Korunk népességfogyásáról „tömören”

Mostanság elég nagy téma lett a népességfogyás, és már-már nemzethalált kiáltó hangok is jelentkeznek idehaza. Azonban a probléma, az elöregedő társadalom nem magyar sajátosság, hanem a teljes fejlett világra igaz. Vannak teóriák, elméletek, hogy miért van ez, miközben a valóság sokkal egyszerűbb. Legalábbis egyszerűbbnek mutatkozik. A következő írásomban (szigorúan politikamentesen) pár tévhitet és rossz következtetést szeretnék eloszlatni, egyúttal előre bocsátani a magam konklúzióját: a jelen helyzetben ez egy természetes populáció regenerációs folyamat.

Miért fogy a fejlett országok népessége? Ennek nagyon sok oka van, többek közt:
1) a fiatalok egzisztenciális válsága;
2) a gyermek- és családtámogatási rendszer elavultsága, alultámogatottsága;
3) bérezési és adózási problémák;
4) karrierizmus.

Ez a négy dolog alkotja együttesen a problémát, így olyan tünetkezelések, mint a mostani csok-rendszer is csupán a probléma enyhítését szolgálja. Ha egy ilyen problémát akarunk megoldani, akkor mindet kezelni kell, nem lehet csak az egyikkel foglalkozni. De fejtsük is ki ezeket.

Mitől vannak a fiatalok egzisztenciális válságban? A probléma egyik oka a nehéz munkához jutás, amit a hatályos Munka Törvénykönyve sem igazán segít elő. Egyes szakmákban könnyebb az elhelyezkedés, másokban nehezebb, viszont az sem ritka, hogy valaki azért tanul még tovább, hogy ne munkanélküliként jelentsen – amúgy jóval nagyobb – terhet. A fiatalok közti munkanélküliség világszinten magas arányaiban mérve. Nagyon sok esetben nincs annyi munka- vagy álláslehetőség, mint ahány embert képeznek egy adott területen. Nem ritka, hogy az idősebbek vagy már nyugdíjazottak foglalják el még mindig azokat a helyeket, amelyeket elsősorban a fiataloknak hirdettek meg. De mielőtt nagyon az idősek elleni kardoskodásnak tűnne a levezetés, vegyük át gyorsan miért.

A világháború vége után nem egy baby boom volt vagy erőszakos népességduzzasztás. Utóbbira a Ratkó-korszakot szokás idehaza emlegetni, ami jócskán megnyomta a korfát. Az ő gyermekeik jó része pedig a Kádár-éra végi OTP-támogatási keretben vállalt gyereket, mert így tudta a saját alapját megteremteni. Megint csak itthon az sem volt ritka gyakorlat, hogy egy KISZ-tag lakáshoz juthatott, és ezzel volt is, aki élt. Ezek az akkori fiatalok több okból meg tudták teremteni a saját létalapjukat, egzisztenciájukat: a rendszer miatt biztosan volt munkájuk, lakáshoz juthattak, és a szociális támogatás is működött. Nem csoda talán, hogy konkrét szakiskolás, szakközepes vagy gimis évfolyamokból a lányok az iskola végezte után már volt párjuk, szültek, mert volt egy stabil talaj alattuk. Most ők vannak többségében a nyugdíj felé. Külföldön sem volt ez másképp, bár a körülmények a rendszer miatt mások voltak: ott a virágzó gazdaság és az egyre bővülő lehetőségek tették ezt lehetővé. Megvolt az a társadalmi mobilitás, annak a lüktetése, ami már kiveszett. Vagyis a vasfüggöny mindkét oldalán felduzzadt a társadalom. Azonban ismeretes, hogy az ilyen folyamatok, hasonlóan a különféle értékipari, kereskedelmi és gazdasági lufikhoz, buborékokhoz egy idő után kidurrannak, vagy még idejében leeresztenek.

Azonban a fejlődés nem konstans. Nem tekinthetünk mai szemmel, ismeretekkel és elvárásokkal a múltba, és értékelhetjük az akkori szokásokat, amelyek sok esetben gyökeresen mások voltak a ma megszokottól. Most konkrétan arra célzok, hogy az életszínvonal alacsonyabb volt, több betegségre nem volt még megoldás, vakcina, de hathatósan tudták kezelni. Ennek ellenére a halandóság nagyobb, az átlagéletkor pedig kevesebb volt. Az orvostudomány és az iparágak fejlődésével sok minden megoldásra talált, így az átlagéletkor egyre jobban emelkedett, és ehhez kellett igazítani a nyugdíjkorhatárt is. Ez eredményezte, hogy az emberek tovább maradtak munkában, nem mentek el olyan sokan nyugdíjba, és borult fel több ország államkincstára, meg tudták tartani az egyensúlyt, ami mára egyre nagyobb gondot okoz pont a fentebb nevezett okok miatt: a lehetőségek beszűkültek, a társadalom ott áll felduzzadtan és a régi hibáit nyögi, miközben a fiatalok jó része képtelen megalapozni a saját létalapját. A nyugati és a tanult felfogásban egyaránt jelen van az „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” felfogás, vagyis amíg nincs egy stabil alap, nem kezdenek el építkezni. Ezt pedig a korábban említett okok mellett még nagyban befolyásolja a bérezés, munkahelyi körülmények, elvárások.

Mitől van alultámogatva a családtámogatási rendszer? Egyszerű: a juttatások és az adóteher levonások önmagukban nem elegendőek anyagi szempontból. Sőt számoljunk csak azzal, hogy egy csecsemő esetében akár napi 7 pelenka is elfogyhat. A legolcsóbbal is számolva, mire kinövi ezt, és már bilizik, több százezres kiadási tétel, ráadásul rendszeresen kell legyen utánpótlás. Aztán ott a ruháztatás, és most mondhatjuk, hogy „a kínaiban megnézzük mi van”, de időnként is elfojtott lélegzettel néztem az árakat egy rugdaló esetében. Persze, le is lehet ülni a nagy családdal – apu-anyu, após-anyós -, hogy azért időnként járuljanak ők is valamivel hozzá az unoka biztos felneveléséhez. De mindenképp van valami, amit maguk szülők nem kerülhetnek meg: az étel. Bizonyos allergiás tünetek, rosszullétek, dietetikai rendellenségek csakis az ő szemük láttára jelentkeznek, mint a liszt- és laktózérzékenység, vagy az, hogy például magvas gyümölcsöt (itt értve mondjuk az epret, málnát) nem ehet, mert akkor hasfájás, cifra fosás, görcsök egész sorozata várható (ami viszont a sírásmennyiséget is növeli, és ha erre nem figyelnek fel, vagy csak szimplán nem törődnek, az idegeiket is felőrlik vele). És akkor még nem jutottunk el ahhoz, hogy oltások, orvos, betegségek, az ő szórakozása, jutalmazása, vagy az épp aktuális hobbija (rajzolás esetén lapok, ceruza- vagy krétakészlet, de ha idő előtt megtanítják olvasni, akkor a könyv, gyerekkönyv is [ami egyébként is kötelező lesz a mesélés végett, mert ha már nevelünk, akkor neveljünk rendesen]), de a bölcsöde, óvoda, iskoláztatás… Lehetne sorolni hosszasan a költségeket, amelyekre a támogatás a legtöbb esetben adókedvezmény meg a szűkös pótlék.

A bérezési és adózási problémák viszont az első két pontból is fakadnak, azok részelemei így ezt annyira nem is firtatom. Ami lényeges, azt szerintem lefedtem.

Maradt a karrierizmus. Nos igen, ez egy elég egyéni dolog, nagyon szubjektív pont már abból a szempontból, hogy nem általánosan jellemző. Sok esetben a karrierizmust az egzisztencia megteremtése hajtja, azonban, ahogy minden -izmus, úgy ez sem látja meg az eredeti célját rengeteg esetben. Ehhez szellemi szinten kell készen állni és kezelni, és ha túllövünk vele, akkor már nem a stabil alapjaink megteremtéséről fog szólni, hanem a törtetésről, a munkahelyi mobilitásról.

Viszont akkor jogosan jön a kérdés, hogy miért szaporodnak annyira a harmadik világbeli országokban, mint mondjuk Latin-Amerika, Afrika, India, vagy mondjuk olyan országokban, mint Kína. Az életszínvonal sokkal rosszabb, a helyzet siralmasabb, mégis alig van család 2-3 gyerek alatt. Ez mögött az bújik meg, hogy egyfelől bizonyos kultúrákban a gyereket ugyanúgy befogják dolgozni, ahogy azt tették ami ősapáink is 100-200 éve. Ugyanakkor magas a gyerekhalandóság is. Egy feleség szül életében mondjuk 7 vagy 8 gyereket tegyük fel, ebből viszont megmarad átlag vagy 2-3, mire elérik az 5 éves kort. Egy kicsit emlékezzünk vissza irodalmi tanulmányokra az életrajzok terén. Arany Jánosnak is eredetileg több idősebb testvére volt, akik különféle betegségek miatt elhunytak. Gyakorlatilag ezek a kultúrák a fenti, atomkori lehetőségek mellett vannak azon a szinten, ahol mi magunk is voltunk pár évszázada, mindezt jóformán mélyszegénységben, ami eleve egy szapora közeg.

És most ezzel zárnám is a bejegyzésem, mert bizonyára így már kellően átlátható ez a problémakör, és érthető miért szerepel a „válsághelyzet” címke felül. Ez nem az a válság, ami hamarosan nagyot fog szólni, ha nem kezeli rendjén.