Japán folklór új rókabőrben: Konohana Kitan

Számos dolgot lehetne erről a címről írni: a különféle pillanatok, momentumok mélyebb bemutatásától kezdve egészen azokig az apró toposszá vált elemekig, hogy ezek mint és miért tudnak egyetlen nagy egészet alkotni… de akkor spoiler miatt minimum megtaposnátok.

Róka!

Képzelj el mindentől távoli, eldugott japán vidéket, ahol szinte megállt az idő már vagy száz-kétszáz éve. Egy csendes kis falut a hegyek közt, a legmagasabb ponton egy szentélyt az isteneknek. A környék magaslatait cseresznyefák népesítik be, amelynek lombjai közt egy nagy fogadó bújik meg. Egy fogadó, ahova istenek, szellemlények és emberek járnak megtisztulni, pihenni, kikapcsolódni. Ez a Konohanatei, történetünk középpontja. Ide érkezik egy buddhista apáca kíséretében szolgálónak Yuzu, a kis rókalány. A kissé ügyetlen, de végletek nélkül kedves és bájos kölyök nem a fogadó egyedüli szolgája: rajta kívül még öten dolgoznak ott, valamint a gazdasszony. Mindannyian rókák. A vendégek azonban folyamatosan jönnek és mennek, Yuzunak pedig meg kell állnia a helyét a többiek és a vendégek sokasága közt.

A gyökerek mélyre érnek

Röviden így foglalható össze az őszi szezon eléggé radar alatt repülő sorozata. Viszont, ha ennyiben hagyjuk, akkor nagyon elfelejtenénk beszélni valamiről, ami az egész 12 részt valamivel mégis kiemeli. Ez pedig a folklór megjelenése és a japán hagyományok és népvallás kifejeződése. Talán nem árulok el nagy titkot, hiszen pár rész után le fog esni, későbbiekben pedig meg is magyarázzák: a Konohanatei és környéke a világok határmezsgyéjén áll, félúton az emberek és istenek világa közt. A fogadó egyszerre szolgál mindenki számára mint útkereszteződés és mint a lélek megtisztulásának színhelyéül. Ebben a közeli szentély is fontos szerepet játszik, hiszen ott fekszik az út, amely szellemi síkon hálózza be a világunk minden egyes szintjét. Meg fog jelenni egy ponton a szellemek útja, az élet és halált elválasztó Sanzu-folyó, sőt pár, a Kojikiben, a 711-712 táján keletkezett, legrégebbi máig fennmaradt japán krónikában lejegyzett legendára is utalást kapunk.

Élvezhető enélkül is?

De még mennyire! Bár a fentebb leírtak alapján úgy tűnhet, hogy jócskán le kell ülni egy könyvtárra való lexikonnal, vallási ismeretterjesztő könyvvel barátkozni, mielőtt belevágunk, a helyzet az, hogy ennek ellenére is kifejezetten élvezhető és kedves, szeretni való 12 részt kapunk. Mi sem kell ehhez igazából, mint karakterek és köztük a kémia. Ez tökéletesen megvan, némi „liliomos töltettel”, azaz yuris áthallásokkal. Ez a történet előéletét tekintve talán nem annyira meglepő: az Ichijinsha kiadó gondozásában megjelenő Comic Yuri Hime S magazinban jelent meg először 2009-2010-ben Konohanatei Kitan címen, hogy aztán 4 év kihagyást követően a jelenlegi címén újraindulhasson a Gentōsha szárnyai alatt a Comic Birz magazinban. Ez annyiban érdekes váltás, hogy a mű egy seinen magazinba került át.

A kis csapat mozgatórugója az elsőre naivnak, esetlennek és ártatlannak tűnő Yuzu, aki rendre belekeveredik az események sodrásaiba. Ő fogja levonni az egyes részek tanulságát, néhol elég releváns megvilágításban, máshol már-már Coelhót és Oravecz Nórát idéző ürességgel és közhelyességgel. Az ő „pártfogója”, beosztott társa Satsuki, aki igazából mindenki szigorú nővéreként funkcionál. Natsume a kötelező fiús lány, és az ő társa és egyben éppen csak nem szöges ellentéte, Ren. Illetve Sakura, a Yuzutól is fiatalabb rókalány, aki még túl gyermeteg a felelősséggel járó munkához, mégis szerves részét tudja képezni a fogadó személyzetének. Végezetül Kiri, a legidősebb szolgáló, aki mindenki közvetlen feletteseként és szerető nővéreként van jelen.

A karakterközpontúságnak pedig van még egy jó oldala. Bár jórészt vígjátékot kapunk, lesznek drámai és merengős pillanatai, vagyis mindig meg fog tudni minket lepni valamivel a sorozat. Sok esetben ne egy fordulatra, csavarra gondoljatok, hanem sokkal egyszerűbb dologra. Mint egy jelenetre, vagy a szereplők fentebb vázolt jellemzőire való rájátszásra.

Na és összességében?

Az animációt és a karakterdizájnt tekintve a Lerche stúdió kitett magáért. Nekik köszönhetünk olyan műveket, mint a Carnival Phantasm, a Gakkō Gurashi! vagy a Mahō Shōjo Ikusei Keikaku, amelyek elsősorban az íves formáival és folyékony animációikkal igyekeztek megnyerni minket a látványvilág tekintetében. Most sem alkottak különbet, bár itt nincsenek olyan heves vagy épp hirtelen mozdulatok, mint a korábban említett címekben, mégis lágy és kecses tud lenni a karakterek mozgása… amíg nem jönnek a chibi formák, mert akkor egy csöppet olcsóra veszik a figurát.

Hangok terén a szinkronszínészek főleg újoncok (van, akinek ez volt az első szerepe), pár régebbi névvel, akik mögött komoly és tisztességes mennyiségű szerep áll. Ilyen Ogata Megumi (pl. a Yū Yū Hakusho Kuramája, vagy az Evangelion Ikari Shinjije, hogy érezzük, bizony, nem ma kezdte a szakmát), illetve Watanabe Akeno (aki főleg talán Yūki Rito hangjaként lehet ismert a To Love-Ru sorozatokból, mivel pár címtől eltekintve csak mellékszerepei vannak). Zenei téren ellenben a nyitódalt az eufonius felállás adja (Yosuga no Sora, Kashimashi, Kokoro Connect), ami briliáns választás volt. A tőlük megszokott módon nyugodt, mégis felemelő módon hangol rá az éppen aktuális részre. Az endingek – merthogy ebből több is van – pedig egytől egyig a szinkronszínészek által előadott levezető számok. Ezek viszont inkább a céljuknak megfelelő, nem különösebben fülbemászó dallamok.

Sztorira és elemeire bontva már sok mindent elmondtam. Hogy aranyos, kedves, megkapó, szórakoztató… röviden igazi kikapcsolódás, miközben van egy komolyabb háttértudást igénylő vonzata, amelyet igazából meglebegtet. Aki japán, az tudni fogja, hogy miről van szó, mi meg legfeljebb pislogunk és próbáljuk kisakkozni, ha nem vagyunk eleve képben vagy vesszük a fáradtságot utánaolvasgatni egyes szegmenseinek. És itt van egy aprócska bajom az egésszel: az átlagnézőt bizony ez úgy, ahogy van, hidegen fogja hagyni, holott tanulhatna is valamit az érdeklődése tárgyáról, Japán kultúrájáról.

Búcsúszó

Személy szerint kellemes meglepetésnek találtam, a heti egy részes tempóban habkönnyű falatnak, amit szívesen néznék még egy kicsit tovább. Mondjuk ez talán elsősorban abból fakad, hogy érdekel a népvallás, a mitológia, a történelem és a folklór, és nem csak azt a cukiságot láttam benne, ami miatt egyben nem javasolnám fogyasztani, mert könnyedén szirupossá válhat.

A cikk a Mondo Magazin 2018. februári számában jelent meg.