Mert egy hadihajó is lehet szexi: Kantai Collection

Már meg sem lepődik az egyszeri ember, hogy valaminek emberi formát kölcsönöznek a japánok, mert úgy vélik, úgy a koncepció jobban el(ő)adható. Így van az operációs rendszerekhez készített kabalafigurákkal, az OS-tanokkal, vagy mondjuk a Hetalia anime-manga párossal, ami országokat személyesít meg és egyszerre ad elő humoros és moe formában történelmi és aktuális politikai helyzeteket.  Ez a recept annyira sikeresnek minősült, hogy elkezdték szélesebb körben is alkalmazni.

Miből lesz az anyahajó?

Így persze a katonasági téma se maradt ki. A szóval gyakran pátoszos keménységet, marconaságot, valamint az emberi mivolttól megfosztó, lélekroncsoló események hálózatát társító elképzelések sok játékteret adnak az alkotóknak. A történelem eseményeivel összekeverve pedig valós helyzetek, történések kerülnek olykor egészen új megvilágításba a regények és a filmipar által, amelyek által az olvas/néző jobban megérti azt, hogy és mi zajlott.

Azonban a japánokat elég valószínűen nem ilyen fából faraghatták. Talán a kényszeres keverési és újat alkotni vágyás láza miatt döntöttek úgy, hogy a katonaságot, történelmet, politikát, és az érdekességeket egy tető alá hozzák a moe megjelenéssel, a gyufaskatulyányi történettel, fanservice-zel és a cukiságokkal. Ez adta az alapját többek közt a Strike Witches-nek (légierő), a Girls und Panzernek (páncélosok), és az Upotte!!-nek (kézifegyverek).

A haditengerészet egy ideig, egész pontosan 2013 áprilisáig, mikor a Kadokawa Games megjelentette az ingyenesen játszható webes játékát, a Kantai Collectiont (idén február óta PS Vitán is elérhető). Ez olyan kártyás stratégiai játék, amiben híres hadihajók jelennek meg csinos lányokként ábrázolva, akikkel harcolhatunk a világot veszélyeztető démoni abyssalok (mélységiek) ellen (akik egyébként szintúgy lányok). Két év alatt több mint 3 millió regisztrált játékos próbálta legalább ki, és indított el egy új franchise-t, ami mangák, doujinok, ifjúsági regények (light novelek) egész sorát szülte. Nem beszélve egy asztali szerepjátékról és a 2015 januárjától futott 12 részes animéről, amihez idénre ígértek egy mozifilmet, és várunk a bejelentett második évaddal kapcsolatos részletekre. A népszerűség viszont töretlen: képek, fanartok százezrei jönnek havonta, amivel az eddig rekorder Touhou-t is sikerült maga mögé kényszerítenie (és elindítania a 2D-s hölgyeket istenítő hardcore rajongók körében a shipfu nevű jelenséget).

Tajtékmosta történet

A mélységiek feltűnésével az emberek kiszorultak a tengerekről. A titokzatos Tengernagy jelenti az emberiség utolsó reménységét, aki fiatallányokként újjászületett régmúlt idők hadihajóival (naszádlányokkal) veszi fel a harcot, és lassacskán szorítja vissza őket. A történésekbe egy Fubuki nevű lány megérkezésével kapcsolódunk be. Elsősorban az ő küzdelmeit követjük végig a kiképzésen, manőverezési gyakorlatokon, hadgyakorlatokon, bevetéseken keresztül, hogy minél hasznosabb tagja legyen a flottának.

Habos-babos világháború… vagy sem?

Kimondott történetről, ahogy a Strike Witches esetében is, ennél többet nem lehet írni. Ahogy a viszonyítási alapban a II. világháború légiereinek anekdotáit adják elő a szereplőkkel, fanservice-zel, úgy a jelenlegi alany ugyanezt teszi a II. világháború japán tengerészetével, tengeri hadműveleteivel. Megjelenik a Wake-szigetért vívott csata (a sorozatban W-sziget), az indonéz-szigetvilág lerohanása, valamint az MO-, MI- és az AL-hadműveletek (a Midway és az Aleut-szigetek elfoglalásának tervei). Ezekből is látható, hogy a történések 1941 decembere, a Pearl Harbor elleni légicsapás utáni eseményeket dolgozzák át (kisebb-nagyobb időbeli zavarral), és a Tengernagy szerepében valójában Yamamoto Isoroku admirálist köszönthetjük. (Megj.: Ezt az elméletet pedzegette Gaijin Goombah is egy videója keretében.)

Ebből leszűrhető egy olyan további párhuzam, mely szerint a mélységiek valójában nem mások, mint a szövetséges flotta, ami azonban egy nem épp kellemes gondolatot ad a műnek. Ez pedig a cukormázba burkolt pátoszosság a Császári Haditengerészet, a Japán Birodalom világháborús törekvéseivel kapcsolatban, ami abból a szempont lényeges, hogy a korábban készült Strike Witches a tengelyhatalmak és a szövetségesek ottani megfelelőinek közös ellenséget adott, míg a Girls und Panzer egy bajnokság keretében méretteti meg a felek képviselőit. Továbbá azért is érdekes, mert ugyanezért az idealizált felhangért hurcolta meg annak idején, 1974-ben az Uchuu Senkan Yamato egyik világháborús visszaemlékezését a japán szélsőjobb oldal.

A történetnek pedig van egy másik nagy buktatója, ez pedig a már említett reinkarnáció. A vállalt sztoriból, koncepcióból nagyon sokáig kilóg, sőt olyan fontos eleme a történetnek, hogy az első öt perc után az utolsó 2 részig fel sem merül, és ha igen, akkor is egy félmondat erejére, pontosan mielőtt bedobnák a csavart. Mindeközben a lányok nem emberként nevezik meg magukat, hanem csatahajókként, és ehhez mérten is beszélnek, utalgatnak magukra. (És így bizonyos megszólalásaik elég hajmeresztően, szemöldök vonóan abszurd, ugyanakkor perverz, olykor késő éjszakai tévé-műsorok kínálatát idéző áthallásokat kap).

Amire viszont csak részben lehet panasz, az a grafika és látvány. A Diomedea stúdiója odatette magát ezen a téren. Amit nem a 3D-s megoldással oldottak meg (vagyis az akciójelenetek mozgásai), az szemkápráztatóan jól néz ki, folyékony. Ilyen pszeudo-3D mozgáskultúrát már másutt is láttunk, és bizony ott is kilógott a látványvilág összképéből már a megjelenésével és darabosságával. Karakterdizájnra viszont elég érdekes dolgot lehet észrevenni: minél nagyobb osztályú egy hajó, minél több és nagyobb fegyverzettel, paraméterekkel bír, annál nagyobb idomokkal rendelkezik. Rendszeres kiegészítőjük valamilyen hajórész (rendszerint a Császári Haditengerészet jelképe, az aranykrizantém, vagy egy fejékként hordott radar), míg a többi hadihajós sajátosság, mint a lövegek, torpedóvetők, kazántorony csak a harci felszerelés része, amit bevetés előtt öltenek magukra. Hogy miképpen bírják el a több tíz-száz kilós fémtömböket, legalább olyan jó kérdés, hogy az anyahajó-karakterek által kilőtt nyilak miként változnak át repülőkötelékekké… viszont ez utóbbi legalább olyan jópofa, mint amennyire elsőre meglepő.

A hangok terén viszont tényleg nem lehet egy rossz szavunk sem. A nyitó- és a záródal messze nagyon jó, ritmusos és pörgős, aminek csupán annyi gond lehet, hogy a sorozat történetvezetését illetően a kettő sebessége nincs összhangban. Így nem is igazán ráhangol a műre, hanem inkább felráz, hogy ébren tartsa a nézői figyelmet. A szinkronok terén már egy meglepő dologgal szembesültem, ami fel se tűnt volna, ha nem nézem meg a listát: rengeteg főbb mellékszereplőnek ugyanaz a szinkronhangja, mégis teljesen különbözőnek hatnak. Többen is konkrétan egy egész hajórajnak (3-6 hajóból álló, feladatot önállóan végző köteléknek) adják a hangjukat, ami azért dicséretes. Egyébiránt pedig nem kérdéses: fogunk jó pár ismertebb névvel találkozni.

De azért csak a hullám tetején marad…

Sajnos a sorozat történetének és a koncepciójának vannak ordas nagy hibái, amelyek még csiszolásra szorulnak a továbbiakban, és a történetvezetés is elég komolyan aránytalan. Ugyanis rengeteget időznek el slice of life elemeken, fanservice-en, mint azon, hogy valamerre haladjon, akár karakterfejlődés szintjén. Ezen mérhető, hogy a bár az elgondolás nem rossz, sőt valamennyire ötletes, de a megvalósítását sokkal jobb kezekre is lehetett volna bízni.

Viszont ha eltekintünk ezektől, és elfelejtjük az erős történelmi áthallásokat, a sorozat akkor is elég vegyes képet alkot. Ezt annak köszönheti, hogy a közepén leül, és rendre húzza az időt, mint aki csak keresi a saját útját, merre is haladhatna tovább, ezért feltölti a manapság azért elevickélgető idolmániával, az ecchi és slice of life animék kötelező jellegű fürdős, strandolós, valamilyen formában megmérkőzős szegmenseivel.

És mégis… És mégis képes azért valamennyire megfogni az embert. Hogy ezt mivel éri el, még nem sikerült megfejtenem, de személy szerint azon kaptam magam, hogy hiába verem kovácspöröllyel az összes hibája miatt, attól még kedvelem, várom a folytatásait, hogy hova görgetik tovább ezt a „történetnek” nevezett keretbe foglalt momentumhalmazt.

Egy próbát bárkinek megér, az első pár rész bőven elég betekintőt tud adni ahhoz, hogy el lehessen dönteni, azt kapja a sorozattól, amit ő várt, és el is tudja magában helyezni.

Kantai Collection (anime, 2015)
Eredeti alkotó: Tanaka Kensuke
Rendező: Kusakawa Keizō
Stúdió: Diomedea
Hossza: 12×24 perc

A cikk a MONDO Magazin 2016/05-06. számában jelent meg.