Az Indiana Jones és a Kristálykoponya királysága problémája

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindig is szerettem az Indiana Jones filmeket. Ahogy sokan másoknak is, a klasszikus kalandfilmes recept, a feszültség, az izgalmas témák és a MacGuffinok köré szőtt történetek, amik hajtották előre a filmeket, legyen az a Frigyláda, a Sankara kövek vagy a Szent Grál. A kalandor régészprofesszor alakja eléggé a popkultúra része lett, amely kisebb sorozatot is szült (Az ifjú Indiana Jones kalandjai, illetve annak 1999-es újravágása), regényváltozatokat és persze videojátékokat. A LucasArts klasszikus kalandjátékos felállásában készült egy átirata Az utolsó kereszteslovagnak és a Fate of Atlantis, ami egy új epizód volt. Aztán elkészült az Infernal Machine és az Emperor’s Tomb, majd két LEGO-s játék, és nemsokára jelenik meg egy újabb kaland filmen és játék formájában is.

De nem is ennek kapcsán gondoltam bejegyzést írni a filmmaraton kapcsán. Ahogy több régi rajongót, úgy engem sem nyert meg a negyedik etap, a Kristálykoponya királysága. Évekig nem igazán tudtam megfogni, hogy pontosan mi is, azon túl, hogy nem igazán volt feszültség, nem éreztük a tétet vagy misztikumot, illetve a magyarázat sem igazán klappolt ki. De előbb szaladjunk át azon, miről is volt szó a filmben.

Verseny a szovjetekkel

A Kristálykoponya királysága 1957-ben játszódik, a hidegháború első éveiben, amikor pattanásig feszültnek nevezhetjük a helyzetet a két atomhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közt. Az első jelenetekben egy nevadai katonai raktárba viszik Indy-t, ahol kisebb zűrzavarrt támasztva meglép, majd túlélője lesz egy kísérleti atombomba-robbantásnak (ugye, a híressé vált hűtőszekrényes jelenet). Ezt követően az FBI rászáll, noha kezeskednek érte, hogy nem szovjet kém, és nem is játszik a kezükre. Ennek ellenére az egyetemről nyomás hatására kényszerszabadságra küldik egy időre, az érte kiálló dékánt pedig nyugdíjaztatják. Ezt követően találkozik Mutt Williams-szel, aki átad neki egy levelet, majd közösen igyekeznek meglépni az őket üldöző szovjetek elől. Nazca városában folytatódik a nyomozás, ahonnan majd újfent az oroszok fogságába kerülve beindul a kaland a kristálykoponya birtokában annak visszavitelére át a dzsungelen, barlangokon és ősi romokon…

Hol is siklott akkor félre?

Erre a válaszra nem egyszerű felelni, mert elég sok mindent felfedett az, hogy közvetlen egymás után néztem végig a durván 4×2 órányi filmet. A problémák nem csak magában a történetben, annak elemeiben voltak, hanem bizony a recept is csorbát szenvedett, másfelől az idő és a folyamatos retrózgatással kiszélesedett a látókör is, így más dolgok is megfigyelhetővé váltak. Értem ez alatt akár a korszak filmjeire való utalásokat, amikben már az eredeti trilógia is erős volt, sőt hangulatilag is hozta azokat. Ez utóbbi pedig a Kristálykoponyára is igaz volt, még sem sikerült célt érni. De akkor lássuk is pontosan, pontokba szedve ezeket a hibákat, amik miatt a negyedik felvonás nem érződött igazán egy Indiana Jones-kalandnak.

  1. Kezdésnek kergessük ki az elefántot a szobából, és említsük meg a CGI használatának mértékét. Tény, hogy bár a tájak mesésen festenek, gyönyörűek, különösen az esőerdős jelenetek és panorámák, de ott vannak például egyfelől a siafu hangyák. Az egy dolog, hogy ezek Afrika és Ázsia egyes részein őshonosak, de nem Brazíliában, és ami ott is él, az nem ennyire agresszív vagy nagydarab. Maguk a hangyák önállóan még elmennek, de tömegében nagyon zavaróan kilógnak a látványból. Ugyanakkor sok helyen látszik is a fényeken, azok keverésén, hol nyúltak bele igazán és hat kissé természetellenesen egyik-másik jelenet. Szemben a régebbi filmek sokkal természetesebbnek ható megvilágításaival. Röviden: a filmben a CGI-t elég rosszul kezelték, sok helyütt úgy öregedett, akár a tej – különösen ott, ahol a kevert technikák teten érhetőek.
  2. A szetting is félrecsúszott. Az utolsó kereszteslovag játszódott időrendben a legkésőbb, 1938-ban a három film közül. Ezek után 1957-re átlépni hatalmas ugrásnak számított, amit főleg a címszerepet hozó Harrison Ford kora indokolt. A nézők javának ez túl nagy ugrás volt, és emiatt adódtak is gondok…
    • A szovjetek bevonása várható volt, hiszen kik is számítottak Amerika ellenségeinek a nácik legyőzése után? De nem is a jelenlétük a nagyobb gond, hanem a köréjük font kezdeti paranoia. A sietősen megalapozott félelem a kommunistáktól nem bontakozik ki. Elejtett mondatokból, félmondatokból kell leszűrni a még uralkodó mccarthyzmust, és míg a világháború előtti időkben elegendő volt a „gonosz nácik” és „még gonoszabb kultisták” összetevő, hiszen mindkét esetben kiderült, hogy világuralomra törnek a MacGuffin által, de a Kristálykoponya esetében ez későn is jön, és homályosan is vezetik fel hozzá, így bizonytalanul nyitja a kaland mögötti motivációt, és inkább a korábban nem látott ismerősök iránti elfogultság vezeti. (Szemben azzal, hogy a Végzet Templomában gyakorlatilag belecsöppennek a kalandba, a másik kettő esetében megbízás érkezik.)
    • Sokaknak kiverte az is a biztosítékot, hogy Indiana Jones CIA ügynökként tevékenykedett, és ezt párszor az orrunk alá is dörgölik (pl. a raktárépületnél, illetve Mac részegen a sátorban is tesz erre megjegyzéseket, illetve a másnapi út során is egy jelenet erejére előkerül). Nos, ez a dolog nem újdonság, igazából az Infernal Machine játék elején is a CIA-től kapunk megbízást, hogy derítsük ki, mit akarnak a szovjetek Babilon ásatásán. Az ottani felfedezés indítja be a versenyfutást a kommunistákkal keresztül a bolygón, hogy aztán visszatérjünk Babilonba.
  3. A receptben félrement valamelyest az is, hogy a régebbi kalandfilmes témákat felváltották az 50-es évek filmtémái. Egyszer ott van ez a dolog az idegenekkel, de a sokak által kritizált Mutt liánon lengedezős jelenetsora is, amelyek inkább a Weissmüller utáni (1948-tól) Tarzan-filmeket idézték meg a leginkább. Ez utóbbi az elhagyott romtemplomnál is megjelenik az indiánok formájában, ahogy előmásznak a romok közül, illetve megkergetik hőseinket. Különösen az utóbb említett jelenet, ami miatt egy emlékfoszlányként bevillant egy nagyon régi, gyermekkori filmélmény, „mintha én ezt láttam volna valahol egy Tarzan filmben, ahol ugyanez volt” (talán az 1966-os Tarzan és az inkák kincse?). Egy szó mint száz, nem a saját évtizedéből merített, ahogy a korábbi filmek tették, és nem ennyire durr bele az arcukba kaptuk meg ezeket az áthallásokat, hanem a film anyagához igazítva.
  4. A recept ott is csorbát szenvedett, hogy nem igazán jelenítettek meg sztereotipikusan egy kultúrát sem. Az arab és török valamennyire tetten érhető az első és a harmadik filmben, míg a másodikban az indiai és kínai téren elég komolyan ott voltak ezek a tónusok. India esetében különösen a falufőnök guruszerű viselkedése, beszéde, aztán az öltözködés és az ételek tekintetében is. A Kristálykoponya során legfeljebb az őslakos indiánokra lehetne ezt fogni, miután a perui város jobbára olyan, ahogy ma is kinéz egy vidéki latin-amerikai kisváros. Ez a fajta már-már túlzó karikírozás eléggé hiányzott belőle.
  5. Rátérve a sztorielemekre haladjunk sorjában, egyesével. A hűtős jelenet parodizálása ma már mém lett, hiszen megtaláljuk az utalást rá a Fallout: New Vegasban, rengeteg debunkoló (elemzően lebontó) videót a YouTube-on, mint példának okáért ez is – aminek fényében eléggé kérdőjelessé válik a 92-94 év, amit összességében Indy megél (kánon szerint). Ezt félretéve, az efféle túlzások a korábbi filmekben sem voltak ismeretlenek, és ebben a tekintetben elég csaka  Végzet Templomát elővenni: a felfújható gumicsónakkal való többszöri zuhanás és vad vízi kaland mellett ott a film végi jelenet is a függőhídon, amikor elvágja az egyik tartó kötelet, majd lendületből nekicsapódnak a sziklafalnak. Ugyanakkor ez a korabeli kalandfilmek sajátossága is, így voltaképpen elnézhető, még ha költőien hatalmasat túlzó is a jelenet maga.
  6. Folytatva a sort Shia LeBeouf színészi játékával, akit nagyon nem szerettek a legtöbb filmjében. „Muttot” noha kinézetre Marlon Brando ihlette, illetve valamelyest az 50-es évek amerikai ifjúságában a grease szubkultúra is, még nem volt olyan vészes, mint egyéb filmjeiben. Gyakorlatilag semmivel se alakít jobban, mint Az ifjú Indiana Jones kalandjaiban Sean Patrick Flanery, a különbség mégis inkább abból adódik, hogy míg Indy ifjan is kereste a bajt a legtöbbször, addig „Mutt” belecsöppent, és bár képzett, nem éppen az akadémiai részen villong, hanem sokkal praktikusabb, ám még erősen naiv karakter. Körülbelül, mint Indy az első komolyabb kalandjánál, aki annyi idősen már megjárta a mexikói forradalmat és az első világháború több poklát is.
  7. Az idegenek, akik csak azért lettek „interdimenzionális lények”, mert Spielberg akadékoskodott, hogy rendezett már három nagyobb filmet akkor űrlényekkel a téma középpontjában, egyelőre nem akar egy negyediket. Viszont ugyanakkor egy hatalmas ziccer maradt ki az átnevezéssel. Interdimenzionális lényként szerepelt ugyanis Marduk az Infernal Machine játék során, ami végül Sophia Hapgood testébe költözik (aki a Fate of Atlantis során is Indy-vel tartott), majd onnan űzik ki és zárják vissza. Így technikailag az idegen lények már a kánon részei voltak jóval korábban. A dolog problémája egyfelől az, hogy a korábbi misztériumok kapcsán felmerült a kérdés, hogy akkor a Frigyláda, Sankara kövek és a Grál ereje is lehet idegen technológia miatt létezik. Másfelől az ebből fakadó hiányosság, miután ezek a lények az ősi civilizációkat végiglátogatták, ki lehetett volna bekkelni, hogy az összes vallásnak az alapjait ők képezték, amelyek aztán a maguk sajátos fejlődésüket bejárták. Elvégre, a Végzet Templomában a thuggee paptól megtudjuk, hogy minden vallás istene tulajdonképpen egyidejűleg létezik (amit igazából addig maguk a tárgyak és azok hatalma támaszt alá), viszont adja magát a kérdés: hogyan? Azonban egy ilyen húzással és átkötéssel a thuggee pap megjegyzése, fenyegetése is másképp jön át, a kánonanyagot is jobban összefűzik, ugyanakkor a mainstreames megjelenés miatt alaposan fel is borítják azt. Így végeredményben odajutunk, hogy a „Miért is volt erre szükség?”  különböző hangsúllyal, de felmerül, velük együtt pedig több kérdést kapunk, mint ahány választ.
Indiana Jones Mardukkal szemben (Indiana Jones and the Infernal Machine, 1999)

Abba a találgatásba már nem merek belemenni, hogy mennyivel lett volna jobb, ha Frank Darabont elvetett forgatókönyvét kapjuk meg az istenek városáról (Indiana Jones and the City of Gods), mert nagyrészt egyezik a tartalom, sokszor komplett jelenetek erejére. Azonban itt az anakronisztikus módon gyűjtögető (vagy ahogy elhangzik, „régészkedő”) idegenek helyett az Istenek Városának földönkívüliei Mardukhoz hasonlóan interdimenzionális lények lettek volna, akik emberáldozatokat kérnek, hogy a lelkeiket felhasználva újra rabigába hajtsák az emberiséget. Tény, hogy ez jobban összehangban lenne az Infernal Machine anyagával is, és nem is vet fel annyival több kérdést, mint az önkényesen átírt Darabont-forgatókönyv (ugyanis Lucas visszautasította a végleges változatot, amiből Spielberg erősködésére kiírták Indy lányát, majd a saját szakállukra beleírták Muttot utólag és kisebb-nagyobb változtatásokkal leforgatták majdnem ugyanazt a művet, amiért végül David Koepp, George Lucas, Jeff Nathanson és Philip Kaufman vitték el dicsfényt).

Ugyanakkor azt is érdemes lenne kiemelni, hogy nem az Infernal Machine volt az első, amely már használta a földönkívülieket ötletnek, hanem jóval korábban, a 90-es években is terveztek egy Jones filmet, amihez szintén elkészült a forgatókönyv is, és ami alapján Darabont is haladt: Indiana Jones and the Saucermen from Mars. Szívesen viccelnék a címmel, de nem, sajnos tényleg ez lett volna, és hát még a sztoriötlet mögötte… Vagyis mindenképp visszakanyarodunk ahhoz a dologhoz, hogy valahogy nem az igazi a földönkívüliek jelenléte az Indiana Jones-franchise keretén belül, különösen ha ők jelentik a MacGuffint. És már annyit emlegettem az 1999-es videojátékot, mint ellenpéldát, de visszagondolva, igazán az sem kezelte jól ezt a témát, hiszen már az óbabiloniak interdimenzionális közlekedésre használható gépezete eléggé felránt bármilyen sűrű szemöldököt. (Ellenben az interdimenzionális lénynek legalább nem volt földökívüli formája, amivel valami jót minimum elmondhatunk róla.) Így végtére igazából a receptból, ha szeretnénk, hogy bármi is működjön egy Indiana Jones történetben, muszáj elhagyni az idegeneket, ezzel pedig az 50-es évek filmes kultúrájának egy hatalmas szeletét.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük