Egyszer már köszönthettünk animefeldolgozást a horrormangák egyik japán mesterétől a Gyo formájában az ufotable-től, ami finoman szólva is katasztrofális munka volt minden szempontból. A jellegzetesen japán és „itós” műből átlagon aluli, amerikai tucathorrort készítettek. Ezzel az előélettel pedig elég komoly hátrányból indult a rövid történeteit feldolgozó szezonális sorozat.
A horror és Itō
Horrort készíteni egyébként sem hálás feladat. Az elsődleges problémája a műfajnak, hogy önmagában nagyon gyenge lábakon áll. Másodsorban nagyon sok minden kell hozzá, hogy működőképesnek nevezhessük: nem elég a vizualitás, az effektek, vagy egy épkézláb, valamelyest rémisztő történet, esetleg abszurd elképzelés, hanem hiteles karakterek, és persze a legfontosabb, hangulat is kell. A japán (és úgy általában a távol-keleti) horrorok rendszerint a folklórra építenek, bosszúálló szellemekre vagy arra a toposzra, hogy az embertől nagyobb szörny aligha létezik a világon. Itō ezzel szemben máshogy közelíti meg a kérdést.
A mangaka munkáira ugyanis az a jellemző, hogy van egy valamelyest abszurd ötlete, amiből kihoz egy B-kategóriás rémtörténetet, de nagyon ritkán magyaráz meg mindent teljesen. Legfeljebb körülírja, meghagyja az ismeretlennek azon misztériumát, amitől korunk embere fél igazán. Ehhez társul a nem mindennapi rajzstílusa, amely egyszerre kissé realisztikus és nyugtalanító. Ha pedig meg kell rajzolni, hogy mitől kell félni (ami sok esetben valamiféle metaforaként szerepel napjaink japán társadalmának valamelyik problémájára, beidegződésére, vagy egyszerűen egy általános pszichológiai problémára), akkor kifejezetten groteszk és meglepően kidolgozott tud lenni (hasonlóan amerikai kollégájához, aki ezt írásban szokta kifejezni, és akinek a műveit szintén nem szabad kizárólagosan horrorként kezelni).
A képernyőre vitt eredmény
Viszont akkor essen már szó a sorozatról is! Mennyi is valósult meg a félelmeimből? Végre méltó Itō-adaptációt köszönthetünk? Nos, részben igazolódtak az aggályaim, és bizonyos mértékig azt is merhetem mondani, hogy méltó lett az adaptáció. Elsőre úgy tűnhet a képek alapján, hogy a Studio Deen ezúttal sem igazán erőltette meg magát. Ettől nagyobbat pedig nem is tévedhetnénk! Bár az animáció minősége némi csorbát szenvedett azzal, hogy szinte alig van valami, ami igen, az is lassú, nincsenek olyan gyors és látványos mozdulatsorok, mint a legtöbb mai műben, amelyek azért megragadják az ember tekintetét. Ehhez bizony pihenten kell leülni, és úgymond „átszellemülni a befogadásához”.
Ami pedig a látványvilágot jelenti, gyakorlatilag egy az egyben visszaadták mind az eredeti alkotó karakterdizájnját, mind az árnyékolási és ábrázolási technikáit pasztellszínezéssel. Olyan szinten, mondhatni alázattal, hogy sokszor fogjuk úgy érezni, hogy inkább animált és kiszínezett mangát nézünk, mintsem tényleges sorozatot. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem mindenki fogja értékelni, és bizony lehetne picivel jobb is. A második félszem ugyanis a feldolgozásra kerülő történetek voltak. Ezekből részenként kettőt-kettőt kapunk, amivel nincs is különösebb baj, csakhogy a legtöbb sztorijában még igazán fél részre elegendő anyag sincs. Hogy, hogy nem, sikerült javára olyanokat válogatni, amiket el kellett nyújtani… és bizony érezzük a töltelék illatát rajtuk.
Viszont a hangok milyenek? A szinkronszínészek közt lesznek már ismert hangok, újoncok is, de igazán kiemelni senkit se emelhetek, mivel őket legfeljebb egy fél epizódban fogjátok viszonthallani, és csak nagyon kevesek térnek vissza másik szerepben is. Egyedül Saitō Yuki az, aki háromnál többször kerül elő a kalapból, de neki eleddig csak mellékszerepei voltak jobbára. Az opening zeneileg elmegy, kicsit fura választás az ütemes pop zene, viszont a hozzátartozó képsorok erősen emlékeztetnek egy LSD-fesztiválra. Mindenfelé formák, alakok, stílusjegyek az alkotóra jellemző húzások, lebegnek, mozognak, jönnek és mennek. Ha csak ezt látnánk először, könnyen hihetjük, hogy bizony valami felettébb érdekes horror élményben lesz részünk. Ami hellyel-közzel igaz is lesz végül, ám az igazi kérdés az, hogy milyen szájízzel olvastuk az iménti mondatot. Az ending ezzel szemben kellemes és megnyugtató zenét kapott, képi világát tekintve a régi mozifilmes és diatekercseken lévő karcolások, sérülések ugrálása zajlik egy az epizódhoz köthető állókép előtt.
Végül, de nem utolsósorban…
Ha minden áron a tényleges véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor érzésem szerint felemás lett a sorozat. Nem volt rossz, sőt, kifejezetten kellemes kikapcsolódást jelentett a már olvasott sztorikat viszontlátni. Noha ez a fajta újratalálkozás nem hagyott különösen maradandó élményt és nyomot bennem a megvalósítás miatt. Panaszkodni sem panaszkodhatok mindarra, amit annak idején a Gyo kapcsán éreztem és láttam, mert valahol ilyennek kell lennie ennek. Csak egy picit kiforrottabb, merészebb animáltság, rövidebb játékidő és helyenként a merészebb, de nem a legelvetemültebb művei is előkerülhetnének.
Ezek után már csak egyetlen kérdés maradt igazándiból: ajánlom-e megtekintésre? Csak annak, aki már olvasott Itō mangát, történetet, van valami halovány sejtése magáról az alkotóról, és mindenek előtt azoknak, akiket érdekel a dolog. Mert magához a horrorhoz tényleg egyénenként változó a hozzáállásunk, hogy mi az, ami megrémiszt. Ma már be kell lássuk mindenképp, hogy nincs az a szellem, rém, szörnyeteg, földönkívüli faj, vírustörzs, amelytől egyetemlegesen rettegnénk. Csak egyetlen dolog maradt ezen a téren: az, amit ép ésszel fel nem bírunk fogni.
A cikk a Mondo Magazin 2018. áprilisi számában jelent meg.
