Filmhónapok tömören – 2. (2024. július-október)

Mivel az év végére konkrétan bevállaltam egy olyat, hogy minden napra minimum egy filmet megnézek, így annak külön posztot fogok szánni. Úgyhogy most még egy rövidebb jön, amikor kissé szellősen iktattam be egy-egy estét. Az év végi vállalás oka ugyanis az volt, hogy feltorlódott egy rakás film a gépen kölcsönzőkből, és már alig maradt valamicske szabad helyem.

Hadashi no Gen (live action, 2007)

Bizony, Nakazawa Kenji híres művéből is készült egy kétrészes, élőszereplős tévéfilmváltozat. Egy, a mangához kifejezetten hű adaptációt kapunk, azonban sajnos nagyon durván elhasal a tévéfilmes megvalósításon. Néha kelletlenül kitartott, kínossá váló szenvedős jelenetek mellett elmarad az egyik legfontosabb eleme az eredeti műnek (és egyúttal az ismertebb anime változatnak): a sokkhatás. Aki az animefilmet látta, annak talán mondani sem kell, hogy a leghatásosabb jelenet abban az atombomba pusztításának bemutatása, hogy miként rombol a tűzgolyó és a lökéshullám. Ebben a filmben az egész egy röpke jelent villanással, betörő ablakokkal, és egy elsöprő tűzfelhővel, majd vágás, és követjük a címszereplőnket, ahogy próbál mindenek előtt hazatalálni és felmérni a környezetét, mivé is lett. Emiatt sajnálatos módon messze elmarad a kívánt szinttől, ellenben még azon live actionök közé lehet sorolni, amiket bátran lehet ajánlani megtekintésre, lévén a film maga jó. Eltalált a megvilágítás, az operatőri munka is korrekt, gondosan ügyeltek a jelmezekre, ruhákra és a díszletekre. Az ütemezéssel már lehetnek gondjai az embernek, lévén az eredeti alapot követi, ami sokszor hagyja leülni a cselekményt, hogy elmerengjünk a boldog szép napokban és a romba dőlt városban, ezzel pedig megtartva a manga olykor fura tónusát és hangulatát is – ami rendszerint inkább nem szokott működni a vásznon.

Galaxy Express 999: Galaxy Opera (live action, 2018)

Aki ismer valamennyire, az tudja, hogy Matsumoto Leiji munkásságáért odáig tudok lenni és vissza. Így valahol érthető is, ha csalódott vagyok egy őt adaptáló live actionben, de sajnos úgy vagyok csalódott, hogy a szinte nemlétező elvárásaimat is sikerült alulmúlnia a filmnek. Nem túlzottan, de eléggé, hogy rosszként tekintsek rá – de mégsem úgy rosszként, mint az Uchuu Senkan Yamato live actionjére. Ugyanis míg az említett film egy hatalmas költségvetésű mozifilm volt, grandiózus effektekkel, megvalósítással, beleölt energiával, addig a Galaxy Express 999 egy tévéfilm. Történt ugyanis, hogy a Yamato sikerén felbuzdulva bejelentették, hogy ennek is lesz adaptálása, csinálják a castingot. Ez volt 2010-ben. A casting még 2015-ben is tartott, valahogy a’ tájt is zárult le. Aztán jött a hír, hogy készül. Készül. Készül. Semmi mást nem tudtunk megint évekig, minthogy készül. Majd 2018-ban „fű alatt” (pontosabban előzetes reklámozás, marketing nélkül), egyszeri tévés vetítés során leadták a kész művet, és ezt nagyon sokan késve vettük észre. Anyag az interneten pedig sehol, megint évekig. Ez pedig több mint gyanús a minőségére nézve, ugye? És egyszerre vagyok rá büszke és szégyellem magam, hogy miképp sikerült hozzáférnem végül: egy kínai videómegosztó oldalon, kínai felirattal, japán szinkronnal.

Viszont hiába múlta alul a nemlétező elvárásaimat, még így is jobb volt, mint amire történetesen számítottam. Mert a díszletek és a jelmezek korrektek voltak, habár ez utóbbi sok esetben úgy állt a színészeken, mintha jobbára közepes minőségű cosplay lenne. Aztán a színészi játék: megvolt a kissé távolságtartó módi a szereplő köztük, de a kémia sok esetben nem. Sőt, olykor el se volt rendesen találva. Tetsurou (a képen balra) pl. idősebb formájában van, mint az eredeti történet elején, amit hivatott feldolgozni. Ja, igen, a történet… Amennyit sikerült megérteni belőle, az hű volt az alaphoz, de ugyanakkor igyekezett önmaga jogán is létezni valamelyest – és ez utóbbihoz nagyon kellett volna az erősen foghíjas japán tudásomat megtámogató, halandó földi embereknek szánt érthető felirat. Majd egyszer nekifutok a VLC auto generált AI feliratával is (amikor néztem a filmet, ez a funkció még hírből sem létezett), hátha változik a véleményem jobbra, de van egy sejtésem, hogy inkább rosszabbra.

All Dogs Go to Heaven (Charlie: Minden kutya a mennybe jut, 1989)

Nihil barátom egyik kedvenc meséje, de Havasi Ember is párszor jó szívvel emlegette a beszélgetéseink során – nekem pedig szintúgy kimaradt eddig, ahogy korábban a Hófehér. Részleteket láttam és ismertem belőle, de egyben és teljesen sosem. Don Bluth műveit annyira nem ismerem, és amiket eddig láttam tőle (Őslények országa, Anasztázia, Titán A.E.) még tetszettek is, bár az utóbb megnevezettnél erős hiányérzeteim voltak. És meg kell valljam: helyenként itt is. Alapvetően tetszett, de nem éreztem kellő súlyt az élet-halál kérdésén, sem magán a bűnszervezeti szálon, ami az amerikai szesztilalom korszakát igyekezett megidézni, miközben az emberi környezet az nem igazán társult ehhez. Ezeken a területeken komoly volt, de nem eléggé komoly, illetve érződött annak az iránynak a kezdete, ami Bluth-nál meghatározta a 90-es évek első felét, amikor megpróbált klasszikusabb Disney lenni (lévén onnan jött el), de azt is – legalábbis az akkori filmjei alatt hozzászólókat, kritikusokat olvasva, előzeteseiket nézve – meglehetősen sután és erőltetetten csinálta.

All Dogs Go to Heaven 2 (Charlie: Minden kutya a mennybe jut 2, 1996)

…és ha már megnéztem az első filmet, miért ne folytassam? Bár tudjuk a mozi- és nagyjátékfilmek direct-to-video (vagyis a kizárólag VHS-en/DVD-n és most már mondhatjuk, hogy streamingen terjesztett) folytatásai gyakorta elmaradnak még a minimális elvárások szintjeitől is, azért érdemes azoknak olykor-olykor esélyt adni, mert akadnak köztük jók vagy éppen pozitív csalódások. A „Minden kutya a mennybe jut” második filmje pont az utóbbiak sorát képviseli. Az első rész árnyékában marad és húzza meg magát, de messze nem olyan rossz, mint azt elsőre várnánk. Persze, a történet maga nem erős, hiszen egy eltűnt mennyei tárgy, Gábriel kürtje után megy a hajsza, de ezt szépen kiegészíti egy kallódó gyerek története, és az, hogy Charlie most is jobbára ugyanolyan önzőséget mutat, mint az első részben. Utóbbira mondhatnánk, hogy „dehát nem tanult az előző film eseményeiből”, ami jogos, viszont ezt megalapozzák azzal, hogy Charlie unja az ingerszegény mennyei létezést – ami az esetében érthető is. Az animáció minősége sem romlott oly mértékben, szóval aki fenntartásokkal kezeli az említett folytatásokat vagy tetszett neki az előző film, az vágjon bele nyugodtan, túlzottan nagy csalódás nem fogja érni. (És igen, tudom, hogy van harmadik része is, láttam azt is, de arról majd legközelebb.)

Garden of Rememberance (2022)

A Kimi no Iroról írt cikkemben és a Mondo Facebookjára írt recenzióban is említettem ezt a művet, mint egy párban értelmezve az említett filmmel, jobban fókuszálva arra. Éppen ezért időszerű, hogy konkrétan is írjak erről – ami nem lesz egyszerű. A Yamada Naoko iránti odaadás valahogy sosem jött át nekem, hiába beszélgettem olyanokkal, akik szeretik, imádják a műveit. Sokszor túlérzelgős, csöpögős vagy majdhogynem nyálas vagy éppen semmilyen volt, míg a kedvelői nagyon értékelték a kifinomultságot, aprólékosságot, amit sok esetben inkább túljátszásnak és művészieskedőnek találtam. Egyfajta álláspontváltozást kezdett el bennem kialakítani a karrierjében bekövetkezett töréspont (a KyoAni épületének felgyújtása 2019-ben), mikor otthagyta a korábbi stúdióját. A Modern Love Tokyo még kicsit igyekezett az lenni, amit sokan szerettek a KyoAninál készített alkotásaiban, de igazán a Heike Monogatari volt az első, amire azt tudtam mondani, hogy tetszett tőle. Aztán jött ez a film, ami a Kimi no Iro mozipremierjének napján érkezett streamingre 2 évnyi filmfesztiváli körút után.

Ilyen felvezető után talán már nem éri nagy meglepetésként az embert, ha azt mondom, magasan ez volt az eddigi legjobb műve. A rövidfilmes formátum sokat segített rajta, annak ellenére is, hogy a mű első fele konkrétan egy jelenetsor újra és újra ismétlése, helyenként kisebb-nagyobb változtatásokkal, viszont azok mindegyike az idő múlását jelzi. Majd jön a második fele, és elindul a háttérben meghúzódó tényleges történet és megkapjuk a keretet: egy magába fordult, depressziós lányt követtünk, ahogy elindult egy spirálban lefelé a szerelme halálát követően. Az időközben felbukkanó emotikonok pedig az ő reakcióit mutatták azzal kapcsolatban, hogy a lány mit tesz, és egyre aggódóbbá válik a látottak hatására, és természetfeletti módon avatkozik közbe.

Nem kellettek hozzá dialógusok, monológok, csak szöveg nélkül, némi zenei támogatással (Lovely Summer-chantól) képes volt elmesélni egy amúgy korrektül érzelmes történetet a gyász feldolgozásáról és fázisairól a továbblépésig, ráadásul hatásos módon. Maga a téma egyébként is közelebb áll hozzám, de sokszor találom a megvalósítását félresikerültnek. Egy időben szerettem és tetszett az Anohana, ami amúgy is sebezhetőbb pillanatban talált meg, viszont újranézve és átértékelve észrevehetőbbek voltak a hibái és vargabetűi. Jelenleg nem áll fenn ilyen helyzet, és így volt képes a Garden of Rememberance elbaszni a teljes napomat… de csak azért, mert magyar idő szerint reggel néztem meg, alig pár órával a tényleges megjelenés után, és lehozott „kicsit” a hangulatomból.

Kimi no Iro (A mások színei, 2024)

Erről nem olyan régen került ki a 2024. decemberi Mondo Magazinba írt cikkem, illetve korábban a magazin Facebook oldalán is megjelent az amúgy azonos ívet leíró, és azonos meglátásra és észrevételre kifutó recenzióm: hogy a film már nem annyira akar az érzelmekről, kapcsolatokról szólni, hanem mindinkább az érzelmek őszinte megéléséről, illetve a Garden of Rememberance-szel együtt értelmezve, a rendezőnő karrierjének ismeretében egy metaüzenetet is hordoz, mely szerint kész megint alkotni. Így önmagam kénytelen ismétlése helyett javaslom a linkelt cikk elolvasását a bővebb értékelés miatt, és engedjétek meg, hogy kicsit jobban rágódjak ezen a dolgon, és hogy miért fogalmazódott meg ez bennem.

Páran úgy vannak vele – és magam is ezt a véleményt osztom -, hogy a Heike Monogatari során a traumát jelentő gyújtogatást dolgozta fel jobbára. Az eset utáni egy éven belül sokan otthagyták a stúdiót, mert képtelenek voltak visszamenni és dolgozni. Naoko maga is párszor stúdiót váltott, mire a Science SARU-nál talált helyet, ehhez nagyon pedig követni sem kell az életútját, elég csak egy listát nézni arról, hogy mibe, kinél és milyen minőségben dolgozott be. A Heike kapcsán ugyanis többen úgy vélték, a rendszeres templomgyújtogató jelenettel dolgozta fel a traumáit, és ebben már kicsit eltérő a véleményem másokétól, ugyanis a Heian-kor végén és a Genpei-háború alatt sem volt ritkaságszámba menőek az ilyen esetek. Inkább hajlok arra, hogy azért ezt a kort választotta, mert viaskodott önmagával. A gyújtogatásokat ugyanis az uralkodóbb helyzetben lévő Taira klán követi el a sorozat során, ami így az uralkodó érzelmek, leginkább a haragot és az elnyomó, elfojtó szándékot éreztetik, míg a gyújtogatások az érzelmi kitöréseket. A Minamoto klán ezzel szemben a felszabadítást hozza el a mű narratívája szerint, ezért is inkább választhatta ezt, semmint a másik nagy gyújtogató kedvű korszakot, a hadakozó fejedelemségek időszakát. Mert amennyiben igazat adunk azoknak, akik szerették a rendezőnő KyoAnis munkásságát pont a korábban és fentebb említett okok miatt, és az általuk említett finom utalgatós módit vesszük alapul, akkor valami ilyesmi gondolatfüzért és párhuzamot kell keresnünk a feldolgozott művel, aminek a végére kitett pont a Garden of Rememberance és a Kimi no Iro párosa lesz, és ezt erősíti meg az is, hogy a kettő egy és ugyanazon a napon vált elérhetővé a szélesebb közönségnek.

Galaxy Express 999: The Movie (1979)

Avagy a film, amit Havasi Ember nem igazán szeret, de a felesége igen. Ő maga sokáig nem értette miért, hiszen számára egy sorozatból csúnyán összevágott film képe rajzolódott ki, ahogy rángatja az embert jelenetről jelenetre. Nos, ez igaz, a film valóban ekképp működik a szűkös játékidő miatt, hiszen a teljes történetet igyekszik magába sűríteni. Ha csak ránézünk a TV-sorozatra, akkor 113 részt látunk; ha pedig a mangára, akkor 18 kötetet. Bár előbbi számot úgy kell venni, hogy rengeteg a kitöltő rész, az „anime original” epizód, és így a korának szokása szerint el van nyújtva, de még azt lefölözve róla is látható, hogy sok anyag ez 2 órába. Vagyis minden esetben azt mondhatjuk, hogy a filmet csak az alapanyagok tágabb ismeretében lehet rendesen érteni.

És itt jön egy másik érdekesség: bár a mangához még nem volt szerencsém, a sorozathoz igen, és ez utóbbival nagyon sok a különbség (ezt is veszem inkább alapul, mert ezt ismerhetik sokkal többen). Például Tetsurou a filmben már egy ideje utcagyerekként él, és a történet kétharmadában a személyes tragédiája hajtja: bosszút állni az anyja megöléséért Mecha grófon. A sorozatban ezt már az első részben elsütik és letudják, emiatt kényszerül végérvényesen elmenekülni a Földről, így annak sztorija inkább az utazásra és ezáltal egy felnövéstörténetre koncentrál, nagyban alapozva a film utolsó harmadának eseményeire és revelációjára. Mindeközben amúgy a fő motivációs szál amúgy megmarad, mert Tetsurou a bosszún túl a halhatatlanságot is szeretné elérni azzal, hogy mechanizált testet szerez magának, ám az útja során mindkét esetben szembesülnie kell ennek árával és jelentésével.

Pont a sorozattól való eltérés (és a manga bővebb ismeretének [ideiglenes] hiánya) miatt jobban lekötött. Lehetett volna szebben is kivitelezni a történetvezetést, leginkább azzal, hogy két külön filmre bontják szét: az egyik tartott volna a bosszú beteljesítéséig és Mecha gróf Időkastélyának romba dőléséig, a második pedig a halhatatlanság elérése körül forogva, illetve a történet csúcspontját jelentő csavar és annak kifejtésére fókuszálva, amelyekről egyébként már korábban tesz elhintett jeleket a mű.

Lord of the Rings (A gyűrűk ura, 1978)

Vesszek meg, tudom, de nekem ez tetszett. Sok helyen hűbb az alapmű leírásaihoz, de történetben még jobban összeszorítja a nadrágszíjat, mint Peter Jackson filmeposza. Bőven vannak hiányosságai az adaptálást tekintve, ugyanúgy kihagyja például Elrond fiait vagy Bombadil Tomát, de ha valahol mindenképpen nagyot ment nálam, az a látványvilág és a különféle animációs technikák keverése: kapunk árnyjátékot, rotoszkópos megoldást, filterezett filmfelvételeket, tényleges kézzel rajzolt jeleneteket, festett háttereket, és ezen sokszínűsége ellenére mégis képes egyben lenni a vizuális része. Persze, vannak megmosolyogtató pillanatai is, mint a balrog feltűnésének jelenete. Ha meg a karaktereket nézzük, akkor azt is észrevehetjük, hogy Bakshi nagyon nem szerette Samu karakterét, mert nem csak rondának sikeredett, de még idegesítőnek is. Dizájnok terén is javában földhöz ragadtabb, amivel jobban mutatja azt, hogy melyik népet és kultúrát Tolkien kikről mintázta.

Sok rosszat hallottam róla, bár tudtam, hogy kapott egyfajta kultstátuszt az évek során. Így néztem, de a végére magam is meglepődtem, hogy milyen szépen magába tudott szippantani. Lehet rá mondani, hogy igazából ez nem egyéb, mint egy gyorstalpaló a klasszikus fantasy első két kötetéből, vagy akár azt is, hogy az animációs technikák és megvalósítások után kialakult érdeklődésem volt a meghatározóbb az értékelésemben. Mindkettő jogos meglátás és elfogadom, de pont ezért sem pontoztam magasabbra annál, amit még szórakoztatónak és élvezhetőnek találok, de jócskán érzem egyúttal a hibáit is (ami jelen esetben 3 csillag az 5-ből).

The Return of the King (A király visszatér, 1980)

Nem Bakshi volt az egyetlen, aki megkísérelte az adaptálást, mert a Rankin & Bass páros is becsatlakozott ebbe, bár ők a befejező kötetet mesélték el saját stílusukban, illetve A hobbitot. Ők feleltek még egyebek mellett a Fagyoska, a hóember (Frosty the Snowman), vagy az itthon jóval ismertebb Az utolsó egyszarvúért (The Last Unicorn). Külön érdekessége az amerikai alkotópárosnak és a stúdiójuknak, hogy előszeretettel alkalmaztak japán stúdiókat, így kooperációs animéket készítve. Ennek a művüknek is a fele stáb az japán volt. Viszont ez bár vizuálisan Az utolsó egyszarvúhoz áll közelebb, hangulatában is inkább a dark fantasy felé hajlik, ellenben ezt inkább gyerekeknek szánták. Rengeteg zenés és énekes betét van, a történetet is Samu meséli a gyerekeinek (akinek a hősiességét így jobban kiemelik). Kicsit talán szokni kell ezt a váltást, különösen a dizájn terén (pl. a boszorkánykirály, Gollam vagy épp Sazuron szája esetében), de cserébe nagyon jó kis betéteket kapunk, amiből egyértelműen az egyik legjobb a „Where There’s a Whip, There’s a Way„, és persze egy elég egyedi hangulatot, amiből a Megye flashback jelenetei nagyon durván kilógnak. Illetve a szöveg az hű Tolkienhez, ellenben pár színész hangjátéka (kiváltképpen Aragorné) nagyon nem tud átjönni, eléggé hanyag. Nem kihagyhatatlan alkotás, de nem is söpörhető a szőnyeg alá, hogy nyugodt szívvel hagyja ki az ember.

Perfect Blue (1997)

A részemről ez most újrázás volt egy podcast kibeszélő miatt. Lezárhatnám ennyivel is, illetve a szőnyeg alá is söpörhetném, hogy eredetileg is rég láttam elsőre, minek beszélni róla, főleg, hogy a véleményem nem változott erről a japán szórakoztatóipar és az idolgyár árnyoldalait bemutató pszichothrillerről, amit iagzából megspékelt az akkor még új, digitális kor hajnalának beköszönte is. Lévén a főszereplő, Mima szellemi és lelki lecsúszása részben annak is köszönhető, amit az egyik jelenetben elhint: még életében nem használt számítógépet, és mikor lesz neki, akkor kezdi el tanulgatni. Így szakad rá az internet korai világa, ami ismeretlen terület neki, és a róla szóló rajongói oldalon a nevében írtakat, és a blogon az ő megszemélyesítőjét sem tudja hova tenni. Ez segít neki kicsit megbomlani, elveszteni az időérzékét, rásegíteni a képzelet és a valóság összemosódására, ami helyenként magát a nézőt is sikerrel vezeti meg. De hogy miért tartom mégis érdemesnek írni róla, ha ezen az egy ponton túl nagyon újat nem tudok elmondani, hiszen mások előszeretettel lélektani oldalát és a szórakoztatóipar mocskát emelik ki? Mert részint el szokott sikkadni az a tény itthon, hogy ez egy regényadaptáció, amit egy az egyben Kon Satoshi filmre vihetetlennek tartott. Szerencsére, a könyv kijött angolul, beszereztem, és itt jön a relevanciája: tervezek róla írni, de a filmmel összehasonlítani nem (legfeljebb csak ha nagyon muszáj, vagy valami részletet kiemelésre érdemesnek találok).