Az első „anime-bumm” kezdete
Az előző részben azokat a nehézségeket pedzegettük, amivel a kereskedelmi televíziózás első évtizede során az animációs stúdiók szembenéztek, és apránként lábaltak ki. A vállalt kockázataik közt voltak az újszerű történetek megteremtése, a célközönség kiszélesítése, zsánerek (újra)felfedezése is. Mélyedjünk is el kicsit ennek a menetében.
A targetálás (vagyis hogy milyen célközönségnek szánják az adott művet) a Tetsuwan Atom esetében a kisfiúkra korlátozódott a science-fiction, fantasy és kaland műfajok használatával, és ezzel demográfiailag az első shōnen animének is nevezhetjük. A lányokat ellenben elsőnek érdekes módon az 1966-os Osomatsu-kunnal és az ugyanezen évben érkező Mahōtsukai Sally-vel próbálták meg elérni. Előbbi sorozat csínytevő hatosikreinek mindennapjai szilárdan a valóság talaján mozogtak, emiatt a szülői-tanár egyesületek élesen bírálták is, mondván a fantáziaelemek hiányával fennáll az utánzás potenciális veszélye. Sőt, ennél is továbbmentek: a legrosszabb műsornak is megbélyegezték. A félelem nem volt teljesen alaptalan, hiszen a szóban forgó csínyeiket az ikrek a szülői felügyelet teljes hiánya mellett követték el a tűzzel való játéktól a háztetőkön szaladgálástól a késes fiókok feltúrásáig. Az ehhez hasonló aggályok az imitálható jelenetek iránt egyébként más országokban is megvolt ekkoriban. A Mahōtsukai Sally ezzel szemben egy új távlatot nyitott, és általa kezdődött meg a demográfiai műfajok és műfaji elemek, tematikák szétbontása és megkülönböztetése a fiú (shōnen) és lány (shōjo) közönségek közt.
A sport, mint műfaj már 1966-ban megjelent a TV-s animék kínálatában a Harisu no Kaze révén, amely arról szól, hogy egy új iskolába átíratott frusztrált és csintalan fiú a dühét és a fölös energiát különféle sportokon keresztül vezeti le, amivel aztán az iskola legjobb atlétájává válik. Azonban a sporttal kapcsolatos fókuszvesztettség (egyikben sem mélyed el a sorozat igazán), illetve elsősorban iskolai drámaként működő történetet mégsem tekintik az első kifejezetten sportanimének. Ezt a tisztet az 1968-as Kyōjin no Hoshi tudhatja magáénak, amit következő évben az Attack No. 1 követett. Előbbit a fiúknak, utóbbit már a lányoknak szánták. Viszont ugyanakkor az előbbi széria egyúttal egy mérföldkő is volt, hiszen a producerek itt kezdték el felismerni azt, hogy megéri a 12 év feletti korosztály felé is nyitni az animációs sorozatok terén. Erre Miyazaki Hayao is rávilágított egy ízben, hogy az idősebb nézők vélhetően a háború utáni Japán újraiparosításának nehézségeinek metaforáját látták benne. További érdekesség, hogy egy létező baseball csapatról, a Yomiuri Giants-ről mintázták a történet szereplőit, valamint közvetetten vegyipari vállalkozások támogatták az elkészültét, hogy a cukorkagyártó leányvállalataik termékeit reklámozhassák vele. Kivételt képzett ez alól az Ōtsuka Chemical Holdings, amely az Oronamin C névre hallgató energiaitalát promotálta a sorozattal. Ezzel az első érettebb fiatal közönségnek szánt művé lépett elő.
Ezen felül egy kevésbé látványos technológiai fejlődés is végbe ment a háttérben: megjelent a japán animációban is a xerográfia (vagy Xerox fotográfia). Ez egy olyan eljárás, amely lehetővé tette az animátorok ceruzarajzainak egyből celluloidra vitelét, automatizálva ezzel a lekövetési munkát, miközben jelentősen több részlete megmaradhat az eredeti rajznak. A gyártási folyamat így felgyorsult ugyan, de a ceruzarajzok tökéletlenségeinek kitisztázását gyakorta elhanyagolták. Ezt az eljárást a Disney egyik animátora, Ub Iwerks találta egy Xerox kamera módosításával 1959-ben, és első gyakorlati alkalmazására az 1961-es 101 Dalmatians (101 kiskutya) készítésekor került sor. Japánban ugyanezt eleinte „gépi lekövetésnek” nevezték, elsőként pedig a Kyōjin no Hoshi készítése során használták. Az eljárás lehetővé tette a mangakák egyedi stílusának átadását, a dinamikusabb mozgást, a részletgazdagabb hátterek készítését, ezzel pedig utat nyitva a komplexebb tematikák és megoldások megvalósíthatóságának, kimozdítva az egyszerű megjelenésből az animéket a hiperrealisztikusság felé.
A munkálatok kiszervezése ugyan ekkoriban nem volt idegen fogalom a japán animációs iparban, azonban ez 1966-ig megmaradt belföldi keretek között. A TCJ által jegyzett 1966-os Ōgon Bat sorozat forgatókönyve, storyboardja és a kulcskockák rajzolása továbbra is Japánban zajlott, a köztes kulcskockák és más részegységek ezzel szemben Dél-Koreába kerültek ki a Tongyang stúdióhoz. Ezzel igyekeztek az emberhiányt enyhíteni az iparágban, ami olykor érdekes helyzeteket szült. Az internet előtti időkben ugyanis a tengerentúli kommunikáció és logisztika megszervezése ugyanis rendkívül nehézkes volt, gyakorta kontraproduktív is. Egyes stúdiók például úgy igyekeztek megoldani, hogy a küldött ügynökök repülő poggyászaiban hozták-vitték a celluloidképeket és a storyboard elemeit, ami további költségekkel járt és kockázatokat jelentett.
Yoshida Tatsuo mangaka két fivérével együtt megalapította 1962 októberében a Tatsunoko Pro stúdiót, amely céljának szintúgy a saját műveinek feldolgozását tűzte ki, noha eleinte inkább nagyobb riválisainak sikersorozatait igyekezett másolni, mint az Uchū Ace, amely a Tetsuwan Atom imitálása. Eredetileg ezt a Tōei Dōgával szándékozta összehozni, azonban Yoshida kifogásolta a nagyobb stúdió igényét a szerzői jogok birtoklására, így a két stúdió 1965-ben a saját szájíze szerint folytatta a projektet. Hogy a cég versenyképes maradhasson, az új technológiákat és eljárásokat igyekeztek elsőként alkalmazni, amelynek egyik első állomása az Egyesült Államokban is sikeressé váló 1967-es Mach GoGoGo volt.
1971-ben a Tatsunoko egy kísérleti sorozattal rukkolt elő, a II. világháború főbb csendes-óceáni ütközeteit Pearl Harbortól Japán kapitulációjáig részben dokumentarista, részben dramatizált játékfilmes feldolgozó Ketsudannal. Ez a kettősség szülte az „animentary” kifejezést, ami voltaképpen az animált dokumentumfilmes stílust jelentette. Külön érdekessége ennek a sorozatnak, hogy korábban használt, ám eddigre elhanyagolt animációs technikákat is alkalmaztak, mint a textúrázott felületek vagy a gondosan belőtt háttérvilágítás, amivel a lövések torkolattüzeit és a lövedékek nyomjelzéseit oldották meg.
Egy másik kísérleti sorozatuk a Kagaku Ninjatai Gatchaman volt 1972-ben, amely nem csak nagyban merített az ekkorra már kifejezetten népszerűvé váló élőszereplős tokusatsu sorozatokból, mint az Ultraman vagy a Kamen Rider. Mindössze annyit tettek, hogy azok receptjét animált formába átültették: megjelentek a szörnyek (kaijū), az átváltozós jelenetek (henshin). Ezzel egy időre pedig nem csak a tévék képernyőin, hanem a gyerekeknek szánt termékek piacán is harcba szálltak ezekkel a műsorokkal. A Gatchaman öttagú hősbrigádja nem csak akciófigurákat kaptak, hanem a saját járműveiket is, az ellenségek pedig gumi- vagy robotikus szörnyekként váltak megvásárolhatóvá.
Mindezek voltaképpen odavezettek, hogy az anime jelentősen fellendülhetett a belföldi, és mérsékelt mértékben a nemzetközi piacokon. Bár a szakma és a szakirodalom szívesen teszi „az első anime bummot” leghamarabb az évtized második felére, legkésőbb a 80-as évek fordulójára, lévén akkora már a külföldi piacokon is számottevővé vált. A valóság ezzel szemben az, mint látható, hogy ez a kiteljesedési folyamat már jóval hamarabb megindult, a „bumm” pedig a 70-es évek elején és közepén már megtörtént a labilis helyzet ellenére is.
Tudtad-e…?
- A Kyōjin no Hoshi 3 évnyi műsorszórása során átlag 30%-os értékelést kapott a nézőktől? Ennek csúcsértéke 36,9% volt. Mindezt úgy érte el, hogy más korabeli animék értékelése ekkoriban az átlagosan 13-17% táján mozgott.
- A Tetsuwan Atom kihívója a saját műsorsávjában az Iga no Kagemaru bábanimációs sorozat volt, amely naponta került adásba? 1964-ben a Fuji TV 45 perccel későbbre tolta a Tetsuwan Atom adásidejét, amivel aztán kiütötte ellenfelét a népszerűségi versenyből.
- A szakmabeliek és a szakértők közt vita van a Kyōjin no Hoshi sikerének titkáról? Egyesek inkább az eredeti mű érdemeinek tudják be, semmint a rendezés, az ütemezés, a storyboard, a vizuális és animációs előrelépés, illetve a stilisztikai frissesség bármelyikének vagy együttesének.
- Az Oronamin C nem hagyományos értelemben vett energiaital, mivel nem tartalmaz sem koffeint, sem más serkentőt, csak B2-, B6-vitaminokat, amik egyébiránt tipikus összetevői az energiaitaloknak?
- Bár a közvélekedés szívesen azonosítja az átváltozós jelenetek rituális újrahasznosítását inkább a Sailor Moonnak, az igazság az, hogy ezt elsőként a Gatchaman sorozat lépte meg epizodikus kivitelben?