelenése rákényszerítette az alkotópárost, hogy a népszerűségét megtartandó, szintúgy hangos művet készítsenek, aminek bukása végül magával rántotta az alkotóit. (1936-ban 3 új kisfilmre feltámadt ugyan a Van Beuren Studios által, de azt követően csak 1953-ban tért vissza, mikor az Official Films megvette a jogokat a korábbi művekhez, és kaptak hangsávot.)
Gyakorlatilag a japánok egyfelől ezzel egy korábbi sérelmet fejeztek ki a Disney felé, ami lekorlátolta az animációs iparuk fejlődését (lásd a sorozat 4. része). Másfelől – az előbb említett szakértők véleményével ellentétben – a politikai üzenet nagyon is világosan jelen van, amely szerint két éven belül amerikai agresszió várható a japán érdekszférán belül, és a japán haderő kész megvédeni azt.
Tezuka Osamu visszaemlékezéseiből ismerhetjük a 1938-as Sora no Arawashi (Égi sasok) és a Sora no Shanghai Sensen (Légicsata Shanghai felett) elveszett műveket. Az előbbi címben állatpilóták küzdenek meg a felhők közt Popeye és Joszif Sztálin képmásaival. Ezekből a művekből mindössze pár képkockát ismerünk.
A hadseregnek szánt elveszett munkákról röviden
2007-ben egy kis japán kiadó megjelentette Sōji Ushio önéletrajzának második kötetét, aki a kor egyik kisebb animátora volt. Ez a kötet részint azért is fontos, mert több „elfojtott emléket” hozott fel az távol-keleti animációtörténetet kutatók számára, és lerántotta a leplet az „árnyékstábról”, vagyis a Tōhō egyik alosztálya és a Nihon Eigasha összevonásából alakult Tokubetsu Eiga-banról (Különleges Filmcsoportról), akik többek között töltet nélküli bombázásokat filmeztek le referencia gyanánt.
Ennek a csoportnak összesen 21 animált művét tartják nyilván a filmes adatbázisok elveszettnek jelölten. Ezek java oktatófilm volt a bombázások mikéntjére, a tengeri csatákra, hajók azonosítására vonatkozóan, de torpedóismereti és mérnöki-gépészeti leckék is akadtak köztük. A feljegyzések és visszaemlékezések alapján annyit tudunk ezekről, hogy részben animáltak, részben valós felvételeket tartalmaztak, illetve rengeteg diagramot és ábrát tartalmaztak. Azonban fontos megjegyezni, hogy ezek kizárólag a hadsereg és a haditengerészet állományának számára készültek, nem a polgári lakosságnak.
Megjelent a Mondo Magazin 2022. áprilisi számában.