Valamikor rég, messze Keleten, a Dzsusin Birodalomban szolgáltak az Árnybírák. A harcos-bírák, akiket saját nyelvükön angyo onshinak neveztek, a császár megbízásából járták a birodalmat, hogy letörjék a helytartói önkényt és igazságot hozzanak a népnek. Álruhában utaztak, és a császári mahai pecséttel szolgáltattak törvényt. S bár Dzsusin elbukott, egy magányos árnybíró máig folytatja útját…
Úgy terveztem, hogy első felvonásban ismertetném az első kötetet és a szereplőket, helyzetet. Az árnybírák körülbelül 500 éve léteznek (igen, még ma is, csak “titkos megfigyelő” a nevük). Számos árnybíróról szóló színdarab és film készült, mivel feladatuk javában megegyezett a fentebb olvashatókkal. A mahai pecsét is valóságos volt, ez jelképezte a rangjukat. A manhwában ez visszaköszön, az egy/két/három lovas mahai, amelyek a valóságban azt jelentették, hogy az árnybíró milyen szintű segítséget vehet igénybe: testőrség, városőrség, katonaság stb. valamint hány lovat vehettek igénybe utazásaikhoz. Minél nagyobb a kísérete egy árnybírónak, annál több katona felett parancsolhat egy zsarnok megdöntésekor.
Főszereplőnk Munsu, a “renegát” árnybíró, aki igazából a birodalom bukása után nem jó cselekedetből szolgáltat igazságot mindenkinek, hanem csupán azoknak, akiket arra érdemesnek talál, ezzel igazi antihőssé válik, amelytől már nem azt a sablonos történetet kapjuk, amit eredetileg a leírásból hittünk. Az ő alakja Pak Munsuról (1691–1756) lett mintázva, aki a Joseon-kori Koreában élt, mint a háromlovas mahai pecsétet birtokló árnybíró. A nép nagy igazságosztóként ismerte, noha mint árnybíró egy évig volt csupán. Eredetileg ő volt királyi hadsereg kiképzőtisztje.
Az első történet, avagy a prológus, afféle bevezető, ahol megismerhetjük őt és kissé fura modorát, amelyet nem igen lehet hova helyezni. Egyszerre komikus, bölcs, kegyetlen és az ember viszolyog a látványától. Valamint megsemmisít egy viszonylag hatalmas erővel bíró kígyóvarázslót, aki a várost sanyargatja és rettegésben tartja a környék lakóinak mindennapjait.
Az igazi értelembe vett első történet, amely a “Csunhjang” címet viseli, a Chunhyangga egyik átirata. Ebben meg is jelenik az eredeti történetből ismert Mongryong, Chun Hyang és a zsarnok. Ez a történet eredetileg egy koreai pansori (zenés túlélő dráma) stílusban előadott darab, de emellett egy többféleképpen ismert koreai legenda is. A lényeg az, hogy a nemesi származású Mongryong, egy helyi hivatalnok fia megígérte szerelmének, Chun Hyangnak, hogy majd egyszer visszatér, amint a fővárosban kitanulta a hivatalnoki tudományokat és árnybíró lett. A változatok innentől kezdve térnek el: egyes művekben arra kéri a lányt, hogy legyen a sandója, azaz az árnybíró testőre, más darabokban maradásra kéri a szerelmét, hogy várjon rá. A legismertebb és leglényegesebb mégis a történetek végének eltérése: az egyikben Mongryong visszatér és elűzi a zsarnokot, másokban a fővárosban marad, újra szerelembe esik és ott házasodik meg, Chun Hyang pedig hátra marad a városba és reménykedik egyszer szeretője hazatértében. Ezekről a végekről beszél egy interjúban, a 10. kötet végén Sol Son-Gyong, irodalomtörténész is, aki évtizedekig kutatta a legendát és annak változatait. A fejezet végi magyarázatban a Shunka-Dent említik meg, ami a történet ismertebb neve. A Chunhyangga csak a történet címe, az öt pansori színdarab egyike. Másik ismert neve a Chunhyangjeon (춘향전), ami már a kodae sosolt, vagyis az ősi történetet jelöli. Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetben Yi Mongryong állatorvosként szerepel. A Chunhyanggának több modern átirata is van, és kétségtelenül az egyik legkedveltebb darab.
A második történet a “Kórei temetés” címet viseli. Kórei a település neve, ahova Munsut és újdonsült sandóját , Chun Hyangot a sors veti. A hegyen kelnének át, mikor egy kisebb völgyet lelnek, tele idősek tetemeivel, amelyek groteszk helyzetben vannak elhelyezve. Látni rajtuk, hogy vadállatok végeztek velük és védekeztek. Ekkor vetődik oda az egyik településbeli, akivel elbeszélgetnek és az elmeséli, hogy éjjelente a hegyről egy démon jár le elpusztítani a falut és megölni annak lakosait. Már mindenki menekülne, de csak egy kereskedőre várnak, aki a napokban érkezik majd meg, mert csak az ismeri az utat le a hegyről, a közeli városba. Munsu azonban rájön a hazugságokra és a mahai pecsétjével megidézve a fantomsereget megbünteti a lakosokat, akik nem ismerik be a tettüket: az öregeket ők ölték meg.
A második történet üzenete ugyan az idősek tisztelete, valamint az a meglátás, hogy “addig vagy gyermek, amíg a szüleid élnek”, vagyis az utolsó pillanatig nevelik az embert. Még halálukkal is, ám ekkor a tanítás lényegére az illetőnek magának kell rájönnie. Sokan a temetéskor túlzásba esnek, minél díszesebb emlékhelyet csináltatnak, minél szebb temetést rendeznek, s azzal védekeznek, hogy “merő tiszteletből”, noha pszichológiailag éppen az ellenkezője zajlik, vagyis “holtában szereti” azt, akit éppen elhantoltak, mert ekkor jön rá, hogy mennyire is szerette/nem szerette.
Visszatérve a fejezetre, az afféle temetés, hogy az időseket, akik már a közösség hasznára nem jelentettek semmit, kivitték a hegyre és otthagyták gyermekeik. Ez egy valós szokás volt a Koryo-korszakban, amely 935 és 1392 közt volt. A neve a Koguryoból származik, ami Korea mai nevének az őse. A szokás léte már csak azért is furcsa, mert Koreát úgy is ismerhetjük, mint a “keleti udvariasság országa”, mivel a gyermeket kicsi kora óta az idősek tiszteletére nevelik, s addig senki nem veszi a kezébe az evőpálcákat, amíg a rangidős nem teszi ezt meg.
Nos, a 3. kötet első fejezet “A bangdzsa legendája” címet viseli. A bang-ja eredetileg egy irodalmi típusszereplő, mint Shakespeare Romeo és Júliájának esetében a dadus. Eredetileg a Chunhyangga történetben tűnik fel, mint Mongryong csatlósa, aki gyermekkora óta szolgálja az ifjú gazdáját. A kissé szeleburdi, butus, ám hűséges és igazi dumaláda karakterre jellemző, hogy a nehéz helyzeteket a lehető legésszerűbben képes megoldani. A Joseon-korban került a történetbe, hogy a komor Chunhyanggát feldobja. Ez olyan jól sikerült, hogy a későbbiekben külön mű született vele, ahol ő lett a főszereplő, Chun Hyang és Mongryong pedig mellékszereplőkké váltak. Ez a változat is van annyira népszerű, hogy a koreai színházak mind a mai napig műsorukra tűzik.
S akkor most szaladjunk át a 11-17. köteteken. A feszített tempó egyik oka, hogy ezekben a kötetekben bontakozik ki a háttértörténet, hogy mi vezetett Jushin pusztulásához, valamint honnan ered a Munsut sújtó átok… röviden rengeteg poént lőnék le azoknak, akik még szívesen olvasnák, így most azokkal a pontokkal foglalkozom főként, amelyek meghatározzák ezt a 7 kötetet.
Ezekben a kötetekben tűnik fel most már ténylegesen Hae Mo Su és Kye Wol Hyang, Munsu múltjának két meghatározó figurája. Ők hárman egy faluban nevelkedtek annak idején, mindannyian tehetős családból származtak, s több csínytevésben is részt vettek. Egy alkalommal betévedtek egy közeli barlangba, ahova nem lett volna szabad. A barlang egy védőszútrákkal elzárt démont rejtett, aki hozzájuk szólt: kívánhatnak. Kye Wol Hyang elmenekült, Munsu Hae Mo Su álmának sikerét kívánta, Hae Mo Su pedig azt, hogy miután családja a kegyvesztett nemesek sorait erősítette, ő legyen majd a császár… ez a démon volt Aji Tae.
De kik is ők valójában? Nos előzetesként röviden fogalmazva: Hae Mo Su Buyeo alapítója és első dangunja (uralkodó), Kye Wol Hyang pedig gisaeng volt, Ju Non-Géhez hasonlóan, s ő hozzá is kapcsolódik egy legenda. Ám a megosztott országban kizárólag északon tartják hősként, mert Pyeong-yangban élt és a tette is oda köti (ma Észak-Korea fővárosa, Pyongyang).
Kye Wol Hyangot és Ju Non-Gét nem véletlenül hasonlítottam egymáshoz. Egy koreai mondás azt tartja, hogy “délen Non-Ge, északon Kye Wol Hyang”. A két országnak ők az erős nők szimbólumai, ám utóbbi történetét viszonylag kevesen ismerik a déli országban, északon pedig nem csak emlékműve van, hanem évente ünnepséget is tartanak a részére (az emlékmű a folyó mellett a Taedong-híd és az Okryu-híd közt, átellenben a Kim Song-Ju Általános Iskolával található). Kye Wol Hyang is híres gisaeng volt a XVI. század vége felé. Pyongyangot Toyotomi Hideyoshi seregei ostromolták és a vár elesett. Kim Ung So tábornok parancsára elcsábította és bealtatózta Konishi Hidanokamit a Ryongwang-pavilonban (ami egyébként a mai műemlék mellett található). Ezek után Kim tábornokot beengedte a várba, aki lefejezte az alvó japán tábornokot. Ezek után megszöktek volna a várból, ám Kye Wol Hyang inkább maradt és (az északi hagyomány szerint) kivégezték. A déli hagyomány ezzel szemben azt tartja, hogy utolsó mondata Kim tábornoknak az volt, hogy “ennek a bemocskolt testnek nincs joga a boldogsághoz” és öngyilkos lett. 1593-ban Kim tábornok visszatért és felszabadította Pyongyangot a kínai Ming-sereg segítségével, és a pavilon mellett oltárt emelt Kye Wol Hyangnak.
Hae Mo Su pedig a Gojoseon-kor végén élt, első említése Hwanan Gogi-ban történik, amely elregéli a Goguryeo alapítását és a három koreai királyság történetét. Goguryeo ugyanis Buyeo utódállamának tartotta magát és 494-ben annektálta Buyeo maradványait. Hae Mo Su a Jinjoseon királyi család tagja volt és Gomul császár uralkodási idején született és 23 évesen tábornok lett Goyeolga császár (az utolsó mitikus császár) uralkodása alatt. A Samguk Sagi (1145-ben keletkezett könyv) több legendát tartalmaz róla: az egyik szerint Jumongnak (Dongmyeongseong), Goguryeo alapítójának volt az apja, egy másik szerint pedig a mennynek fia volt és öt sárkány húzta szekeret vezetett, mikor megalapította Bukbuyeot (Észak-Buyeo). A könyv szerint kiváló íjász és harcos volt, aki meghódította Buyeo több ellenségét is. Noha Hae Mo Su a későbbi kínai krónikákban és a Gwanggaeto-sztélén sem szerepel, amelyek Goguryeo alapításáról szólnak, így feltételezik, hogy akkor került Buyeo alapításának története Goguryeoéba, amikor az előbbit az utóbbi meghódította.
Fura lesz, de most hozom Mitot, aki a manhwában Jushin egykori öreg mágusa és az árnybírói mahai pecsétek varázserővel való felruházója (neki köszönhető a fantomsereg és Gakksi-osztag megidézhetősége). Őt amolyan adunak tartogattam, ugyanis az ő alakja Mito Mitsukuni, Tokugawa Ieyasu kilencedik fiának harmadik gyermeke volt. 1628 és 1700 közt élt, Mito tartomány második földesura az Edo-bakufu során. A mondák szerint miután megunta az udvari politikát, az országot járta jótevőként és igazságszolgáltatóként, hatalmát pedig a Tokugawa-család címeres doboza (inro) jelentette. Bár erről semmilyen feljegyzés nem tanúskodik, ellenben fontos személyiség volt, elsősorban mint a Dai Nippon Shi (Nagy japán történelem) és további könyvek szerkesztőjeként.
s a világ összes altatója,
bűvöli már szemedre
édes álmodat.”
Feltűnik benne Hwanung isten is ebben a két kötetben. A rajzoló-szerző páros a koreai reakcióktól félt az újszerű ábrázolása miatt (szado-mazo ruhába öltöztették a Won Hyo által megidézett istent). De hogy ki is ez a Hwanung isten, aki miatt így félt az alkotópáros? Egy koreai teremtésmítosznak a kiemelt szereplője, a főhős, a félig legendás Dangun Wanggeom (단군왕검) mellett, aki Gojoseont, az első koreai királyságot alapította. Hwanung Hwaninnek (환인), a “Mennyek Urának” a fia. A Dangun-teremtésmítosz szerint, Hwanung a földön szeretett volna élni a hegyek és völgyek közt. Hwanin megengedte fiának és 3000 követőjének, hogy alászálljanak egy szantálfára a Baekdu-hegyen. A közelben, a Baekdu-hegység és az Amúr-folyó táján megalapította Shinshi városát (신시, “Isten városa”), s önmagát a “Mennyek Királyának” nevezte. A szantálfa közelében lévő barlangban pedig élt egy tigris és egy medve, akik minden nap a fához mentek Hwanunghoz imádkozni. Egynap Hwanung adott nekik 20 gerezd fokhagymát és némi mennyei fekete ürmöt, s azt mondta nekik, hogy ha ezen élnek, és ki sem jönnek a barlangból a napfényre 100 évig, emberekké teszi őket. A tigris és a medve beleegyezett és így tettek, de a tigris a 100. nap előtt éhségében és türelmetlenségében elhagyta a barlangot, a medve viszont marad és a 101. napon gyönyörű nővé változott. Egyedül nőtt fel és Hwanunghoz imádkozott, áldozatokat hozott, majd később azt kívánta tőle, hadd lehessen gyermeke. Így Hwanung elvette feleségül, s megszületett fiuk, Dangun (a neve jelentése: “oltárherceg” és “szantálfa” egyaránt). A fiú felnőve megalapította Gojoseon királyságát, amelynek központja a mai P’yongyang, Észak-Korea fővárosa.
Dangun legendája a XIII. századi Samguk Yusa könyvben tűnik fel. Állítólagos sírja a Taebak-hegy lejtőjén található Észak-Koreában, s formája egy piramiséhoz hasonlít, amelynek oldalai 50 méter szélesek és 22 méter magas, ám ez erősen vitatott. Az általa megalapított legendás királyság a koreai történelem egyik alapköve.
Hwan kisasszony sandóját egy fehér farkasnak néztem először, később olvasva derült ki, hogy egy kelet-ázsiai sárkány. Igen megtévesztő volt az ábrázolása, nem mondom. Ezt viszont nem fejteném ki, mivel nem tudni, hogy milyen pontosan: koreai, kínai, japán esetleg vietnámi. Elég valószínű, hogy koreai a szerzők miatt, de nem kockáztatom meg.
A magyar kiadvány hátoldalát Aji Tae amulettje díszíti: egy fehér és egy fekete, összefonódó szárny. Ennek is megvan a maga jelentősége. Ha azt mondom, Avesztra, akkor sokak a Zarathusztra által írt perzsa könyvre gondolnak, amely a dualista világszemléletet írja le, miszerint fény nem létezhet árnyék, s árnyék nem létezhet fény nélkül. Ugyanonnan erednek, összekapcsolódnak, ám hogy mi a jó és mi a rossz, azt az embernek kell eldöntenie. Ennek a filozófiának az a nehézsége, hogy az ember döntései szubjektívek, ugyanúgy a “jóról” és a “rosszról” alkotott fogalmaink. Az ember ugyanis rendszerint önkényesen dönt, ennek is meghatározó hányadában a saját érdekei szerint, mintsem a kisebb-nagyobb értelemben vett közösség érdekei szerint. Sokak szándékait nem ismerjük, s van úgy, hogy a jó célért a rossz utat kell járnunk. Ez határozza meg a későbbiekben a történetet is.
A második történet az 5. kötetben a “Tekergőző giliszták” címet viseli, ami nem rendelkezik népvallási, sámánisztikus vagy történelmi alapokkal. Tulajdonképpen a bangja karakterén emel, hogy a szolgáló képes megtenni bármit a beteg (jelen esetünkben a bolondgombát evett Munsun) gazdájáért. Egy laza kis történet, ahol némi önbizalmat nyer azzal, hogy képes volt halálosan megsebezni egy szarvast, amely később összeesett, ám Munsu a seb okozójáról mit se tud, így a bangja úgy érzi végre egyszer megdicsérték.
A harmadik történet a “Nonge” címet viseli, s a fejezet központi alakja Ju Non Gae, aki egy élt történelmi alak. A manhwa szerzője a francia Jeanne d’Arc-hoz hasonlítja őt a hazafiasság és a bátorsága révén, ami helyt álló és mégsem teljes. Kicsit olyan ez, mint a “Beethoven a zene Mozart-ja” beszólás. Non Gae-t nem az vezényelte, hogy a japán inváziótól szenvedő Koreát megmentse azzal, hogy időre összezavarja a japán erőket, hanem szeretőjének halála. A 7 éves háború (1592-1598) idején esett meg, hogy Jinju kastélyát is elfoglalták, s a csatában Non Gae szerelme, Choe Gyeong-hoe is életét vesztette. Így gisaengnek (örömlánynak) állt és a Chokseongnuban vigadó japán katonák közé vegyült, feladata a felsőbb katonai réteg szórakoztatása volt. Majd elcsavarta Keyamura Rokusuke (毛谷村六助) fejét, s kivezette a közeli, a Nam-folyó fölötti sziklára, majd minden ujjára gyűrűket húzva szorosan átölelte, magával rántotta a mélybe. A sziklát azóta Uiamként (의암, 義巖) ismerik, mint a “tisztesség/becsületesség sziklája”. A kiadásban félig-meddig hibásan van fordítva a történet, legfőképpen az indíték és a helynevek (igaz, részben az átírás az oka, mivel gyakran a McCune–Reischauer-féle átírás szerintire is nehéz a visszakeresés). Röviden Non Gae története testileg gyenge, ám lélekben erős nők balladájának felelhet meg.
A negyedik történet egy két fejezetes, az “Hó és eső” címet viseli. Ugyan a “Tekergőző gilisztákhoz” hasonlóan ez a részegység sem rendelkezik alapokkal, sokkal inkább a szereplőkre és a köréjük épülő háttértörténetre helyezi a hangsúlyt (hogy majd a 11. kötettől kezdve ők legyenek a dominánsak már a történelmi és folklór háttéranyag helyett). Újra felbukkan Aji Tae és az ő párducdémon szolgája, Mago, aki emberi testében mutatkozik meg nekünk, olvasóknak. A fényen fekete párduc alakját veszi fel, Munsu így látja, később az emberi alakját is látja, ezzel küzd meg a beteg sando. Tulajdonképpen ez egy kulcsmomentuma lesz a következő történéseknek, azzal, hogy Sando félreteszi a küzdelmet ellenfele életéért, s az első komolyabb csalódása Munsuban.
Továbbhaladva a 6. kötetre egy 8 részes egység veszi kezdetét, On Dal (온달, 溫達) és Pyeonggang története, amely magyar címmel “Ondal és Pjonghe”. Itt ismerjük meg Mitót, az öreg varázslót, aki a mahai pecséteket is készítette. On Dal és Pyeonggang története eredetileg így szól:
Pyeonwon királynak, Goguryeo urának volt egy beteg és sírós lánya, Pyeonggang. A sírásba belefáradt király azzal ijesztegette lányát, hogy babo On Dalhoz (“együgyű On Dalhoz”) adja feleségül. Az idővel felcseperedett lánynak atyja nemesi ifjat választott férjül, ám a lány arra kérte atyját, hogy ne szegje meg ígéretét, így felkeresték On Dalt, s hozzá ment feleségül. On Dalból harcos lett, majd hadvezér, nagy hírnévre tett szert a korabeli háborúkban, így a király tábornoki rangra emelte és ezzel elismerte a házasságukat. Az Acha-hegy közelében Sillával vívott csatában i. sz. 590-ben elesett. Pyeonggang a hír hallatán kirohant a csatamezőre és férje holttestét átölelve, zokogva mondta: “Menj előre, és várj rám.”
Nem csak történelmi alakokkal van dolgunk, akiket a népmesék is megörökítettek. Az átdolgozásban a hercegnőn van a hangsúly, s mint kiderül: skizofrén. Az ő képzeletében él On Dal és egy gonosz báty, akik nem szívlelik egymást (a báty ugyanis némi vérfertőző kívánalmakkal él a lány felé). Mind eközben a nyugatiak el akarják foglalni a helyszínt, Goguryeo várát. Munsunak sietnie kell, hogy rájöjjön, mit akart tőle Mito (tulajdonképpen a könnyű skizofréniára rájönni, mert a hercegnőn áll, hogy a képzelete a szemének valós formát ölt, vagy a tényleges valóságot látja). Munsu végül ráébreszti a hercegnőt az ostrom közben, hogy a kettő közt mi a különbség, s megindul a “honvédő” csata, amiben végül, a Mito által feljavított mahai pecséttel előhívható erősebb fantomlovagok kiveszik a részüket. A nyugatiak (akik egyébként az amerikai polgárháborús északi egyenruhát viselnek, korabeli fegyverekkel) súlyos vereséget szenvednek és Goguryeo megmenekül. A király halálával immáron “meggyógyult” lánya veszi át tőle a trónt.
Az utolsó történet, ismét 2 részes, s a “Spirál” címet viseli. Feltűnik egy újabb szereplő, Jang Yeong-sil (장영실), aki szintén történelmi alakról lett mintázva. A Joseon-korban élt Sejong király (1418–1450) uralkodása idején, híres gondolkodó és feltaláló volt. Ő használta először a csapadékmérőt és dolgozott ki egy újfajta öntözési rendszert Koreában. Emellett híres csillagász, a napóra pontosítója, javította fel az egyébként primitív koreai vízórákat (amelyet az arabok és a kínaiak már korábban használtak, csak Koreában egy kezdetleges verzió volt használatban), sőt még a koreai nyomtatásban is szerepe volt. A manhwabéli karakter egy fiatalos, ám ugyanilyen sokrétű ezermester figura. Több újítást használ: termoszt, “tűzviszonzót” (fémből készült golyóálló mellény, amely ütésre visszatüzel), géppisztolyt. Említésre kerül a hapkido (hap ki do/hapki-do; 합기도) harcművészete is, amely egy a taekwondóhoz és aikidóhoz hasonló, főként fogásokon és ütő-rúgó technikákon alapuló önvédelmi harcművészet is. Fantasy műhöz híven itt a chire van szükség, azaz nagy mennyiségű életenergiára, hogy ezekkel látványos fényeffektekkel járó hipererős ütéseket és rúgásokat tudjanak véghez vinni. A műbeli lényeg az összes erő az adott testrészbe való koncentrálását helyezi előtérbe, így nem önvédelmi, hanem támadó harcművészetté alakul. Elhangzik a Hwalbindang csapat neve is, amely a 8-10. kötet elemzése során kerül majd tőlem elmesélésre, valamint vele együtt Hong Gildong története is.
Ennek a két részes fejezetnek az a célja, hogy előkészítse a 9-10. kötet nagy szembenézését, és a 11. kötettől egészen a a 17. kötetig tartó feszültséget. Ugyanis Sando elhagyja Munsut, hogy erősebbé váljon, ám ő a testi erőt érti ezalatt, nem a lelkit és a technikák használatát és azok csiszolását.
S aztán elkezdődik a több köteten át tartó, “A Hong Gildong-legenda” címre hallgató fejezet sorozat. Egy magát Kye Wol Hyangnak nevező nő vezette rablóbanda, a Hwalbindang egy aranybányászatból élő várost, Kimhét, tervez kifosztani. Tagjai mind a hapkidóban jártas emberek. Ugyanitt tudjuk meg, hogy Munsu Kye Wol Hyang betegségét hordozza magán, azért van asztmaszerű rohama, ha kifullad, ez az ő átka, amelyet Aji Taének köszönhet. Kemény és izgalmas csata és feszült szemben állás, ez jellemzi a 8-10. köteteket.
De mitől “A Hong Gildong-legenda” a címe, ha Kye Wol Hyang neve szerepel a Hwalbindang élén? Nos egyszerű, a történet szerint Kye Wol Hyang ikertestvére Hong Gildong. De most essünk túl a nehezén: a “történelmi” Hong Gildong férfi volt. Egy Joseon-kori történetről van szó, a Hong Gildong-jeonról (홍길동전), amelyet Heo Gyun, s valamikor a kései XVI.-korai XVII. században keletkezett. A történetet mai is széles körben olvassák, s noha csak mondabéli karakter (bár egy friss tanulmány szerint egy valóban élt személyről van szó, amelyet egy híres koreai irodalomtudós adott közre), mégis valós személyként és hősként tekintenek rá, aki kiállt a szegényekért, elesettekért. További érdekesség, hogy neve olyan, mint az angol John Doe, azaz az ismeretlen identitású embereké.
A legenda szerint Hanseongból (a mai Szöul) származott. Gyermekkora óta elmélyülten foglalkozott a harcművészetekkel, ígéretes jövőnek nézhetett elébe. Ám egy magas rangú hivatalnok törvénytelen gyermeke volt, így apját sem hívhatta apjának, bátyját sem bátyjának – s ez hamar gyűlöletet szított benne. Miután egy sámán azt mondta apjának, hogy ez a gyermek el van átkozva, az apja meg akarta ölni, ám kudarcot vallott. Így otthonról elmenekülve elindult a nagyvilágba, vándorútra kelt. Egy alkalommal a hegyekben egy rablóbandába botlott, s legyőzve őket az élükre állt. Így alapította meg a Hwalbindangot, a “tolvajok bandáját”, amely tartományról tartományra járt, s fosztogatta a tehetőseket, gazdagokat, hogy javaikat a szegényeknek adják. Így hamar hősként kezdtek el tekinteni rá. Az ország magas rangú hivatalnokai pedig léptek: elfogató parancsot adtak ki Hong Gildong ellen. 300 hozzáhasonló, vagy magát neki kiadó embert fogtak el. Hogy kordában tarthassák, inkább állást ajánlottak neki, mint hadügyi miniszter, amelyet elfogadott. Később rájött, hogy az emberek még így is szenvednek. Így Nanjingba ment kideríteni az igazat, így került Yul-do népéhez, amelyet démonok sanyargattak. Legyőzte a démonokat, így a nép Yul-do királyává emelte. Apja halálhírére hazatér, majd 3 év múlva visszamegy Yul-doba.
A kötetben részben ezt a sztorit mondják el, annyi különbséggel, hogy családját használják fel az elfogására, s ő belesétál ebbe a csapdába. Pár évvel később megszökve újabb vándorútba kezd, így jut el Yul-doba. A démonok legyőzése során megment egy fiatal, gyönyörű nőt, aki az ország királynője, így lesz belőle Yul-do uralkodója, ahol megvalósítja a Hwalbindang eszméjét, a társadalmat, ahol mindenki egyenlő.
Említettem a friss tanulmányt, amelyben arról írnak, hogy bebizonyosodott a létezése. A történelmi alak egész életében nem csak a koreai Robin Hoodot játszotta, hanem az elnyomókkal is küzdött egy olyan eszme fényében, amelyhez ma az idealista szocializmus fogható. Vagyis részben Che Guevara-hoz is hasonlított. Ugyanezen tanulmány szerint Yul-do országa nem volt más, mint a mai Okinawa. A 10. kötet végén a történettudományok egyetemi professzora, Sol Son-Gyong egy interjúban beszél a a Chun Hyang-legenda lehetséges végeiről, valamint erről a felfedezésről. Alátámasztásnak mondja, hogy a Hong Gildong-jeont író Heo Gyun valós személyeket vett alapul történeteihez. Így derült ki, hogy az igazi Hong Gildong a Joseon-kor közepe táján élt lovagias tolvajról lett mintázva, aki egy szegényekért vívott csatában vesztette az életét. A legenda szerint viszont ez az alak sem halt meg: Yul-do szigetére hajózott, ahol új nevet vett fel, Oyake Aka Hachi Hong Gawara (Hong Király, az Emberek Képviselője) és emléke él az okinawai népmesékben. Innen a párhuzam, hogy Yul-do nem más, mint Okinawa. Persze, a japán kormány sem tűrte a tevékenységét, végül ők ölték meg.
A “Hullócsillag” című fejezetben egy közkeletű hiedelem jelenik meg, miszerint ha egy hullócsillag megy át az égen, akkor egy nagy ember távozott a földi létből. És valóban: Munsu elhalálozik, s ekkor kerül elő a 2. kötetben zsebre vágott mandragóra-tű. Gyakorlatilag utolsó szavaival arra kérte a bangját, hogy azzal szúrja meg (ám ez későbbi fejezetekben derül ki, a 10. kötet “Leszáll a sötétség” című páros fejezetében), ezáltal mégis életben marad, az átok is eltűnik róla, ám ahhoz, hogy tudatánál legyen, végig kell mennie az édes mandragóra-álmokon, ahol megelevenedik a múlt, még ha néha el is torzulva.
Aji Tae pedig magával hozta három letűnt kor nagy hadvezérét, Jung Sont, Pyot, Na Hant, akik Jushin birodalmának múltjában léteztek csupán, így ők már fiktív karakterek (ahogy Myo Wol is, aki félrevezette Yeong-silt mandragóra-ügyben és Que Ta Chun/Kaidaten is, a démonfajnak anyja, egy kislány testében). A démon, Aji Tae Kinhéből kezdi meg a világrengető hadjáratát az élőholtak és démonok seregével, hogy fenekestül felforgassa azt.
A következő részegységben a 11. kötettől haladunk a legvégéig. Így fogok írni már Kye Wol Hyang és Hae Mo Su történetéről is, akik amellett, hogy Munsu múltbéli énjének kulcsszereplői (akiket eddig emlegettek csupán a “szeretett lány” és a “barát” jelzőkkel), igenis létező személyek voltak. Valamint szó esik a mű végéről is, hogy abban mit véltem felfedezni. De hogy mi az, az most még titok.
Ezekben a kötetekben tűnik fel most már ténylegesen Hae Mo Su és Kye Wol Hyang, Munsu múltjának két meghatározó figurája. Ők hárman egy faluban nevelkedtek annak idején, mindannyian tehetős családból származtak, s több csínytevésben is részt vettek. Egy alkalommal betévedtek egy közeli barlangba, ahova nem lett volna szabad. A barlang egy védőszútrákkal elzárt démont rejtett, aki hozzájuk szólt: kívánhatnak. Kye Wol Hyang elmenekült, Munsu Hae Mo Su álmának sikerét kívánta, Hae Mo Su pedig azt, hogy miután családja a kegyvesztett nemesek sorait erősítette, ő legyen majd a császár… ez a démon volt Aji Tae.
De kik is ők valójában? Nos előzetesként röviden fogalmazva: Hae Mo Su Buyeo alapítója és első dangunja (uralkodó), Kye Wol Hyang pedig gisaeng volt, Ju Non-Géhez hasonlóan, s ő hozzá is kapcsolódik egy legenda. Ám a megosztott országban kizárólag északon tartják hősként, mert Pyeong-yangban élt és a tette is oda köti (ma Észak-Korea fővárosa, Pyongyang).
Kye Wol Hyangot és Ju Non-Gét nem véletlenül hasonlítottam egymáshoz. Egy koreai mondás azt tartja, hogy “délen Non-Ge, északon Kye Wol Hyang”. A két országnak ők az erős nők szimbólumai, ám utóbbi történetét viszonylag kevesen ismerik a déli országban, északon pedig nem csak emlékműve van, hanem évente ünnepséget is tartanak a részére (az emlékmű a folyó mellett a Taedong-híd és az Okryu-híd közt, átellenben a Kim Song-Ju Általános Iskolával található). Kye Wol Hyang is híres gisaeng volt a XVI. század vége felé. Pyongyangot Toyotomi Hideyoshi seregei ostromolták és a vár elesett. Kim Ung So tábornok parancsára elcsábította és bealtatózta Konishi Hidanokamit a Ryongwang-pavilonban (ami egyébként a mai műemlék mellett található). Ezek után Kim tábornokot beengedte a várba, aki lefejezte az alvó japán tábornokot. Ezek után megszöktek volna a várból, ám Kye Wol Hyang inkább maradt és (az északi hagyomány szerint) kivégezték. A déli hagyomány ezzel szemben azt tartja, hogy utolsó mondata Kim tábornoknak az volt, hogy “ennek a bemocskolt testnek nincs joga a boldogsághoz” és öngyilkos lett. 1593-ban Kim tábornok visszatért és felszabadította Pyongyangot a kínai Ming-sereg segítségével, és a pavilon mellett oltárt emelt Kye Wol Hyangnak.
Hae Mo Su pedig a Gojoseon-kor végén élt, első említése Hwanan Gogi-ban történik, amely elregéli a Goguryeo alapítását és a három koreai királyság történetét. Goguryeo ugyanis Buyeo utódállamának tartotta magát és 494-ben annektálta Buyeo maradványait. Hae Mo Su a Jinjoseon királyi család tagja volt és Gomul császár uralkodási idején született és 23 évesen tábornok lett Goyeolga császár (az utolsó mitikus császár) uralkodása alatt. A Samguk Sagi (1145-ben keletkezett könyv) több legendát tartalmaz róla: az egyik szerint Jumongnak (Dongmyeongseong), Goguryeo alapítójának volt az apja, egy másik szerint pedig a mennynek fia volt és öt sárkány húzta szekeret vezetett, mikor megalapította Bukbuyeot (Észak-Buyeo). A könyv szerint kiváló íjász és harcos volt, aki meghódította Buyeo több ellenségét is. Noha Hae Mo Su a későbbi kínai krónikákban és a Gwanggaeto-sztélén sem szerepel, amelyek Goguryeo alapításáról szólnak, így feltételezik, hogy akkor került Buyeo alapításának története Goguryeoéba, amikor az előbbit az utóbbi meghódította.
Fura lesz, de most hozom Mitot, aki a manhwában Jushin egykori öreg mágusa és az árnybírói mahai pecsétek varázserővel való felruházója (neki köszönhető a fantomsereg és Gakksi-osztag megidézhetősége). Őt amolyan adunak tartogattam, ugyanis az ő alakja Mito Mitsukuni, Tokugawa Ieyasu kilencedik fiának harmadik gyermeke volt. 1628 és 1700 közt élt, Mito tartomány második földesura az Edo-bakufu során. A mondák szerint miután megunta az udvari politikát, az országot járta jótevőként és igazságszolgáltatóként, hatalmát pedig a Tokugawa-család címeres doboza (inro) jelentette. Bár erről semmilyen feljegyzés nem tanúskodik, ellenben fontos személyiség volt, elsősorban mint a Dai Nippon Shi (Nagy japán történelem) és további könyvek szerkesztőjeként.
A 11-15. kötetek Munsu és Jushin múltjáról szólnak, a Mandragóra-álmok fejezet, ahol Munsu újraéli a legtöbb pillanatot. Ilyen a Kaidaten elleni csata, ahol Won Hyo részben elveszti emberi alakját, s visszaszerzi a régi, démonit. Miután Kye Wol Hyang és Munsu nyugatra megy, így az ottani jelenetekben megjelenik a sátánista okkult rituálé és a fekete mágia. Egyszer az ember démonná válhatósága kapcsán, egyszer pedig Kye Wol Hyang megmentése kapcsán, amikor is Munsuval elvégzik az egészséget cserélő bűbájt, ezzel javítva a lány állapotát, s ez lesz Aji Tae átka is (ugyanis Munsu osztozik Kye Wol Hyang betegségén). Ám, természetesen, a fekete mágia műveletei nem vihetőek végbe áldozat nélkül…
Továbbá Mito Teyu oktatása közben megidézi Seiten Taisent, a menny egyik királyát. Igazából a Seiten Taisen nem más, mint Sun Wukong hős japánra fordított neve a klasszikus kínai regényben, a Nyugati Utazásban (西遊記; Journey to the West). Ebben a regényben ő a Majomkirály, aki kőből született és taoista gyakorlatokkal természetfeletti hatalomra tett szert.
Az utolsó két kötet (16-17.) Az utolsó fellobbanás fejezeteket tartalmazza, amelyek lapjain igen kemény, epikus csata elevenedik meg végül jó és rossz közt. Noha a 12. kötet elején ott van Aji Tae nyaklánca, az egymásba fonódó fehér és fekete szárny, illetve a papírlap-hasonlat. Az embernek a jó és a rossz csupán egy fogalom, amely megkülönbözteti a papírlap két oldalát, ám az égiek szemszögéből mindenez egy kétoldalú papírlap, azaz nincs igazi értelemben vett jó és rossz, mint azt a romantika korának regényeiből (pl. hazai értelemben Jókainál) megszokhattuk.
Viszont mi az utolsó fellobbanás? Nos, erre is magyarázatot adnak a manhwában, s ezt idézem most: “Mielőtt a gyertya lángja kihuny, még {egyszer} utoljára fényesen fellángol. Még ez a gyertya is képes arra, hogy lángba borulva egy utolsó tanúbizonyságát adja létének.” Nem tudom ki az, aki megfigyelte, de az idős emberek természetes halálának (a végelgyengülésnek) vannak előzetes jelei, s ezek csak többek, ha mellette valamilyen egyéb problémával (magas koleszterin, vérnyomás stb.) is küzd. Még egyszer utoljára a kedélyállapota javul, néha kicsit testileg is jobban érzi magát, s aztán megcsapja a halál szele, s hirtelen leromlik az egészségi állapota. Így lesz egy 78 évesből mindössze 24-36 óra leforgása alatt külsőre és mentálisan, mint aki már 95 vagy 100 is elmúlt. Jobb esetben, mert van hogy ez a legfájóbb dolog: ezt a folyamatot végignézni, tudva, hogy most már érte nem lehet mit tenni, vagy egyik napról a másikra elhűlve ezt tapasztalni…
A 17. kötet legvégén megjelenik a túlvilágnak a mezői, ahova a bangja írja a levelet, amelyet papírrepülőként eldob a hegyről. A papírrepülő pedig átszáll a túlvilágra, így jutva a címzetthez. Ez is egy hiedelemforma és egy meglehetősen modern felfogású darab. De az tudtátok-e, hogy i.e. 500-ban a kínaiak már hajtogattak papírrepülőket, s több tudósnak (Da Vinci, a Wright-fivérek többek közt) nagy segítségére volt ez a gyermekjátéknak tartott dolog?
S ezzel befejeztem az Árnybíró manhwa elemzését. Remélem tartogattam elegendő érdekességet a témával kapcsolatban.