Személy szerint nem vagyok a rendezőnő munkásságának rajongója, mégis a bejelentéstől kezdve érdeklődve vártam ezt a filmet. Elvégre, valami érezhetően megváltozott a stílusában, ahogy történetet mesél, mióta otthagyta a Kyoto Animationt. De hogy pontosan mi változott, és valóban ez-e az új irány, arra határozott választ még korai lenne adni…
Paletta
Totsuko egy katolikus lányinternátus diákjaként éli a nem túl szokványos mindennapjait, ugyanis látja mások lelkének színeit kisugározni. Egyik iskolatársnője, Kimi kisugárzása teljesen megigézi, és igyekszik közeledni felé, hátha barátok lesznek. Ám a lány kikerül az iskolából, ő pedig nyughatatlanul a keresésére indul. Amikor megtalálja egy használt könyvkereskedés pultja mögött, hogy mentse magát, miért is van ott, azt füllenti, hogy zongorázni tanul. Ez lavinaként tarolja le, ugyanis a jelentéktelen hazugságon Kimi és a polcok közt fülét hegyező Rui is kapva kap, és a pillanat hevében máris zenekart alapítanak. A zene szeretete és a dalírás jobban összekovácsolja a fiatalokat, akiknek egyúttal saját problémáikkal és bánkódásaikkal is szembe kell kicsit nézniük.
A film útja
A filmet eredetileg 2023 őszi szezonja során tervezték bemutatni, azonban halasztani kényszerültek. Debütálása az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon történt 2024 júniusában, a nagyközönség számára pedig augusztus 31-én került a mozikba. A film hazánkba is eljutott, október 5-én a Cinemira Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Filmfesztivál programjaként a budapesti Corvin Moziban. A 2024-es Shanghai Nemzetközi Filmfesztiválon pedig megnyerte a legjobb animációs filmért járó díjat.
A szinesztéziáról
Totsuko színtársító képességét szinesztéziának nevezzük, ami egy elég sajátos mentális jelenség. Ennek lényege, hogy az egyik érzékszervünk által keltett benyomás egy másik érzetet vált ki, így akaratlanul is színeket társít hozzá az ember. Ráadásul egyedi is, lévén nem kötődik meghatározott helyzethez, emlékhez vagy épp benyomáshoz, így minden szinesztéziásnak más és más formában jelentkezik. Ezen felül megfordíthatatlan, akarattal sem változtatható meg, stabil állapot, így értelmetlen az ilyen embert arra kényszeríteni, hogy nyomja el a társult érzeteket. A kialakulásának okait egyelőre nem ismeri az orvostudomány.
Totsukonak a több formája közül leginkább auralátása van, amit az ezoterikusok energiarezgésekkel magyaráznak, valójában pedig a külső jegyekből tudat alatt kikövetkeztetett hangulatokon, érzelmeken és személyiségjegyeken alapuló szinesztézia.
Yamada Naoko
Egy másik érdekességet is ki kell mindenképpen emelni, ez pedig a rendezőnő elmúlt 5 évének története. A Kyoto Animation egykori rendezője és animátoraként olyan művekért felelt, mint a K-On!, a Koe no Katachi vagy a Liz to Aoi Tori. Azonban a 2019-es gyújtogatást követő évben átment a Science Saruhoz, és 2022-ben ő rendezte a Heike Monogatarit. A klasszikus japán krónikás műben igyekezett feldolgozni a traumáit, illetve elkészítette a Garden of Remembrance című kisfilmet, amit két évnyi filmfesztiváli körutaztatás után a Kimi no Iroval egy napon vált szélesebb körben is elérhetővé a streaming platformokon. Ez utóbbi a gyász megélésének és feldolgozásának témáját feszegeti.
Ezernyi színnel száll az idő
A mű rajzstílusa témához illően könnyed, amit élénk, mégis sokszor pasztelles színek és légies, könnyed animáció támogat meg. A rendezőnő korábbi és ismertebb, szélesebb körben is kedveltebb munkáival ellentétben, itt sokkal jobban átjön a forma és a tartalom közti egyensúly, de úgy is fogalmazhatnék, hogy inkább ez az ő stílusa, semmint a KyoAni idején született élesebb kontúros, harsányabb és különféle effektekkel teleszórt látványvilága.
A zenei választék is remekül megtámogatja, amiben megkapjuk az Adolphe Adam által komponált Giselle ballettet, ami egy érzelmes, könnyed és álmodozó jellegű mű (és nem mellesleg remekül leírja hangulatilag a főszereplőnket is), de a fiatalok által játszott zene is találó választás. Leginkább a szintipop műfajához állnak közel, abból is a modernebb hangzásúakhoz. Az aláfestő zenék viszont jobbára funkcionálisak, különösebben egyik sem volt képes megmaradni.
Történeti szempontból elég egyszerű. Az érzelmek és az érzések őszinte megéléséről, kimondásáról szól, a problémáink és bajaink kimondásával, szavakká formálásával azok feldolgozása, illetve az öröm és a boldogságra másokra nézve is ragályos. Nem egy túlgondolt sztori, viszont semmi esetben sem markol többet, mint amennyit fog. Bár kisebb hézagok maradnak az emberben, ami jószerével a 100 perces játékidő sűrítő hatásának is köszönhető, illetve, hogy eléggé elnyújtottnak érződik az expozíció, utána pedig már sodor magával a jócskán feszesebbé váló cselekmény. Személy szerint például hiányoltam a színekben rejlő lehetőségek kiaknázását, hogy a másik hangulatának változásaival élénkebb vagy sötétebb árnyalatokat vesznek fel, amikre Totsuko reagálhat, és mélyebb szerepet adhat a szinesztéziájának.
Végszó
Noha nem találja fel sem a meleg vizet, sem pedig a kereket, egy szívmelengető, kedves alkotás lett, ami több ponton is szakít a KyoAnis korszak műveinek receptjével. Elsősorban befogadhatóbb, könnyedebb, és ami talán a legfontosabb, természetesebben kezeli és dolgozza fel a hétköznapi élet választott szeletét, meséli az arra írt történetet. Azoknál ugyanis sokszor érezhető volt egy komoly erőlködés és kényszeresség, ami egyúttal a vizualitáson is visszaköszönt, és vált inkább taszítóvá, maga alá temetve az átadni kívánt gondolatvilágot. Az utóbbi két, egy napon megjelent mű esetében egy pillanatra sem érződött még hasonló sem, noha a Garden of Remembrance és a Kimi no Iro egymásnak ellentétei, imigyen állíthatjuk, hogy szimbolikus volt a kettő együttes érkezése: hogy a rendezőnő visszatért… és kész megint alkotni.
