Vízi balett ágyúdörgések közepette: Azur Lane

Annak idején a 2016. júniusi számban írtam a Kantai Collectionről, ami koncepciójában első blikkre megegyezik a mostani címmel, azonban mégis merőben másabb, elviselhetőbb és talán mondhatjuk azt is, hogy fogyaszthatóbb. Viszont minél jobban telt az idő, annál siralmasabb véleményem lett az előbbi címről, különösen a sorozat legnagyobb hézagját házi feladatként kényszeresen befoltozó mozifilm okán és a mostani bemutatott mű játékváltozatának ismeretében.

Előzetesnek azért felteszem a költői kérdést: miért is van ez? A koncepció azonos, hiszen ismét vonzó csinos lányok látják el a hadieszközök feladatait valami gonosz ellenséggel szemben, akik kiszorították a tengerről az embereket. Ha csak ennyiben nézzük, akkor valóban, a két mű azonosnak tűnik, de vannak markáns különbségek. Egyfelől az ellenség és a naszádlányok miben léte, a bemutatott technológia, és persze a felállás. Ugyanakkor, míg a Kantai Collection játékverzióját egyre többen vádolják azzal, hogy átment tengelyhatalmi propagandába, a világháborús Japán Császári Haditengerészet dicsőítésébe, addig az Azur Lane jóval szélesebb körben támogatja a nemzeteket, és emiatt kiegyensúlyozottabb is, miközben a narratívája főleg a háború értelmetlen mivolta mentén mozog. Hangsúlyos szerepet kap az amerikaiak, a britek, a franciák, az olaszok, a kínaiak, az oroszok és nem utolsósorban a japánok haditengerészet hajói, tengeralattjárói.

Az azúrkék világ ösvénye

Az emberiség már a történelme hajnalán törekedett a tengerek meghódítására. Az idő haladtával újabb és nemzetek születtek, virágoztak és hanyatlottak. Mégis, a vizek csak az ókorban váltak a háború egyik hadszínterévé. Azóta egyre strapabíróbb és hatalmasabb hajók születtek, és mikor már úgy hittük, hogy a nyílt óceán szeszélyes viharai sem szabhatnak gátat az acélmonstrumainknak… egy új faj bukkant fel váratlanul, akiket sziréneknek neveztek el. A világ államai összefogtak, és a Népszövetség (később ENSZ) mintájára egyetlen szervezetbe tömörültek, az Azur Lane-be. Az idegen technológia megszerzésével, szellemkockák révén a hajók emberi – főleg női – testet kaphattak. A csatahajók azonban megmaradtak: amíg a lányok a parton tartózkodnak, a hajó a kikötőben pihen, és amint kifutnak, a hajó a lányok fegyverzetévé alakul.

Azonban a technológia felhasználásában nem volt egyetértés, és emiatt az Azur Lane-en belül szkizma alakult ki. Az elfajult hitvita tárgya nem volt más, minthogy használhatjuk-e közvetlenül, átalakítás nélkül az idegen technológiát. Az egykor tengelyhatalmi és csatlós államok kiszakadtak a globális szövetségből, saját platformot hoztak létre, és a szirénekkel vívott háború közepén mondhatni váratlanul szembefordultak korábbi szövetségeseikkel.

Nincs az a mélység a lába alatt…

És ezt a fejezetcímet tessék csak nyugodtan, akár szó szerint is érteni a műre. A koncepciójában és történetében lévő lehetőség gyakorlatilag kiaknázatlan marad: a történelemből semmit nem mesél el a közismert világháborús felálláson kívül, nem mutat be még átiratként sem (pl. egyes híresebb csaták és hadmozgások menetét), a háborúellenes narratíva pedig blőd, ostoba és erőltetett. A játék története kesze-kusza, nehezen összeilleszthető, és ebből kellene valami értelmeset alkotni – rendben, világos, ez érthető magyarázat (bár inkább érződik kifogásnak), de az nem megoldás, ha egyetlen mondatot ismételgetünk különféle hangsúlyozással és azt várjuk, hogy ettől majd minden megoldódik.

A másik óriási problémája a műnek, hogy többet törődik az akítv játékosok, rajongók fansimogatásával, mint kellene. Maga a vonzó, csinos lányokkal járó fanservice elég visszafogott, és ami jelenet van, annak is megvan a maga értelme (lásd a következő bekezdést), ellenben a mechanikák, mémek, belsős közösségi poénok több teret kapnak. Ez volt az a pont, ahol már azon gondolkodtam, hogy lehet nem is Azur Lane-t nézek, hanem a „Generic Bethesda Open-World Game the Animét”. Mindeközben igyekszik minél több karaktert felvonultatni a játékból, úgy, hogy amúgy az aktívabb szereplők sem kapnak elég játékidőt a saját ívjükhöz, sztorijukhoz vagy akár jelenetükhöz.

Ha valami jó elemet kéne kiragadnom, akkor a játék arca és a sorozat egyik főszereplőjének, az Enterprise-nak a poszttraumás stressze és a lesújtó felismerése, hogy a szirénekkel vívott háborút követően arra fogják őket felhasználni az emberek, hogy egymást irtsák hatalomért, befolyásért, nyersanyagért. Azonban sajnos ez nemhogy nem kap elég hangsúlyt, de még sikerült valami hihetetlenül pocsékul is megírni. És ugyanez igaz az Unicorn esetében, aki szégyelli a saját testét, és nincs kibékülve, mert érettebbnek tűnik azoknál, mint akik elvileg vele egyidősek lehetnének. Egy fürdős meg egy strandjelenet szolgál arra, hogy ráébresszék, hogy az a szép az egészben, hogy mindenki különbözik a másiktól.

…de azért nem is teljesen elveszett

Bár a fentebbi kirohanás elég rémisztő tud lenni, azért meg lehet nyugodni, nem egy akkora mértékű csapás a jó ízlésre és a szórakozni vágyásra, mint a szellemi elődje. Való igaz, hogy a sztori nem egy hatalmas eresztés, és lehetne jobban kidolgozott is, különösen a már említett három motívum, viszont legalább el lehet mondani azt, hogy van. Van, és mi több, nem felejti el hosszú időkre, parkolópályára téve azt, hogy aztán alibizgessen nekünk karakterépítés címén. Viszont, ahogy azt érzékeltettem is, nem elég erős, nehezen áll meg a saját lábán.

Ami az animációs munkát és a grafikát illeti, a hátterek mindvégig szépek, a karakterdizájnban és az animációban viszont a sorozat közepéig folyamatosan esik a színvonal, hogy aztán újra feltámadhasson. A színvonal zuhanásában megvannak a klasszikus hibák: elnagyolt karakterek, aránytalanságok, méretnövekedések, árnyékhiány, ruhacsere a snittek közt… Ellenben ennek egy nagyon jó és egyben sajnálatos oka is van. A Bibury elég friss stúdió, ez pedig sorban a harmadik munkájuk, egyben az első sorozatuk, ennél fogva kicsik és emberhiánnyal küzdenek. A színvonal pillanatnyi feltámadása félúton részint annak is köszönhető, hogy több idejük lett a következő rész elkészítésére egy recap rész beiktatásával.

Hangok terén elég jól megválogatottak az aláfestések és effektek, tiszták, semmi zörej vagy torzulás, bár a zenei betétek inkább olyanok, mint a gyerekmesék kezdete: „hol volt, hol nem”. A nyitódal egész elfogadhatóra sikerült, olyasmi, amit szívesen hallgat az ember hetente egy alkalommal. A záródalt pedig valahogy nem érzem helyénvalónak, hangulatilag kilóg a lágy és andalító stílusával, mindamellett, hogy ilyen raktárról előrántott, általános rókabőr-popnóta. Szinkronszínészek tekintetében a játékosok fellélegezhetnek, senkit nem cseréltek le és stílusra is hozzák az általuk más ismert karaktereket. Hogy két ismertebb nevet említsek, hogy azért milyen hangokkal dolgoztak: Ishikawa Yui (a Shingeki no Kyojin Mikasája illetve a Violet Evergarden címszereplője), illetve Horie Yui, aki már bő két évtizednyi munkát tudhat maga mögött.

Zárótűzbe szorítva

Röviden és tömören, akkor hányadán is állok a sorozattal? Valahol a középszerű és a trash közt tudnám belőni, amit részint az elbaltázott adaptációs munkának köszönhet. A potenciál és az elemek ugyan megvannak hozzá benne, hogy önálló és a mobiljátéktól független alkotás lehessen, és közben mégsem történik azokkal semmi. Ami kár, mert ha tűkön ülve nem is, kíváncsian vártam, mit mutatnak fel, és a Grisaia: Phantom Trigger első két része eléggé meggyőző ajánlólevélnek bizonyult ahhoz, hogy merjek bizakodni. Igen, jobb lett, mint a szellemi előd, de az nem dicséret, sőt, amilyen hibákkal zsúfolt, inkább érződik egy lépésnek előre, és kettőnek hátra.

A cikk a Mondo Magazin 2019. decemberi számában jelent meg.