Az év első felében még nem vezettem különösebben, hogy mit néztem, a javának az idejét sem tudom, hogy pontosan mikor, így maradnék a Letterboxdos naplóm bejegyzései mellett, azon belül is a repülőutak során nézett filmek terén. (Mert más nincs.)
Als Hitler das rosa Kaninchen stahl (Amikor Hitler ellopta a rózsaszín nyuszit, 2019)
Egy német-svájci-olasz életrajzi drámaként bontakozik ki a nácik hatalomra jutása utáni fennforgás. A történetünk főszereplői egy zsidó család, ahol az apa erősen náciellenes újságíró, és megrökönyödéssel fogadja az NSDAP megválasztását. Mivel a neve biztos források szerint felkerült egy bizonyos listára, elbujdosik, hátrahagyva a családját, akik nemsokkal később utána mennek. Mivel csak a legfontosabbakat csomagolhatják össze, a kislány nem tudja, hogy melyik játékát vigye magával – így marad otthon a címben szereplő rózsaszín nyuszi. Először Berlinből Svájcba igyekeznek menekülni. Időközben a kislány megbetegszik és az átmenetileg menedéknek használt szálloda hosszas tartózkodássá válik, pénzügyileg kissé megroppantva a családot. Így kerülnek ki először vidékre, ahol megpróbálnak beilleszkedni, ám a család folyamatos félelemben él, és pár hét, hónap után kénytelenek Párizs felé továbbállni…
Maga a film kimért tempóban dolgozik, és nem is annyira a család körülményeiről igyekszik mesélni, hanem a kislányra fókuszálunk. A rózsaszín nyuszi az ő vágyódása a régi, békésebb idők és a megszokott otthon és a szeretett bejárónő iránt. A honvágy sokszor fog rajta erőt, és ez is a film fő problémája: bár hiánypótló ennek a történelmi pillanatnak a feldolgozása, története és cselekménye alig van, sokszor elveszik a részletekben és a pillanatban. A színészi játék decens, leginkább az tartott ébren a 10 órás repülőút alatt, hogy miképp interaktálnak egymással a szereplők. Viszont eléggé tankönyvi az egész. Nem is megvalósításban, csak a feldolgozott időszakban és helyzetben, inkább abban, ahogy mindezeket az elemeket kezeli. Így jobbára egy közepes filmmé válik, holott ezen hibája nélkül egyébként egy jobb fajta dráma is lehetne.
Raid on the Lethal Zone (2023)
Kínai repülőjárat kínai filmkínálatát pörgetve találtam erre az akciófilmes gyöngyszemre. Sokat nem vártam tőle, viszont meglepően lekötött, szórakoztatott, még ha a történetének voltak is hibái. A 90-es évek közepén járunk, a Dél-Kínai-hegységben hatalmas esőzések miatt a folyók megáradtak, rendszeres a földcsuszamlás. A katonaság igyekszik kimenekíteni a civileket az érintett területekről, ám ezt a káoszt használja ki egy drogkartell a nagy értékű szállítmány kicsempészésére. A cselekmény során egy katonai egységet követünk végig, akiknek a feladata elfogni a csempészeket, kézre keríteni a szállítmányt. A rajtaütés ugyan sikeres, azonban a természeti katasztrófa közbeszól és alaposan megtizedeli őket. Onnantól pedig elszabadul a pokol…
A film nagyon sodró, A Sólyom végveszélybenhez lehetne hasonlítani ilyen téren. Lényegében ugyanaz a recept, csak szomáliai milicisták helyett az árvíz és földcsuszamlás jelenti a nagyobb gondot a nehezen járható terepen. A túlélődráma nagyon erős benne, ám vannak felesleges hülyeségei, amelyek inkább a drámaiságot igyekeznek tetézni, és ezen is csúszik el. Ilyen például a szakaszt vezető tiszt halálának körülményei, amiben közrejátszik egy akna is. Vagy a film szerkezete, hogy „még mindig lehet ez a helyzet rosszabb”, és hogy mikor mi történik, kiszámítható lesz. Ugyanakkor nagyon szusszanást sem hagy menet közben a nézőnek, ami azért ilyen szerkezet mellett néha nem ártana. Amit a javára lehet írni, hogy szép beállításokkal, panorámaképekkel és fényekkel operál, sosem leszünk teljes sötétségben, látni fogjuk rendesen az eseményeket, ami különösen fontos lesz a film vége felé az éjszakai jelenetek során.
Doraemon Movie 42: Nobita’s Sky Utopia (2023)
Doraemon egy ikonikus robotmacska már a japán animék terén, a kodomo terén pedig megkerülhetetlen jelenség immáron több mint 60 éve. Ha tudom, szívesen megnézem ezt a mára már jobbára slice of life-fá vált szériát, a mozifilmjeit pedig azért kicsit megválogatom. Hiába no, elég hullámzó tud lenni a teljesítménye. A 42. mozifilm a jobbak közé sorolható, amik még legalább szólni is szeretnének valamiről a gyerekektől a kiskamaszokig bezárólag, de azért jelen esetben a felnőttebbeknek is tartogathat egy-két gondolatot. Főszereplőnk, Nobita ezúttal azt határozza el, hogy megkeresi a legendás égen lebegő világot, Utópiát, ahol mindenki boldogan élhet. Persze, őt nem a boldogság hajtja, hanem a tanulás ellébecolhatósága, hiszen neki az a boldogság a sorozatos dolgozatok, iskolai teljesítési kényszer mellett, ha emiatt nem fájna a feje. Elég hamar sikerül is az idő felett utazó világot megtalálnia, ám a helyzet nem teljesen olyan, mint amilyennek elképzelte. Emellett Utópiának is megvannak a maga bajai, aminek ő és barátai sikerül a közepébe csöppennie.
Utópia, mint világ és a vágyak, a (pillanatnyi) boldogságunk felismerése, mérlegelése amúgy egy jó kis kalandfilmes téma alapjáraton, főleg, ha a történet ennek keresése körül forog. Bár be kell látni, hogy ez egy elég egyszerű, elcsépelt receptet követne, hiszen a végén így is, úgy is lemond a főszereplő a morális tanulság jegyében. Itt ellenben elég hamar bekövetkezik ez, és jobban fókuszálunk arra a kérdésre, mikor az elképzeléseink nem egyeznek a valósággal. Ilyenkor egyértelműen ennek a konfliktusa és feldolgozása fogja játszani a főszerepet, amire véleményem szerint igencsak szükség van manapság. Most mindegy, hogy milyen álmokat vagy elképzeléseket dédelgetnek egy-egy dolog kapcsán, amiről egy szakavatottabb fej élből megmondja, hogy élet- és valószerűtlen, és a megfogadás, hallgatás helyett elkezdenek foggal-körömmel védeni azt, ami a fejükben létezik. A film egyébiránt ilyen egyszer-kétszer nézős, jó és szép animációval. Egyedül azzal van problémám, hogy kicsit tényleg túl hamar találunk rá Utópiára. A harmadánál-felénél jobban vette volna ki magát, ezzel is kicsit egyszerűsítve a bonyodalmat jelentő helyzetet.
Morbius (2022)
A krónikus beteg zseni ritka vérbetegséggel. Ez a címszereplőnk, aki magát és barátja problémáját meggyógyítani. A kutatásaihoz a vámpírdenevérek egyik fajtájának különleges tulajdonságát akarja kiaknázni, ám a tesztelést már nem végezheti el rendesen, ezért magán hajtja végre az eljárást. Innen indul el minden is a lejtőn…
Mert ne legyenek illúzióink: A Morbius egy katasztrófafilm, csak nem a műfaji értelemben. Bár azért így is jóval nagyobb sarat kapott szerintem a neten, mint amekkorát érdemelt. Az ütemezés rossz, az operatőri munka elmegy, a színészi játék szinte nulla, a bevilágítás hangulatos tud lenni a sötétebb részeken, a történet pedig… Na, és itt bukik ki, hogy amúgy az 1995-1996-os Neogenikus rémálom történetívnek vagyok a híve, ha Morbiusnak, mint karakternek és főgonosznak az ábrázolásáról van szó. A változtatások fájdalmasan blődek, erőltetetten drámaiak, a történetelemek pedig erőteljesen szájbarágósak igazi fordulatok, kifejezett csúcspillanatok nélkül.
Inferno (2016)
Langdon ezúttal egy rejtélyes vírus nyomába ered emlékezetkieséssel, ami egy új nagy pestisjárvánnyal ajándékozná meg a világot.
A sztori igyekszik szövevényes lenni, de leginkább egy kaotikus masszává válik, amibe kényszeresen van beleerőltetve Dante Alighieri és művészete. A film alapjául szolgáló könyvnek is ez volt az egyik legnagyobb hibája, amit évekkel korábban nagy nehezen sikerült végigolvasnom. Igyekezett akciódús lenni, de csak enervált üldözéses jelenetekre futotta, amit sem az operatőri munka, sem a vágás nem segített. Az indíték botegyszerű, de inkább oda van vágva koncként a falhoz, ahelyett, hogy megpróbálnák elmélyíteni a magyarázatot, ezzel is esetleg morális dilemmát adva az egésznek, túl „az élet szentsége” maszlagon. A párbeszédek enerváltak, érdektelenek.