Jason Voorhees-nek az űrbe kellett mennie a 10. felvonásra, én maradtam a Földön. Most döntse el mindenki magának, hogy ez most jó vagy sem. Akár magának, akár a blogoszférának, akár annak a közösségi médiának, ahol ez a poszt majd megosztásra kerül.
Re-Animátor 2: Az újraélesztő menyasszonya (1990)
Az első film történései óta 8 hónap telt el: a kutatások folytatódtak, az eset kivizsgálását és a nyomozást lezárták. Vagyis hogy majdnem: egy nyomozóhadnagy az ügyben érintettsége okán nem hajlandó lemondani a válaszok kereséséről. Dr. Herbert West és dr. Dan Cain emiatt újból nehéz helyzetben találja magát, mert a nyomozó kérdezősködései kapcsán orvostársaik is próbálkozni kezdenek az első filmben megismert szérummal, miközben ők új kísérletbe fogtak. A szérum továbbfejlesztése mellett egy Frankensteint idéző próbálkozással rukkolnak elő, hogy több különböző elhunyt testrészeiből raknak össze egy új testet, és ezzel együtt új életet próbálnak teremteni.
Ezt a filmet már Brian Yuzna rendezte, akinek munkásságában nem éppen illusztris filmek sorakoznak: Az élőholtak visszatérnek 3, Silent Night Deadly Night 4, Rottweiler: A halálkutya, Dr. Halál 1-2. Az első részhez képest érezhető egy komoly visszaesés, amit leginkább az okoz, hogy túl sok mindennel akarja tágítani az események sorát, a lehetőségeket, de elég félnótásan fűzi ezeket bele a saját sztorijába. A Frankensteint idéző próbálkozás egy nagyon jó felütés önmagában, és új távlatokat nyit a moralitás, elvetemültség és elmebaj kérdéseiben, csak a mozgató rugó marad el mögüle. A misztikum is kevesebb, jócskán földhöz ragadtabb az elődhöz képest, ami inkább realizmussal kezdi megtölteni, ezzel pedig elvesztve a korábbi varázsát. Szóval összességében nagyon felemásra sikerült a film, és sokkal jobban ki lehetett volna bontani a felesleges szálak kihagyásával, és inkább a bizarr elemekre tovább építkezve, jobban aládúcolva azokat. Tovább rombolja a képet a nyitott és teljesen váratlan, hirtelen befejezés is, mert konklúzió nélkül hagyja a filmet.
Re-Animátor: A visszatérés (2003)
13 év telt el az előző részek óta, és Herbert West a sitten ül. A kísérleteinek egy részét ott folytatja tovább titokban, aminek a börtön újdonsült orvosa új lendületet ad. Először egy patkányon tesztelik az új elméletet, mely szerint az agyba a reagensének injektálása mellett nanoplazmikus energiát is be kell adni, amivel elkerülhető az alany dúvad és kiszámíthatatlan, őrjöngő viselkedése. Az első fázis sikere után a dolgokat az orvos frissen összeszedett újságíró barátnőjének halála és egy kitörő börtönlázadás hamar újabb poklot teremt.
Brian Yuzna visszatért a székbe, és tanulva a korábbi rész hibájából, jócskán kevesebbet igyekezett markolni. Sok tekintetben az első filmet követi (kicsit olyan érzésem volt, mintha a másodikat retconolta is volna), és ez a beszűkített módi sokkal inkább a film hasznára válik. Persze, továbbra is ezernyi sebből vérzik az egész, mert bizonyos lefektetett alapokat felrúg az újraélesztettek kapcsán, amit csak az tesz jóvá, hogy az új irányra, amit a nanoplazmikus energia jelent, ráfekszik. Lényegében az agyi impulzusok lemásolását jelenti, és bár a tudós ezt teljesen semlegesnek tartja, hamar sejthetővé válik, hogy ez nem így van. Ezek az impulzusok nem csak az emlékeket, hanem a viselkedésmintákat is jelentik, és az összecserélésük adja az újabb poklot részint. Összességében lehetett volna merészebb is, jobban figyelhetett volna a saját alapjaira, és akkor valamelyest az eredetihez közel tehető folytatássá avanzsálna – de így csak egy bő korrekt munkára futotta.
Még egy olyan hazai klasszikus, ami kimaradt az élményeim közül. Több ismerősöm is látta gyerekként, nekem inkább nem hagyták, mivel nem gyermeknek való. Ezt a dolgot aláírom, bár azért hozzátenném, a Macskafogó sem az, mégis képes szórakoztató lenni egy gyereknek. A Hófehér esetében viszont a furcsasága lehet az, ami megkapóvá válik egy csimótának, illetve a humora. Bár ez az a dolog, amivel lehet egyedül leszek most: egy nagyszerű indítás után a mű a végére leereszt, antiklimatikusan és laposan ér véget. A viccek, szófordulatok az elején nagyon jól megírtak, ám ez idővel szépen fokozatosan alább hagy azzal párhuzamosan, hogy egyre kevesebbet is kapunk. Ez a része jobban megfogott, mint a klasszikus mesei elemek kifigurázása, és leginkább ezt a részét is emelték ki nekem mindig benne. Talán emiatt is érzem kicsit csalódásnak a végére a művet.
A mozgatórugót a bolond és vén utolsó Oroszlánszagú Leó királyságának elcsaklizása jelenti eleinte, amit Arrogancia udvarhölgy rendez meg: elintézi a királyné halálát, az udvari kuruzslóval teremtet gyereket ennek látszólagos indokának kedvéért, behálózza a királyt, hogy az feleségül vegye, majd megölhesse őt is, és úgy üljön helyébe a trónra. Mindeközben a sanyarú körülmények közt, mindenki által megvetett és kitaszított gyermek gyorsan felnő és cselédmunkákra fogják. Ez és születésének mikéntje együttesen azt eredményezi, hogy rendkívül erős és gyors lesz. A hatalmát féltő királynő pedig szeretne minél hamarabb megszabadulni tőle.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (2022)
Strange dokinak második kalandjában egy rejtélyes lányt kell megvédenie az őt üldöző veszedelemtől, amiről hamar kiderül, hogy sokkal közelebb van, mint gondolta volna. A lány ugyanis képes ugrálni a multiverzum világai között, amikből az emberek csak álmuk során láthatnak képeket egy-egy párhuzamos világbeli énjük szemével. A közeli veszedelmet pedig nem más jelenti, mint Wanda, vagyis a Skarlát Boszorkány, aki a saját boldogságának hajszolása érdekében korábbi társai ellen fordul, hogy megszerezze a lány erejét, és azzal a családdal lehessen, akik sosem adatottak meg neki.
A film továbbra is látvány-popcorn mozi, bár azért itt kapunk egy picivel többet is ennél. A Marvel hősök elég egydimenziósak az átlagukat tekintve, ahogy általában a filmjeik is, és technikailag ebben az esetben sincs másképp. Ami működőképessé teszi, az inkább a néma önmarcangolással való felhagyás, a fájdalmak feldolgozása, és az önámítás mellőzése. Az az egyszerű kérdés, amivel felütik az egész fonalát ennek, elég hamar egy komplex valamivé válik. Strange külső szemlélőként sodródva nézi végig mindazt, amit egyik párhuzamos világbeli énje már kijárt, illetve egy másik megkísérelt és vezekelt, megbűnhődött érte – így el tudja kerülni azt, hogy ugyanazt a hibát elkövesse. Talán ez a film legerősebb része, és üdítőbb felhangja. Sam Raimi sajátos kézlenyomata a vizualitáson sokszor tetten érhető, ami ad egy kis plusz merészséget… ami sajnos édeskevés, hogy az előző részhez képest ne legyen akkora visszalépés, hiszen a kapcsolódások miatt megszűnt önálló filmként jól szerepelni, hiszen Wanda problémáját jobban ki lehetett volna domborítani, Strange-et jobban/láthatóbban marhatná a bűntudat pár dologért, illetve a saját első részével is több szál fűzhette volna össze azzal, ha legalább említik, mi történt azóta. A multiverzumot ugró lány eredete kifejtetlen, gyakorlatilag semmi más szerepe nincs, minthogy a történetet beindítsa és hajtsa – ezen a részen meg bőven lehetett volna még mit dolgozni, hiszen őt és a sajátosságát elvileg ezzel a filmmel hozták be ténylegesen. Ha csak összefonják akár a mutánsokkal, akár – teszem azt – az Örökkévalókkal, vagy úgy bármivel, ami segít elmagyarázni a karakterét, hogy honnan jött és mi a nagyobb szerepe a filmes univerzumban, messze sokat segített volna a tét átérzésén is. Mert az viszont sejtetve van, hogy több mint egy személyes boldog hajszolása, pár térfúzió (amikor a multiverzum világai egymásba olvadnak, gyakorta elpusztítva egymást) megakadályozása – ez a filmes univerzum már elég nagyra hízott ahhoz, hogy ne érje be ennyivel.
Összességében azért legalább elmondhatom, hogy így is a Marvelek közül a Doctor Strange az, amit eddig a legkonzisztensebben szórakoztatónak találok, még ha csak két önálló filmet is tudott domborítani eddig.
A Hófehér egy érdekes élmény volt. Már csak azért is, mert sok magyar klasszikussal ellentétben (Macskafogó, Szaffi, Ludas Matyis, stb.) ez anno nekem is kimaradt, és már csak jóval később pótoltam be. Az még tetszett is, hogy ezt is inkább minden korosztálynak szánták, és nem fukarkodtak az olyan poénokkal, amik inkább a felnőtt korosztály számára érthetők. Viszont ja, a második felétől én is azt éreztem, hogy az a kezdeti lendület, kreativitás, szépen lassan megfogyatkozott, és a végére vegyes érzésekkel álltam fel előle. Összességében jó volt, de nem az a fajta, amit magamtól újranéznék.