Idén ünnepli a Gonzo stúdió fennállásának 25. évfordulóját, így nem csoda, ha idén szeretnének valami nagyot dobni. Az Akiba’s Trip játékok anime adaptációjának elkészítésénél jobb ötlet aligha akadhatott kéznél, ám a megvalósítást látva, azért marad némi felemás íz a szánkban.
Először is: mit kell tudnunk az Akiba’s Trip játékokról? Az Acquire fejlesztésében gondozott cím 2011 májusa óta él a japán szubkultúra köztudatában. Az első része kezdésnek PSP-re adták ki, majd a tiszavirág életű GREE-s verziót követően megjelent Androidra, iOS-re. A második játékot már többen ismerhetik: ez 2013-ban érkezett PS3-ra, PS4-re és PS Vitára, illetve az XSEED Games jóvoltából nyugaton is a boltokba, majd a Steamre is felkerült Akiba’s Trip: Undead & Undressed címen. PS4-re a negyedik játék (Akiba’s Beat) nemrég került Észak-Amerikában forgalomba, és hamarosan Európába is eljut a PQube kiadásában.
A játékverzióról annyit érdemes még a sorozathoz kapcsolódóan elöljáróban tudni, hogy ez egy akció-szerepjáték-beat ’em up keverék. Vagyis tartogat izgalmat, széles-tágas környezetet, rengeteg lehetőséget, érdekes sztorit, és persze: püföléseket.
Induljon a banzáj, essen szét a ház!
Történetünk szerint Akihabarát (vagy röviden csak Akibát) hosszú évtizedek, talán évszázadok óta sötét démonfattyak (ún. megszállottak) tartják rettegésben. Igaz, egy igazán elhivatott családnak köszönhetően inkább megmaradtak a városi legendák szintjén, de attól még nagyon is valósak. Időnként egyes felfordulásokért ők a felelősek, a külvilág meg csak annyit érzékel belőle, hogy egyesek egy csöppet nagyon begőzöltek valami miatt. A felszabadításukhoz pedig elég, ha megfosztjuk őket a ruháiktól.
Valahol itt jön a képbe Tamotsu, aki elég szerencsétlenül jár: meghal, ám a megszállottakat kordában tartó család egyik tagjaként tér vissza az életbe. Erős lesz, mint a bivaly, de okosabb az semmiképp sem. Viszont vetkőztetni azt nagyon jól tud…
Csak a kalap maradjon rajtad
Többről nem is lehet ennek kapcsán beszélni, aminek az oka nagyon egyszerű: már a játékoknak sem volt igazán története, sem karakterei. Csak egy keret, ami elvitte az egész művet a hátán. Az igazi erejük abban volt, amit eléd tett rendre. A jól bejáratott szerepjátékos módszer szerint ott a karaktered egy üres héjként, akinek a válaszaival te adsz jellemet, rád reagál a közeg és te reagálsz a közegre. Ebben a formulában kaptuk meg a játékokban azt a édes-savanykás görbe tükröt az egész geek kultúrára – animéstül, cosplayestül, filmestül, játékostul -, ami kellőképp el tudott rendre szórakoztatni, meglepni, vagy épp gondolkodásra sarkallni, hogy valóban jól van-e ez így a szubkultúránkban.
Ezt a paródia-szatíra vonalat hivatott a sorozat is átadni az epizodikus megoldásával. Minden részben van egy nagyon gonosz, nagyon morcos megszállott (az épp aktuális mid-boss), akit Tamotsuéknak igencsak el kell náspángolniuk. Persze, mindezek a megszállottak az otakuk fellegvára felett szeretnék az uralmat, valami jött-mentnek tűnő indoknál fogva. Tűnő, mert ezek java hol egy-egy rég lerágott klisén alapszik („Azért csinálom, mert megtehetem és én vagyok a gonosz, vááurgh!”), vagy egy-egy szubkulturális problémát kíván orvosolni a maga sajátos módján (pl. „Túl sok a divatmajom, és meg kell tőlük tisztítani a rajongótábort!”). Ám Tamotsu itt nem az az üres héj, amit nekünk kell megtölteni, hanem ő már egy kész figura. Egy meglehetősen flegma, nemtörődöm, de igyekezetnek híján nem lévő figura…
Vetkezz velem!
Mit lehet még a sorozatról elmondani? Animálás és grafika (hátterek, karakterdizájnok) terén talán mondhatjuk, hogy valahol még az elfogadható kategóriát erősíti. A szereplőink kinézete nem valami részletes, nincs túlzottan kidolgozva. Egy kicsit érződik rajtuk az a TRIGGER-es hatás, hogy a színpadiasan túljátszott érzelmeiket tényleg a legmurisabb módon fejezzék ki, valamint amikor ténylegesen erős utalást tesznek egy konkrét műre, és felveszik annak a stílusát. A hátterek is ezt a fajta elvet követik: nincsenek túlzott módon, se nagyon nagy vonalakban behatárolhatóan kidolgozva, mert akkor erősen elütne a karakterektől.
Hangok terén pedig… A szinkronszínészek hozzák a kötelezőt, de igazából ennyi. Mayonaka hangját adó Takahashi Rie (a KonoSuba Meguminja) az egyetlen olyan név a gárdában, aki már tett is le valami érdemit az asztalra főbb szereplők hangjaként, a többiek inkább a mellékkarakterek szerepeiben brillíroztak eddig. Az opening egy jó kis pörgős popsláger beütésű darab, azonban maga a hozzá összerakott képsor kissé spoileres, ami igazán csak a 3. vagy 4. rész után fog szemet szúrni. Az ending pedig részről részre más és más. Viszont maradandónak egyiket se tudnám nevezni.
Végül itt van ez a fránya történet vagy keret, vagy héj… vagy bánom is én minek nevezzem. Alapvetően nem rossz, meg hozza azt az elvárható minimumot, amit a játékok ismerete is ad, de mégsem lehet az ember boldog vele. Most már kinyögöm, mi böki ezzel a csőrömet: a játékokra jellemző volt valami motiváció is, nem csak a keret önmagában, ami hajtott előre. Itt ez teljesen elveszett. Ezen kívül még egy dolog van, amit máig nem értek: minek kellett a keretet teljes egészében átírni? A játékokban ugyanis szintetikus vámpírokkal küzdünk, akik a szó szoros értelemben könnyedén irányítható, maradék kritikus hozzáállásától megfosztott lelketlen fogyasztók metaforái, és az ezek számát szaporító szervezet voltaképp nem más, mint maga a szórakoztatóipar, amely igyekszik sulykolni, hogy ez a helyes és természetes magatartás. Addig animében gyakorlatilag a szubkultúra prominensebb alakjai sorra begőzölnek, ami inkább jelenti azt, hogy a sok munka bizony kiégeti az embert annyira, hogy azt se tudja, hol áll a feje. Az emberek meg csak néznek, hogy ennek meg mégis mi baja. Persze, mondhatjuk, hogy ez egy utalás a karoshira (a túlmunkára; Mondo 2017/02), de még így sem jön át, hogy voltaképpen mi is ezzel a céljuk. Vagyis épp csak nem gyökeresen más a két mű. Talán ezen a célzatváltoztatáson érezhető a legjobban, hogy az epizódok inkább működnek különálló OVA-ként, mint rendes sorozatrészekként.
Halál a májra?
Ha valamit biztosra vehetünk, az az, nemhogy nem ez lesz az év animéje cím egyik esélyese, de még a nevezés közelébe se fog érni. Bár heti egy részként bőven jó, egyben fogyasztva ki fognak ütni azok a hibák, amik könnyedén kedvet szeghetnek egy magasabb pontszámú értékeléshez. A humora ott van a szeren, de ehhez nem árt tisztában lenni magával a szubkultúrával, annak problémáival, néhány nagyobb művel, műfajjal, amit összeköthetünk egyes részekkel, és már-már a buddhai megvilágosodás határán fellélegezhetünk, hogy „ja, igen, ez a téma annak a fricskája!”
Miután mellé nem árt ilyen csekélységekkel tisztában lenni, nem is merem szélesebb közönség számára ajánlani. Megnézhető, de egy átlagos/elmegy élménytől jobbra ne nagyon számítson senki.
A cikk a Mondo Magazin 2017/06 számában jelent meg.