Pár hete érlelődik bennem a dolog, hogy kicsit megemlékezzek két mozifilmes (és egy streames) élményről, amit szó szerint egymást követően néztem meg. Ideje is volt már, hogy sorra kerüljenek, és bár lehetne önálló posztot szentelni mindkettőnek, inkább maradnék a tömörebb és összevont formánál.
1917 (2019)
Időrendileg mindenhogyan az első az Oscarra is kikerült 1917 Sam Mendes-től. Elég nagy hype-ot kapott a film, aminek véleményem szerint egy dolog tudható be: jó ideje nem volt nagy költségvetésű első világháborús film a rostán sehogyan sem. Persze, ettől függetlenül lehet mondani a korban játszódó filmeket az elmúlt 30 évből, kezdve Az árokkal, a Szürke senkiken át akár az 1920: Bitwa Warszawskáig (amiről egyébként régebben még írtam is). Alapvetően az jellemző, hogy az országok legfeljebb a maguk történelméhez nyúlnak, hazai piacra dolgoznak is vele, mintsem a nagy filmfesztiválokra, hogy egy történelmi esemény elmesélésén túl ne nagyon nyújtózkodjanak bármiféle üzenet vagy gondolatmag elültetése mellett.
Amit a film mellett technikai érdemet felsorakoztattak, azt ténylegesen hozza is. Alig észrevehetőek a vágások, pazar az operatőri munka, a hangkeverés, a zene sokszor fojtogatóan jó. És ezekben is tarolt az Oscar-gálán. A díszletek nagyon jók, a jelmezek és az eszközök is eltaláltak (kisebb történelmi pontatlanság mellett, de ez elhanyagolható).
Csakhogy van egy nagy adag fekete leves, ami a történetet és a karaktereket illeti. Lelke ugyanis nem sok van a filmnek, a karakterek nem tesznek hozzá. Az egészről tudni kell, hogy Sam Mendez nagyapjának elmesélésein alapszik és láthatóan nem sok utánajárás volt, hogy jobban beépítsék forgatókönyvileg ezeket. Az elején kapunk két brit katonát, akiknek a célja egy kezdődő támadás lefújásának hírét vigyék el az előretolt frontra. Az első nagyjából félórában nagyrészt ők beszélgetnek, adják meg az expozíciót, de nem tudunk meg annyit az interakcióikból, hogy érdekesek legyenek. Sőt, amelyikük végül ténylegesen ki is ér, annak a motivációja is inkább a szolgálatkészség vonalán mozog, nincs személyes töltete, nincsenek monológjai, ritkán interaktál másokkal, körülötte zajlanak a beszélgetések.
Ezt lehet mondani, hogy „ettől lesz igazán jó, mert elidegenedik a néző tőle, ahogy az a háttérország népe is a katonáitól”… Nos, ez szép érv, csak a film élvezeti értékén rontó narratíva. És akkor ott vannak a többi apróságok, amik rontanak az összképen: a német katonák egydimenziósak, mindegyik ki akar cseszni az ellenségével így az élni akarás gondolatvilága is szarv közt kerül leköpésre, mert az ő oldalukról ez nem jön ki. Pedig ők is katonák, ők is parancsra vannak ott, emberek, tehát nyilván élni akarnak ők is – de akkor miért viselkednek úgy minden helyzetben, mintha az értelmi szintjük a savanyú káposzta szintjén rekedt meg? Ha ez nem lenne elég, akkor még hülyének is vannak ábrázolva, hogy egy puskát nem tudnak rendesen, szakszerűen elsütni, mert mindvégig csípőből tüzelnek, lőnek a futár után.
Történelmi hitelességben pedig vannak kisebb hiányosságok, aminek a java legalább kimagyarázható produkciós költségek okán, mint a fegyvervariánsok (így a tankok, kézifegyverek, felszerelések), de a nagyobb problémák inkább a technikai megvalósítás okán jelentkeznek. A hosszú egyetlen vágás nélkülinek álcázott film valós idejűsége miatt kilométerek rövidültek száz méterekké, és a lövészárokrendszer is leegyszerűsödött a három vagy több vonalasból egy, legfeljebb két vonalra. A másik a katonák állapota, akik az árokban vannak: a yorkoknál látható a viharvertség, de senki másnál alig. Sehol egy „trench foot”, erős nyomorgás, komolyan sérült vagy beteg katona a körülmények közt. A film végén a roham és a keresztül futás az árkon kívül, de az mellett viszont enyhén szólva is nevetséges volt. (A roham maga rendezetlen, a jelenet pedig egyértelműen a patetikusságra feküdt rá.)
A vége viszont szirupos lett, és inkább az elején felhúzott szálnak az elvarrása volt, mint bármi más. Eleve ennek a hírvivős történetnek nem lehetett nagy katartikus vége, ha a támadás lefújásra kerül és a csúcspont egy mondatba szorult a Benedict Cumberbatch által alakított főtiszttől, ami szépen összegzi az I. világháborús hadvezetés minden tenyérrel arctemetős pillanatát, de az avatatlannak csak egy üres, nagy szólamú mondat lesz, ami coelhoi mélységeket ás.
Végeredményben egy 7/10 pontos film, mert igen, lenyűgöző a technikai oldala, máson viszont erősen vérzik, a szanitéc pedig agyonlőve heverészik egy szögesdrótba akadva. Egyedül azon csodálkozom máig, hogy a gázt nem erőltették bele, hogy a senki földjén átkelve a bombatölcsérekben még erre is ügyeljenek.
Jojo Nyuszi (2019)
Picikét ambivalens vagyok a filmmel, mert egyfelől igen, baromira tetszett, jókat nevettem rajta, másfelől érzem azt, hogy különbözik ez attól, ahogyan indult és amivé fejlődött, és ez az út eléggé egyenetlen.
A történet egy Jojo becenevű fiút állít középpontba, aki a világháború végén tagja a Hitlerjugendnek és képzeletbeli barátja Hitler, akit maga a zsidó származású rendező alakít. A kis srác kemény try-hard: nagyon fanatikus akar lenni, de közben magában is kételkedik, hogy képes-e rá, és őrlődik azon, hogy amit tesz, mond, az milyen fényben lenne a Führer előtt. Mindeközben rendkívül ügyetlen is, ami a kiképzésnek is nevezhető hadijátékokon megmutatkozik (fel is robbantja magát egy gránáttal), és a butusságát mi sem példázza jobban az, hogy a saját cipőjét is képtelen bekötni, a zsidókról pedig a korabeli karikatúrákat idéző tévképzetei vannak.
Ez eddig a felütésében egy szatírának tökéletes is, ahol parodizálásra kerül a nemzetiszocialista fanatizmus, az elvakultság, a Hitlerjugend szervezete, a korabeli német berendezkedés és szokások, de még a félelmek is, nyújtsák azt a zsidók, az ellenállás vagy a Gestapo. A hangvétel viszont ott kezd el visszább venni és áttevődni a szereplőkre és átalakulni egy komikus karakterdrámává, hogy bejön a képbe a Jojo anyja által bujtatott zsidó lány, aki iránt a fiú lassanként érzelmeket kezd el táplálni.
És itt kezd el a film igazán ragyogni szerintem. Innentől Jojo elkezd változni (majd sorstársa is lesz a zsidó lánynak), ahogy empatikusabbá válik, egyre kevésbé látja a Führert, akin keresztül a vívódásait látjuk. A Hitlerjugend helyi szervezetéért felelős százados kiderül, hogy mennyire is emberi a nemtörődömsége és a keserűsége mellett, az anyuka pedig egy személyben bemutatja a korabeli családok helyzetét és belső viszonyát, hogy mennyire is funkcionálisak voltak.
Bár technikailag nem kitörő, de egy nagyon jól megírt forgatókönyvvel rendelkező film, aminek több idézhető mondata és jelenete is van, ráadásul mindegyiknek tényleges súlyt is adtak. Emellett még húzott egy merészet a vége felé, ami nekem különösen tetszett: az amerikaiak elkezdték összeszedni a német katonákat a megszállás után, ám a teherautóra pakolás és hadifogolyként kezelés helyett sortűz elé vitték mindenféle tárgyalás, felelősségre vonás nélkül. Igaz, nem látjuk premier plánban, de teljes mértékben félreérthetetlen az a jelenet, amiben ez a pont megmutatkozik.
Végeredményben egy erős 8,5/10 pontos élménynek könyvelem el, mert az eleje erősen kínos és feszengős volt a számomra, amit ha sokáig tart, biztosan megöli a filmet. Ez az első durván 20 perc ilyen, de utána már észrevétlenül rebben tova a játékidő.
A Bismarck elsüllyesztése (1960)
A végére hagytam egy durván másfél órás brit fekete-fehér háborús filmet, amit egy Azur Lane meme-ből indulva találtam meg. Mivel a képet nem találom, így röviden: a mémen a Hood énekelte Johnny Horton dalát, amire a Bismarck berobbanva kezdte el tolni a róla írt Sabaton nótát. Mivel a dalszöveg nem volt ismerős, kis kereséssel meglett a dal és vele a film is, amit szabadon meg lehet nézni a YouTube-on is. A country énekes Hortont egyébként a britek kérték fel a szám megírására, mert tartottak tőle, hogy a film elsikkad az amerikai piacon.
Maga a filmről sokat nem lehet elmondani, mint bármely más klasszikus háborús filmről, amelynél még az események és a felek minél hitelesebb ábrázolása játszott szerepet. Bár való igaz, hogy regényadaptációról beszélhetünk inkább, mintsem olyan kaliberű filmről, mint a Tora! Tora! Tora!, az 1976-os A Midway-i csata, A halál 50 órája vagy Az angliai csata, nincs kiegyensúlyozás, egyértelműen brit oldalról követjük az eseményeket, amelyek kizárólag a műveletek, az üldözés és az elsüllyesztés tengelyét mutatják. Bemutatva a háttérbe szoruló résztvevőket is, nem csak az akcióban résztvevőket, amivel korában elég újító volt.
A hitelességét a pontatlanságai ellenére ugyanúgy dicsérik, mert ami elérhető volt akkoriban, azt relatív jól adta vissza (pl. a kódtörőket foglalkoztató Bletchley Park titkosságát 1975-ben oldották fel, így ő munkájuk hírszerzésük nem jelenik meg), illetve ahol erősen csorbát szenvedett a dolog, az Lütjens sztereotipikus ábrázolása (ami nem volt, hiszen elítélte a kristályéjszakán végbement antiszemita brutalitást, és Hitlernek is csak a hagyományos tengerészeti tisztelgést volt hajlandó megadni), illetve szerepe a Hood kilövésében (ő pont elkerülni kívánta, Lindemann azonban a parancs ellenére nyitott tüzet a Hoodra és a Prince of Wales-re, ami azért is fontos, mert az Operation Rheinübunggal kapcsolatban mindvégig pesszimista volt).
Klasszikus háborús filmként egy rendkívül élvezhető és jól összerakott alkotás, ami nem fókuszál a karakterekre, szereplőkre, inkább az eseményen magán van a hangsúly, ezzel is hozva a korabeli jellemzőket. Ez eléggé szárazzá is teszi, amit az amúgy tömör játékidejével ellensúlyoz. Zárszónak a pontja a 7,5/10, és örülök, hogy az újdonsült fixációmnak valami hozzáadott haszna is volt, más különben még jó ideig biztosan nem hallottam volna a filmről.
Látom, megtetszett a rövid kritikás koncepció. 😀 Mondjuk így is messze többet írtál, mint amit én tennék.
Az 1917 kapcsán az a 7 pont nagyon jóindulatú volt szerintem. Én fél ponttal kevesebbet adtam neki, mert azok a hibák, amiket te is felsoroltál, már nem tették elégségessé a film teljesítményét, hogy kimozduljon a középszerből. Amúgy az éjszakai városi jelenet totál kilóg az egész filmből, mintha utólag jutott volna eszébe valakinek, hogy ezt még bele kéne erőltetni. És itt nem is a csípőből tüzelő németekkel volt a fő baj, hanem az a babás jelenet, a forralatlan tejjel (gyakorlatilag főhősünk megölte azt a gyereket).
Jojo Nyuszi már nekem is jobban tetszett. Mondjuk itt is fél ponttal kevesebbet adnék neki, de pl. engem nem zavart az első húsz perc parodisztikus hangvétele. Az annál inkább, hogy határozottan két, egymással párhuzamosan futó filmnek tűnik, miközben a két fele egymagában is kiváló, így összemosva viszont kicsit sántít, mint Jojo a gránát incidens után. Anakronizmus is akad benne, bár ezt azért annyira nem éreztem égető problémának, viszont a filmvégi táncjelenet, na az olyan volt, mint a Kincsemben a szelfizés. Ettől függetlenül, szerintem remekül lett eltalálva a humora, és kivételesen jók voltak a gyerekszínészek, illetve az Elsát játszó színésznő sem volt rossz, igaz, róla kicsit nehezebben tudtam elhinni, hogy tinédzser korú (és kiderült, hogy már valóban nem az).
Egyvalamivel kapcsolatban viszont felmerült bennem egy kérdés. Említetted a filmvégi németek összegyűjtése és kivégzése jelenetet. Ott nem amerikai katonák gyűjtötték a németeket, hanem szovjetek. Pont az volt a lényege a szituációnak, hogy mindenki össztüzébe került a városka (amit a szereplők természetesen túljátszottak), így aztán egy közös megszállási állapotba került. Szerintem Waititi nem igazán csipázza az oroszokat (elvégre zsidó felmenői onnan származtak), így aztán nekik jutott a hálátlan szerep, hogy kivégezzék a századost. Külön poén volt, hogy a századosnál erősen éreztették, hogy homoszexuális.
A harmadik filmet nem láttam még, úgyhogy arról nem tudok nyilatkozni.
Igen. 😀 Eredetileg három különböző poszt lett volna, de nem tudtam annyit írni róluk, hogy elégségesnek érezzem rá.azokat, így összerántottam azt, ami a fejemben volt.
Az 1917 akármennyire is közepes volt, azért volt egy eltalált hangulata, ami miatt mégis feszülten néztük anyámmal és egy pillanatra sem volt kérdés, hogy „most akkor mennyi is van még vissza a filmből?” Amikor megvitattuk, a várost felhoztuk, de arra jutottunk, hogy az azért került bele, hogy hasonlóan tudjunk fellélegezni, mint mikor a szikh úriember kompániája mellé ül be hallgatózni. Legalábbis, a lánnyal való közös jelenetszakaszról volt így.
A tejet tegnap mondtam neki, amire azt felelte, hogy akkoriban nem volt túl gyakori, hogy forralják (meg a csaj is örült, hogy valamit enni tudott neki adni, ami azt veti fel, hogy akkor honnan és kitől lehet az, ha ennyire nincs képben, csak tej jöhet szóba, de mondjuk pépesre aprított gyümölcs-zöldség nem), az kicsit modernebb felfogás.
Maga a város lepusztultsága meg… Talán annyi, hogy ekkora települések azért nem ragadtak két front közt, mert kisebb falvakról és községekről tudok, amiket szó szerint a földdel tettek egyenlővé, és a lakói se tértek vissza.
Viszont feltett egy szerintem jobb kérdést: ki fejte meg a tehenet, hogy legyen tej? Mert a németek elvileg az éjszaka elvonultak, de reggelre mindenképp, és legkésőbb előző este fejhették meg, hogy ott maradjon letakarva. Ha meg elmentek, hogy nem rúgták fel, ha már arra volt gondjuk, hogy nemcsak a környék tehénállományát lelőjék, de még a házőrző kutyát is? (Ha már el is hangzik a szikh szájából, hogy „nehogy legyen mit nekik enniük”.)
Jojo Nyuszinál nekem az első 20 perc picit azért is volt feszengős, mert szokni kellett Jojo fejhangját, különösen, mikor ordítva rohan végig az utcán heilhitlerezve, Illetve egy-két olyan jelenet, ahol erre volt ráerősítve.
A filmvégi táncjelenetnek mondjuk annyi értelme volt, hogy a lány végül is beteljesítette Jojo anyjának a vágyát, a fiút meg őrá emlékeztette mindenképpen, így felmerülhet az is, hogy mivel a zsidó lány jóval idősebb (talán 10 évvel vagy mennyivel), innentől amolyan pótanya is lesz a kissrácnak.
A film végén igen, megvolt a „mindenhonnan támadnak”, de utána amerikai járműveket láttunk (csapatszállítók, tankok), meg inkább amerikaiak lődörögtek (bár meglepő, hogy brit nem nagyon tette tiszteletét), így az, hogy ha szovjet is volt a másik fél, és azok voltak a sortüzelők, akkor eléggé nem lógtak ki kellőképpen, hogy a különbség elsőre tapintható legyen. Na, nem mintha egyébként se kellett volna akármelyiket félteni, mert az amerikaiak is szartak a hadifoglyokra több esetben és tárgyalás nélkül kivégezték őket.
A századosról meg… Nem tudom, róla nem a homoszexuális kilengés volt a feltűnőbb. Persze, a segédje egy ostobább fiatalember volt, aki kiskutyaként követte, és amilyen szóváltásaik voltak, lehetne mondani, hogy „igen, lehettek ilyen beütései”… De mégis, valahogy nem ezzel maradt meg, és a segítségét inkább a keserű csalódottsága jobban magyarázza (ahogy azt is, miért tojt bele annyira a munkájába, hogy volt ideje fantáziálgatni, ami szerintem parádés gondolat olyan 5 másodpercig, míg néz az ellen, hogy „ez meg mi a f*sz?!” :D).
Ettől függetlenül a film eléggé instant klasszikus, ha a film gondolatvilágát nézzük a fanatizmusról és emberségről, és azt mennyire szerethető formában képes tálalni.
A harmadik szerintem neked is alacsonyabb pontszámú lesz legalább olyan 1-1,5 ponttal, mert személy szerint, az ilyen régi filmektől tudom, hogy mit várjak el, és azt nagyon ritkán nem kapom meg.
Újra megnéztem a Jojo Nyusziból azt a részt, ahol már megszállták a Szövetségesek a várost. Tényleg jól emlékeztem, hogy szovjet katona fogta el Jojo-t. Még oroszul is szólalt meg elsőre.