„Hölgyeim és uraim, Retroshock!”: Gekijouban Kyochuu Rettou

Óriásszörnyek, mutatós lányok és tökös legények. Ez volt az 50-es évek „B” filmes mozijainak a nagyon leegyszerűsített felállása. Ezek a mai szemmel igencsak kacagtatóan szórakoztató, sok esetben ostoba felállású filmek nem szűntek meg, évtizedekig velük maradtak. Ma már inkább csak paródiákban (mint Tim Burton Támad a Mars! című filmje) és kissé szirupos nosztalgiamázba áztatott hommage filmekben köszön vissza, de a recept köszöni szépen, jól van, nem lett az enyészeté, hanem szépen átalakult és valamelyest igazodott korunkhoz is.

Ha négynél több lába van, akkor veszélyes

A történetnek nevezhető csírázás valahol ott veszi kezdetét, hogy egy végzős korú középiskolás osztály vagy évfolyam – mert ez nem derül ki pontosan, miért is tennék – nagy kirándulásra mennek Okinawa felé. Útközben azonban a repülőjük váratlanul lezuhan, egy maroknyi túlélő pedig egy látszólag lakatlan szigeten találja magát. A sziget azonban nem ismeretlen, csak valahol az Isten háta mögött rejtőzik két köpésre, mert vannak kiépített utak, ösvények, és épületeket is látni néhol. Csak épp egy lelket nem látni sehol. A túlélőknek pedig igen hamar elesik az a bizonyos tantusz, hogy miért: a szigeten tehén méretű pillangók, kuvasz nagyságú kullancsok és miegyéb furcsán szép ízeltlábúak tanyáznak. Ugyan csak három napig kell túlélniük a segítség megérkezéséig, de addig egyedül a sikoltva menekülés ősi művészetét gyakorolhatják, vagy megpróbálhatnak helyt állni az egyik diák, Oribe segítségével valahányszor támad egy szörny…

Nagyon retro, modern köntösben

A régi-régi sci-fi-horror filmek gyakori szereplői voltak a földönkívüliek, a szörnyek, a túlméretes állatok (esetleg növények), sok esetben szoros összefonódásban. Ez utóbbi téma noha már a 30-as években napvilágot látott a King Konggal, virágkorát igazán a 50-es évek második felében kezdte el élni a Godzilla film 1954-es sikerének köszönhetően. Ekkor született például A massza (The Blob, 1958), Az 50 láb magas nő támadása (Attack of the 50 Foot Woman,1958) vagy az Ők! (Them!, 1954).

Az alapkoncepció ezek előtti főhajtás és tisztelgés, ami önmagában nehezen lenne eladható, ezért az eredeti mangát szerző Fujimi Yasutaka követte a receptet mindig modernizáló filmes elődök nyomát, és felfűszerezte a túlméretes rovarjait rengeteg gore-ral és pajornyállal. Persze, ez önmagában megfelel a mai trash színvonalának, de hogy igazán hitelesnek is tűnjön valamelyest, kell egy kis tudományosság. Abból viszont van bőségesen, hála Oribének (bár ne egyetemi tananyagok szintjét várjuk el, hanem egy komolyabb ismeretterjesztő film vagy sorozat színvonalát), és máris nem olyan sekélyes és múlandó az alapanyag, ami stílusát és hangulatát tekintve leginkább a Mutánsok (Ticks, 1993) című filmhez fogható.

A mangáról

Az alapanyagul szolgáló manga 2014-ben indult a Champion Cross magazinban és tavaly márciusban ért véget. Ez idő alatt 6 kötetet számlált, amelyből az utolsóra REDICE egészségi állapota miatt távozni kényszerült, a rajzolást pedig Hirose Shuu vette át. A manga igencsak nyitottan ért véget, mivel nem csak az illusztrátor változott meg, hanem átkerült a Manga Cross magazinhoz is, ahol tavaly április óta Dai Kyochuu Rettou címen fut tovább új helyszínen.

Ehhez nem gyomor kell

De akár adhattam volna azt a címet is ennek a fejezetnek, hogy „De miért?”. Ennek pedig két oka is lenne: az egyik az, hogy bár mozifilmről beszélünk, vagyis megszokhattuk, hogy a premier napjától számítva átlag félév, mire kiadják DVD-n és Blu-ray lemezen, azonban ez most a megjelenés napjával esett egybe, úgy került ki stream szolgáltatásra, hivatalos angol felirattal. A másik oka pedig az igencsak sovány, 76 perces játékidő. Ez utóbbi során mindössze a mű harmada kerül feldolgozásra, sok feleslegesen elnyújtott jelenettel, rossz vágással, és 20 olyan egybefüggő perccel, amit tavaly nyáron egy előzetesnek és kedvcsinálónak szánt OVA-ként már láthattunk.

Az animációt a Passione készítette, akiknek egyfelől köszönhetjük a Rokka no Yuushát, a High School DxD 4. évadát, az Ishozoku Reviewers-t, és idén nyáron érkezik tőlük a Higurashi no Naku Koro ni remake sorozata. Aránylag decensnek nevezhető a látvány, bár a CG-vel megoldott rovarok ocsmányul néznek ki… de nem azért, mert rovarok, hanem mert erőteljesen elütnek a rajzolt világtól, a mozgásuk nehézkes, a modelljük gyengén kivitelezett, és a 10 évvel ezelőtti színvonalat is jószerével csak tolószékben ugorja meg. Ami rajzolva van, az még aránylag elviselhető, de inkább középszerű. Röviden, a látvány nagyon nem erőssége a filmnek.

Ehhez jön hozzá egy másik probléma: a cenzúra, ami az egész mű lényegéből és tökösségéből vesz el. Véresnek nem véres, beleket, felfalások nyomát és csonkolást nem látunk, és a rovarnyálka is csak mutatóban van. Mindez olyan szinten vesz ki a műből, hogy már csak egy idős, szívbeteg apácát lehet vele megijeszteni és kiborítani.

A hangok terén a keverés is jóformán csak elmegy. Van egy igazán belevaló zenei betét a film csúcspontján, ami érthetetlen módon szól 1,5 percen át egy jelentőségteljes folyosón csámborgás alatt. A szinkronhangok ellenben hozzák a színvonalat, a mangából megismert karakterek jellemvonásait, stílusát remekül visszaadják, bár kiemelhető hangjátékot sajnos nem tud felmutatni. Ami sajnálatos, hiszen több veterán szinkronszínész is feltűnik alakítani, mint Fukuen Misato (Darker than Blackből Yin, a Strike Witches Miyafuji Yoshikája), Inoue Marina (a Sayonara Zetsubou Sensei Kitsu Chirije vagy a Shingeki no Kyojin Arminja).

…de idegből egy zsákkal

A Retroshock említése és stílusának minimális imitálása tehát nem volt véletlen semmilyen szempontból: pont olyan színvonalú film, amilyeneket a Youtube-csatornán Keny bemutat. Olyan, amit szerethetünk a modern megvalósítás alatt megbúvó régiesség miatt, vagy a mai szemmel kissé-nagyon bugyutasága okán, de valahol mindig úgy elhasal, hogy felmosni se kell utána. Egy gyenge-középszerű alkotás, aminek eszközei és alapanyaga miatt lehetne több és jobb trash mozi, de élét veszi a cenzúrázás és valamelyest a tanácstalan rendezés is. Amennyiben viszont a mangához szánták kedvcsinálónak, akkor szörnyen gyenge és inkább veszi el az ember kedvét tőle.

A cikk a Mondo Magazin 2020. júniusi számában jelent meg.

Oszd meg másokkal is:

2 thoughts on “„Hölgyeim és uraim, Retroshock!”: Gekijouban Kyochuu Rettou

  1. Ebből velem szembejött egy “All Death scene” válogatás, amin bevallom, jót röhögtem. =) Kb. tényleg az ilyen ’80-as, ’90-es évek ZS “horror” filmjeinek szintjén van. Mikor fognak olyan állatokat, amiktől az emberek többsége, alapból irtózik. Aztán ezeket óriási méretűre növesztik, és vagy ráeresztik őket valami kisvárosra, vagy (mint itt is) ők mennek azok élőhelyére.

    1. Nekem a manga és az előzetes 20 perces OVA jobban tetszett, mint maga a mozifilm, mert feszesebbre volt készítve. Mivel a film bejátszott egy olyat, hogy a 2. kötet végi nagy boss fight a mutáns fátyolka ellen (amit amúgy anyám ismert fel, ahogy ránézett a képernyőre, ami így lol és kudos) azzal indul, hogy Oribe, a főcsajszi vagy 2 percen át sétál egy hosszú, baljósan kivilágított folyosón miközben szól a teszkógazdaságos badass rock. Illetve, az OVA bemerte vállalni a vért. A film, mivel valszeg streamingre került, már nem és a szaftosabb részek, mint a lerágott emberek, egész egyszerűen kimaradtak (mindkettőből ugyan, de az OVA-ban legalább vér is volt). Ami íg kár, mert nagyon jó kis trash mozi lehetett volna belőle.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük