Kőbánya helyett középvezetői blues: Chuukan Kanriroku Tonegawa

Sokszor láttunk már irodistákat, kis hivatalnokokat, közembereket szenvedni az élet és munkájuk által eléjük görgetett akadályok és nehézségek miatt, de a vezetőik valahogy sose kerültek előtérbe, vagy inkább a problémák okozói voltak. Így adott a kérdés: mennyire nehéz is egy vezető beosztású ember élete?

Kezdetben vala a Kaiji…

Fukumoto Nobuyuki eléggé jól ismert mangaka Japánban, míg nyugaton kis túlzással legendásnak mondható. Az egyedi hazárdjátékos ötletei, karaktereinek mélypszichológiai elemzései és elemezhetőségei, egyedi és messziről is felismerhető rajzstílusa másokat is megfogott. A Tobaku Mokushiroku Kaiji mangája 1998-ban elnyerte a Kodansha Manga Awardot, és légkalapáccsal véste bele olvasóiba a „zawa” kifejezést, ami a nyomasztó és idegőrlően feszült hangulat szinonimájává vált.

Azonban jelenlegi alanyunkhoz (is) ő igazából csak az alapot szolgáltatta. A Chuukan Kanriroku Tonegawa ugyanis Hagiwara Tensei történeteként látott napvilágot Hashimoto Tomohiro rajzaival a Young Magazine havi kiadásának oldalain 2015-ben. Érdemes megjegyezni, hogy az alkotók igazodtak az eredeti rajzstílushoz, nem akartak attól elrugaszkodni. 2017-ben a férfiolvasók közt a Kono Manga ga Sugoi! (durván lefordítva: „Király ez a manga!”) ranglistán első helyezést ért el.

Egy középvezető kálváriája

A spin-off sorozat legszebb erénye, hogy nem követel előismeretet, ugyanis már az elején beavat minket az első évad történéseibe, hogy a kisember Kaiji útja hogyan vezetett a Tonegawával szembeni párbajáig, hogy aztán egyetlen jól irányzott hajítással visszaküldjön minket az időben talán hónapokkal, évekkel a főtörténet elé.

A pénzügyi szektort uraló Teiai Konzorciumot vezető szörnyűséges elnök, Hyoudou Kazutaka unalmában megbízza jobb kezét, Tonegawát, hogy álljon elő egy ördögi és velejéig romlott szórakozási lehetőséggel. Több se kell, össze is hív egy munkacsoportot, és megindul a viszontagságos projekt, amiben minden előkerül, ami csak egy vállalat életében felmerülhet: az eredménytelen ülések, a nyomás okozta stressz, a kegyvesztéstől és retorziótól való rettegés, a vállalati bulik és kirándulások, csapatépítések…

A sorozat szépsége és szörnyetege

Igen, a történet rettentően leheletvékony, és sokkal inkább (ön)paródia, mint a korábban megismert feszült lélektani dráma. Azonban egy másik okból sem tehető igazán egy polcra a kettő mű: míg a Kaiji megmutatta a kisember szomorú sorsát, kiszolgáltatottságát és küzdeni akarását (egyfelől önön válságos helyzetével, másfelől pedig a kialakult szenvedélybetegségével), addig a Tonegawa egy kiegyensúlyozott helyzetből fut neki, és inkább szól a munkahelyen, azon belül is a japán cégekben uralkodó állapotokról, kicsit a The Office című mockumentary sorozatra hajazóan. A japán cégek ugyanis közismerten hírhedtek a (fizetetlen) túlmunkáztatásról, a mérhetetlen elvárásokról, a konstans feszült munkakörnyezetről, és az ebből adódó stresszről, depresszióról és öngyilkosságokról. A magazin hasábjain már több ízben, többféleképpen is olvashattatok ezekről, olykor konkrét, nagy visszhangot kiváltó esetek kapcsán. Ez a téma nem valami könnyed és nagyon durva, komor sorozatot lehetne készíteni belőle, azonban mégis inkább a vígjáték és paródia elemeivel vegyítette az alkotó és a stúdió, ezzel is növelve a befogadhatóságot. Ugyancsak ezt erősíti az a pillanatnyi állapotot metaforikusan bemutató rengeteg beszúrt vágókép, amit egy hallhatóan koffeintúladagolásban bepörgött narrátor támogat meg. Szóval, fogjuk rá, hogy ez az úgyahogy oldala rendben is van, noha a humora homlokegyenest mást a Kaijiban megszokottól.

De térjünk rá a technikai oldalára. Az animációért a Madhouse felelt, így ez már önmagában garantál egy minőségi színvonalat, amit a széria meg is ugrik. Kidolgozott, kissé harsány és éles kontúrok, vagyis kinézetre hozza a korábban megismert stílust és részletességet, valamint a legfontosabb: a karakterdizájnt. A rengeteg sablon moe szereplők után kifejezetten üdítő egy a trendektől eltérő, karakán és egyedi kinézetű szereplőket látni, ahol nem érvényesül a klónozógép hatása.

Hangok tekintetében már viszont elég felemás képet fest a dolog. Az opening a legjobb esetben is langymeleg, de sokkal inkább felejthető, míg az ending egy picivel talán jobban eltalált mind hangulatilag, mind zeneileg. Aláfestő zenék meg annyira jellemzőek, hogy kétségeim támadnak afelől: hallottam-e őket egyáltalán. Ellenben a szinkronhangok nagyon rendben vannak. Öblös, morgó, dörgedelmes férfihangokkal dobták fel, amelyek egyszerre képesek barátságosak és félelmetesek lenni a maguk környezetében, ezzel is megtámogatva a történet kapcsán vázoltakat. Csak az a narrátor ne lenne, aki egyébként is többet karattyol egy epizód alatt, mint amennyi szükséges, és ezt teszi egy meglehetősen túljátszott drámaisággal. Valahol hozzáad az egészhez, de hosszú távon inkább elvesz belőle.

Nyuffi boss mondja: jelentést az asztalra!

Nos, végeredményében a Tonegawa egy szórakoztató kritika és ön- és munkahelyi paródia lett egy középvezető szenvedéseiről a beosztottjaival és a saját főnökével. (Valahol mintegy reflektálva az animátor stúdiókban is feszülő állapotokra, amit egy korábbi cikkemben részleteztem.) Ha ennek a tudatában ülünk elé, és nem egy újabb Kaijit várunk el tőle, akkor egy erősen középszerű, már-már jó műsort kapunk, ami kiemelkedik a szezonális átlagból. Mindeközben érthető a Kaiji-fanok csalódottsága is, hiszen az alaptéma magában hordozza egy hasonlóan kemény lélektani dráma lehetőségét és koncepcióját, amit nem használ ki, megmarad ziccernek. Ennek ellenére csak ajénlani tudom, ha másért nem is, akkor mint kezdőlöket, beavató gyanánt Fukumoto Nobuyuki művei felé.

A cikk a Mondo Magazin 2018. decemberi számában jelent meg.