Ez neked művészet?

Valahogy ez a hetem második fele nagyon a művészettel kapcsolatban forog, úgy fest. Ez a téma valahogy rendre visszatért. A Nietzche esztétika-filozófiai szabad kredites órámon is előkerült, s most Simon készített róla egy szarkasztikus videót, emellett a kifejezés módjával művészkedő PSY új száma is kint van, a Gentleman (de erről picit később).

Elsőnek linkelem nektek Simon videóját, hogy megadjam az alapot.

Vasarely jó ellenpélda a mai botrány központú művészetre, ugyanis ő az optikával és a látással szórakozott az absztrakt térplasztikáival és mélységekkel. A kiállítása Pécsett hadd ne mondjam, tényleg lehengerlő volt és anyámmal együtt azt tudtuk rá mondani, hogy „Ez már tényleg művészet…”, ami tőlünk nagy szó, főleg ha azt vesszük alapul, hogy az nálunk a romantika korának utolsó lecsengéseivel meg is halt (~1910 után már nem volt olyan, amire ezt tudtuk mondani, még Picassóra se…). Ugyanis Vasarely a műveivel képes volt elérni, hogy a falba kapaszkodva támolyogjunk, annyira sikerült a szemünket megjojóztatnia. Igen, mi úgy gondoljuk az ábrázoló művészetnek hatással kell lennie az emberre, elsősorban annak esztétikai érzékeire. Ha valami egyenértékű extrával ki tudja váltani a lenyűgözést, akkor ugyanúgy van helye a sorban. A gondolati-érzelmi világ már valahogy kívül esik ezekből, mi azt az irodalomra bízzuk  (azon belül is a versekre) , ahol elsősorban a stilisztika dönt.

Ezzel szemben ma valahogy az a dadaista felfogás dívik, hogy „nem művész az, akinek nincs legalább egyetlen botránya”. Az újabb alkotások javának színvonala pedig eléri vagy megközelíti a Simon által felvázoltakat. De ott vannak azok az érdekes dolgok is, amelyek megint csak a mai kor „művészetét” jellemzik. Például Duschamp piszoárja, amit kiállításra is vitt, vagy Mutt „A kút” című alkotása, ami voltaképp egy készre gyártott WC-kagyló volt. És az ilyen ready-made dolgok egész tárházát fel lehetne vonultatni. Na ezek már valahogy kívül esnek a művészeten, ezek inkább ócska fricskák. Nem véletlenül zúzták össze Duschamp piszoárját sem, bár a kritikus ezen megmozdulása csak erősítette az alkotás elfogadottságát annak készítőjében.

De a botrányhajhászat magasfoka valahogy nekem Andres Serranóhoz kötődik, leginkább a Piss Christhez hasonló műveivel, ami mint fotográfia pusztán csak szép, de az elkészítésének módja… Valahogy arra most nem találok jobb szót, mint a megbotránkoztató. A Piss Christ ugyanis úgy készült, amit a kiállításokon rendre leírnak a képhez, hogy Serrano vett egy vásári feszületet, beledugta egy dunsztos üvegbe. Majd slicc le, broki elő és belepisált, kevert mellé vért, kitette a fényre és lefotózta. Hozzáteszem, nem egy ilyen munkája van, mert olyat is készített, ahol az ondó és a vér keveredését fényképezte le.

S akkor folytassuk talán a zeneiparban. Lady Gagát talán nem kell bemutatni. Megnézzük egy 1999-es képet róla, majd egy évtizeddel későbbit, szabályosan láthatjuk a különbséget. Ha évenkénti képsort kellene csinálni belőle, akkor a címe okkal lehetne az, „hogyan vált egy dögös csajból Szörnyella de Frász”. Igen, első sorban a megjelenési módjára gondolok, ami belőlem elsőre viszolygást vált ki, másodjára pedig a közvetítő közeg lekapcsolását. És akkor itt az új évtizedes tardzene, Nicki Minajjal és társaival, akik már-már olyan szépek, mint egy betonszéli vasalt fácánkakas (igen, olyan, amit elcsapott egy kamion).

Most rátérve PSY-ra, a Gangnam Style szövege parodizálta ugyan a Kangnam körzeti életstílust, de itt az új, a Gentleman, ami ennek a korábbi eredménynek a szembeköpése lett. A szöveget utólag olvastam el eredeti és fordított formájában, ami megerősítette a videoklippel kapcsolatos ellenérzésem. Miszerint légy paraszt, de mindenképp nevezd magad az „istenkirály úriembernek”. Persze, fel lehet fogni szarkazmusnak, de ehhez nem társul ilyen mértékű társadalmi jelenség, mint a Gangnam Style-hoz. A zenei alapot nem említem hozzá, az szokott a legmellékesebb lenni, mert előadhatjuk a tartalmat akár rap vagy rock aláfestéssel.

Valahogy azt kezdem érezni, hogy tényleg nem a közönségre hatás a lényeg, hanem a botránykészítés a művészetben, miközben vannak a Simon által felvázolt nagyzolási mániában szenvedő, álszent pecsek, akik szeretnek mindent belemagyarázni néhány tök random képsorba. Gondolom mindenkinek ismert az a Venn-diagram, hogy mit gondolunk mi és mit gondolt az alkotó, mint pl. „a kék a magányosság színe, a költő kilátástalan magányának a blablabla…” miközben a költő azt gondolta, hogy „az a függöny kurvára kék, lehet zöldre kéne cserélnem inkább…”

Visszakanyarodva Nietzchéhez, hogy miért is hoztam fel: volt ez a dadaista elfordulás a művészettől, mikor a művész megtagadta a művészetet, kifordult önmagából az egész. Valahogy most én is ezt látom, de a ló másik oldalára való esés formájában, mikor vagy a közönségre húzzák rá a meg nem értést és ezen háborodnak fel vagy neki állnak botrányt kelteni, mert hát az hozza a hírnevet, értékesebbé tudja tenni a műveit. Csak hát az sem mindegy hogyan csinálja az illető, mert a Serrano-i módszer még ötletes, de a Gaga-féle már fejet a falba verős. Duschamp megoldása pedig egyszerű trollkodás önmagában, bár mivel nem az egyetlen, amit elkövetett, így inkább fárasztó.