Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a történelmi filmeket, azon belül is a háborúsat vagy az epikus csatajelenekkel bírókat, amikor seregek feszülnek egymásnak. Nem utolsóak az eposzfilmek sem, bár ezekkel megvan a magam baja. Elsősorban a kettősségük miatt.
Az egyik érdekességük, hogy rendszerint ma már parádés szereposztásnak minősülnek, régi filmek nagy sztárjaival, akik más klasszikus filmekben is bizonyítottak. A másik, hogy a forgatásuk idején is magas büdzséből készültek. Sokszor évekig nem akadt más film, ami megdöntötte volna a készítésük keretösszegét. Ilyenek voltak a híres Ben-Hur vagy a Liz Taylor főszereplésével készült Kleopátra a 60-as évekből. Éppen ezért a színészi játék garantált élvezetet biztosít, a díszletek gyönyörűek, mindent megépítettek, és jóval hitelesebb, mint egynémely mai CGI háttér.
Viszont amin sokszor meghasonlanak ezek a filmek, az a rendezés vagy a produceri munka. Néha maga a hossz is befigyel, hiszen ezek 2 óra játékidő alatt nincsenek, és elsősorban életrajzi filmek.
Nemrégiben volt esélyem megnézni a majd’ féléve vett Holywoodi filmklasszikusok sorozat egyik DVD-jét, a Richard Burton alakította Nagy Sándor, a hódítót. A film az összes lehetséges hibát elkövette, ami képes 2 órányi játékidőt unalmassá, elnyűtté tenni. Amin a legjobban meglepődtem, hogy Burton, aki olyanokban alakított jót, mint a Sivatagi patkányok, A leghosszabb nap, vagy a Kleopátra, itt olyan fapofával és élettelenül alakította a fiatal Nagy Sándort, mint akin látszik, hogy a pokolba kívánja az egész filmet, a rendezőtől kezdve a színésztársain. Ez önmagában képes megölni egy olyan karaktert, aki a törtetéséről, nagyravágyásáról volt ismert, és a film is igyekszik bemutatni, de az alakítás miatt elhasal vele. Azt nem róvom fel, hogy 10 évvel volt idősebb legalább, mert nem igazán számít.
NA film másik hibája az egyensúly hiánya. Elég sokat időzik el a fiatalkorán, a görög városállamok meghódításán, trónra kerülésével, a belharcokkal. Konkrétan egy órát, ami nem lenne baj, de a tényleges nagy műve, a Perzsa Birodalom legyőzése a film másik felébe szorul, ugyanennyibe. Gordiusz csak egy apró jelenet, Isszosz és Gaugaméla, az Indus-völgyi ütközet rövidebbek-hosszabbak, és emiatt különösen összecsapott hatást kelt. Igen, a Nagy Sándor, a hódító két óra játékidővel gazdálkodik, ami eredetileg három óránál több lett volna, csak a producerek jelentősen megvágatták. Ezáltal elég hirtelen is ér véget a film, rögtön a halál után fel is jön a felirat, hogy mi lett a birodalmával, majd a stáblista.
Ettől függetlenül érdekes, bár nem sokkal jobb, mint az Oliver Stone által forgatott változat. Az elidőzés miatt jobban átérződik a belharc, a trónra kerülési intrikák sora, viszont az életműre egyik sem fordít igazán nagy figyelmet.
A Kleopátra ezzel szemben már egy elnyújtott unalomtenger. A díszletek bár impozánsak, korában emiatt a legnagyobb költségvetésű is volt, a színészi alakítás is rendjén van, de Kleopátra élete és uralkodása nem olyan mozgalmas, hogy megérje a 3 órás hosszt. A trónra kerülése után elég sok játékidő elmegy Caesar mellett, majd mikortól felpörögnek annak halála után az események, ott is kitart az elnyújtás, mivel több hangsúlyt fektettek az életében jelentkező államférfiakra, akiket szeretett.
A Ben-Hur igazság szerint egy olyan film, amit teljes hosszúságában nem sikerült látnom, ugyanis ennek a hossza eposzi hosszúságú. 3 és fél óra, némelyik változat még több is – és miután nekem a leghosszabb van meg, azt végigülni… A 2005-ös DVD kiadás 222 perces (3 óra 42 perc), ami a 93-as újra kiadással azonos hosszúságú. (És itt sóhajtottam fel, mikor ezt lenéztem az IMDB-ről: idén jön egy remake-újramesélés, mivel ez Lew Wallace regényéből készült, ami lehet meglepő lesz, de alig van egy ujjnyi vastag).
Ugyanez volt A názáreti Jézus című filmmel. Az Elfújta a szélhez hasonlóan kétlemezes (az 2 perc híján 4 órás), a hossza pedig majdnem 6 és fél óra (!). Emiatt minisorozatnak jelzik, holott valójában 2 részes, szemben mondjuk a hasonlóan alsó hangon 6 órás, ám 4 részes Scarlettel. Jézus történetét számtalan formában feldolgozták, mind adott bele valamit. A Passió belevitte a realista, naturalista ábrázolást az utolsó félnapjáról, ami miatt okkal mondható ki a zsidógyűlölet, a hibáztatás a filmről… ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy Jézus maga is zsidó volt, azt a vallást hirdette, és csak a halála tette igazából kereszténnyé a felekezetet, miután a tanítványok, hívei elfordultak az önmagába fordult izraeli vallástól (bővebben lásd Nietzsche Antikrisztus című kötetét). Jézus életéből is lehet olyan filmet készíteni, mint A názáreti Jézus, viszont eléggé réteggé válik, ugyanis újat nem igazán nyújt: nem mutatja meg a Megváltóként nevezett ember személyét jobban, se a tanításait nem fejti ki jobban. A második fele ugyanis már Mária Magdolna és Keresztelő Szent János megismerésének idejével kezd, ami eléggé a tanítások eleje, és az Újtestamentum minden evangéliumában elég korán jelentkezik. A tanításokra például a Jézus élete (amit Lukács evangéliuma alapján forgattak, a magyar szinkronjában a narrátor pedig Sinkovits Imre volt) az egyik legjobb, mert bár kisebb jelenetek különálló soraival dolgozik, minden lényegest visszaad. A személyéhez ott a Krisztus utolsó megkísértése, ami görögkeleti értelmezésből tárja fel.
Szóval igen, általában ezeknek a filmeknek az a baja az én szememen, hogy ha van egy érdekes alapanyag, akkor rendszerint a játékidő mellett a fókusszal cseszik el. Mert bár élmény nézni a praktikai effektek, hatások, díszletek monumentalizmusát, az operatőri munka szépségét, az érezhetően drámai beállításokat, a sokszor festményszerű fényképezést, ezek a filmek technikailag lesznek csak jók. Történeti téren már gyengécskék, ami miatt ritkán kerülnek 6 pont fölé az élménylistán.