Fanyalogva álltam hozzá, pozitív csalódás lett. A kezdeti infomorzsák és előzetesek nem voltak túlzottan meggyőzőek egy eredeti történetalappal bíró sorozat előfutáraiként. Aztán az első rész után képernyő elé szegezős élménnyé fajult.
Preambulum
A 20. század hajnalán járunk. Albion Királysága új légierőt hozott létre, amely jelentősen épített egy az új ipari forradalom során felfedezett kristályra, a kavoritra. Mivel az ország monopóliumot gyakorolt az anyag felett, hódításokba kezdett és a valaha látott legnagyobb világhatalommá vált. Azonban a siker kérészéletűnek bizonyult. A már említett ipari forradalom jelentősen megváltoztatta a társadalmi berendezkedést és a viktoriánus kort idéző állapotok elmérgesedtek: Londonban kitört a forradalom, az ország pedig kettészakadt. Keleten a monarchisták és a loyalisták támogatta királyi család folytatta az uralkodását az Albioni Királyságban, míg nyugaton a polgári felfogást követő Albioni Nemzetközösség terült el. Kettejük közt Londonban egy hatalmas fal húzódott, amely megakadályozta a disszidálást egyik országból a másikba. A város innentől fogva a kémjátszmák és titkos háborúk színterévé vált.
Történet
A Királyságban járunk, nagyjából 10 évvel a forradalmat követően. A politikai ellentét a két ország közt szerencsére még nem csapott át éles katonai konfliktusba, noha a levegő már önmagában is puskaporos. A Mayfaire Királynő Akadémia sem kivétel az ott honolni látszó nyugalom ellenére. Az öttagú társaság, akit a sorozat során végigkövethetünk ide fészkelte be magát. A döntésüknek gyakorlati okai voltak: mindannyian erre az akadémiára járnak. Mindegyikük valamilyen formában kilóg a többiek közül, ami viszont jó és elég hamar olajozott csapattá teszi őket. Két kémnek nevelt tanuló – egyik titokzatosabb nem is lehetne, a másik pedig „szívesen ügyködik mellbedobással” -, egy távol-keleti spion, egy mechanikus gégével ellátott, remek hangutánzó, és akit ő szolgál, a királyság egyik hercegnője.
Egy „kis” érdekességcsomag
Ha már előtörténetről nem beszélhetünk, érdemesebb a különféle áthallásokat kibeszélni. A szemfülesebbek pár dolgot észrevehettek: történelmi vonatkozásban jelen van az első és második ipari forradalom (19. század vége, 20. század eleje), az idén 100. évfordulóját ünneplő nagy szocialista forradalom, a fénykorát élő német Luftwaffe helyi megfelelője lényegében a világot leigázó Légiflotta, valamint a berlini fal és a hidegháború. Irodalmi tekintetből a kavoritot H. G. Wells „Emberek a Holdban” című regényéből kölcsönözték, és használójának antigravitációs erőt ad. Valamint a „repülőről igázom le a világ jó részét” elképzelés sem újdonság: Jules Verne „Hódító Robur” című regényéből származik. Két olyan szerző, aki ebben az időszakban élt és alkotott, és az általuk képviselt korabeli science-fiction szerkezetei is helyenként meg-megjelennek.
Mélyebb behatolás
A közeget nagyon jól eltalálták: megvan az ekkor jellemző szmogos esti levegő, a málló vakolatú ugyanúgy kinéző szegényházak, amivel sok esetben kontrasztba kerül a felső-középosztály sok esetben hivalkodó fényűzése, a nagyobb terek (mint a pályaudvarok) szecessziós építőművészete, egy-egy barokk palota belső. Remekül megadják a hangulatot az adott jelenethez és a részhez is.
De mit ér a látvány, ha nincs miért nézni? Itt jön képbe a történet. A részek maguk kissé változóak, ez betudható annak, hogy a sorrendjük össze van keverve. A cselekmény sorba rendezéséhez jelentős segítséget nyújtanak a részek elején található akták számozása. Viszont maradéktalanul megismerjük a szereplőinket: kik ők, honnan jöttek, mi a motivációjuk, ha ugyan van olyan… És általában az ilyen előzményepizódok érződnek gyengébbnek, ami az első részt elnézve, nem meglepő, hiszen messze olajozottabban megy minden, ha ők öten munkához látnak. Ugyanakkor csavarból se lesz hiány, mind magukban a részekben, mind a nagy egész szempontjából.
Talán nem lesz meglepő, hogy pár szereplőt leszámítva (azok is főleg magas rangú tisztségviselők) csak női szereplőkkel dolgozik a sorozat. Egyiküket leszámítva főleg újoncok vagy elsősorban kisebb szerepeket kapó szinkronszínészek szólaltatják a főbb karaktereinket. A mellékszerepek közt viszont elvétve akad egy pár híresebb név (mint Ono Daisuke is).
Zenei szempontból az opening egy vérpezsdítő, és érdekes popszám a Void_Chords feat. MARU felállástól, amit megtámogat egy egész érdekes vizuális élmény. Egyszerre tetten érhetőek benne a sorozatra jellemző könnyed és színgazdag animáltság és a sötét és súlyos, komolyan kidolgozott gépi hátterek. Az ending ezzel szemben már egy könnyed, ám valamicskét pattogó dallamú dal a főbb szereplők szinkronszínészeinek előadásában.
Zárszó
Ahogy a cikk felvezetőjében is leírtam, nem repestem különösebben az örömtől, mikor először mutatták nekem. Az utóbbi években nem igazán volt sok bizodalmam az eredeti alappal bíró művekben. Általában azt vettem észre, hogy vagy túl hosszúra nyúlik ahhoz képest, amennyi a bennük lévő tényleges potenciál, vagy sokáig tart kiaknázni azt, meglelnie a sorozatnak önmagát az érvényesüléshez. Ezzel szemben a Princess Principal teljesítette a próbát annyiban, hogy teremtett egy érdekes közeget, történetet, jó karaktereket… mégsem mehetünk el azon hiányossága mellett, hogy bizony rövid hozzá, és szívesen nézné még az ember egy darabig.
A cikk a Mondo Magazin 2017/12 számában jelent meg.
