Művészet és szerelem a reneszánsz idején: Arte

Reneszánsz, Itália, Firenze… Ez most nem az Assassin’s Creed második felvonása, hanem egy kezdő szerző egyetlen művének mozgóvászonra vitele. Eme pár oldalon megpróbálom körüljárni mindazt, ami jó volt benne és ami tán lehetett is volna, hiszen ahogy Egry József magyar festő is mondta: „A jó képnek nincs jelentéktelen része.”

Ím regélem…

Arte egy nemesi család lányaként él-hal a művészetért. Nem különösen törődik anyja elvárásaival, aki már nagyon szívesen kiházasítaná, ezzel is helyrehozva a családjuk az apa halála óta súlyosbodó pénzügyi helyzetét. Kettejük érdekellentéte akkor csúcsosodik ki, mikor az anya kiadja a szolgálóknak, hogy égessék el a lány rajzait. Arte ezt követően határozza el, hogy merész vállalkozásba kezd: nőként igyekszik majd helytállni a műhelyek inasai közt.

Hamar falakba is ütközik, hiába a kitartás, ha származása és nőléte miatt egyik mester sem veszi a szárnyai alá. Egy utcai vitát követően végül csak kiköt egy magányosan dolgozó mesterember, Leo mellett, aki a foglalkoztatását egy lehetetlennek tűnő feladathoz köti. Arte bizonyít, de a kihívásainak sorozata csak ezzel indulnak el igazán…

Ki is volt Arte?

A megidézett kor bár külsőségeiben és művészetében remekül megjelenik, nem ez az egyetlen érdekessége a történetnek. A címszereplőnk, Arte ugyanis egy valós festőnőről lett mintázva, a korai barokk olasz művésznőről, Artemisia Gentileschiről. De ez a kapcsolat inkább mintának szolgált, mintsem tényleges alapnak. A sorozat ugyanis az 1510-es években játszódik (a sorozat lezárta utáni mangafejezetekben érkezik ugyanis Leonardo da Vinci halálhíre és kerülnek elő említés szintjén a kortársai), Artemisia pedig a század végéig meg sem született (1593).

Ezen felül Artemisia élete folyamatos megpróbáltatás volt, szégyenbe taszították, és egy botrány sem volt képes megtörni a karrierét. Először megvádolták, hogy az első, 17 évesen alkotott művét az apjával készítette, illetve az apja munkáival házalt, nem sokkal később az apa által felfogadott heves vérmérsékletű tanító-neves festő, Agostino Tassi megerőszakolta, aki a kor szokásainak megfelelően egy házassági ajánlattal kívánta elkerülni a büntetését. Az ügy úgy alakult, hogy nyilvános per lett belőle, amiről sokáig úgy tűnt, hogy Tassi megússza (eltüntette korábbi feleségét, történeteket kreált a lány szexuális kicsapongásairól, hamis tanúzásra kért fel másokat), azonban Artemisia hüvelykszorító alatt is tartotta a vallomását (szintén egy korabeli szokás: ha kínzás alatt sem változtat azon, akkor az igazat beszéli). Ekkor derült ki, hogy Tassi a saját sógornőjét is zaklatta, megerőszakolta, amit vérfertőzésnek tituláltak, emiatt 2 év börtön sújtott a festőt, Artemisia pedig megnyerte a pert, noha a botrányok Rómában ellehetetlenítették.

Később a firenzei szépművészeti akadémiára kívánt felvételt nyerni, ami többszöri sikertelen kísérlet után végül sikerült, így lett az intézmény első női hallgatója, festői pályafutása pedig elkezdett ívelni.

Na de, hogy ebből mennyit látni Ōkubo Kei mangájában? Nos, szinte semennyit. A történet nem vesz ilyen sötét témákat elő, így a címszereplő Arte megpróbáltatásai is inkább az elfogadás és elfogadtatás körül keringenek. Lévén a szerzőnek ez az első munkája, látható rajta az, hogy mint egészítette ki a környezetet, vont bele olykor a korra jellemző új elemeket.

Ecsetvonások

Az adaptációt a Seven Arcs stúdió készítette (Dog Days, Asura Cryin’, Sekirei), akik többévnyi kihagyás után jelentkeztek az első, újra saját sorozatukkal. A megvalósítás szép lett, fényes, remek színpalettával és csodásan kivitelezett festményekkel, sokszor művészi hátterekkel és részletekkel aprólékosan, amin kissé elütnek az egyszerű megjelenésű szereplők. A dizájn és a kivitelezés, illetve a manga josei stílusjegyeinek átvétele és rájátszása gyakorta juttat az ember eszébe egy másik – amúgy nagyszerű és remek – sorozatot, a Nodame Cantabilét.

Hangok terén a zenei betét nem rossz, szívesen elhallgatja az ember, bár komoly benyomást nem kelt. Az opening és az ending egyszerűen elnyomja: a Sakamoto Maaya által előadott nyitódal energikus reménykedő és elszánt, valamint Yasuno Kiyono megnyugtató, kissé álmodozó, de hasonlóan reményteli záródalainak dallamvilága jócskán maradandóbbak. Szinkronhangok terén sem volt spórolás: a címszereplő Arte hangja Komatsu Mikako (a Moretsu Pirates-ből Katō Marika, az Ajinból Shimomura), illetve az ő mentorának, Leonak Konishi Katsuyuki (a Bem címszereplője, a Fairy Tail Laxusa) adja a hangját. A többi szereplő hasonlóan veterán színész, 10-15, olykor 20-25 éves tapasztalattal és munkával a háta mögött.

A történet viszont sajnos nagyon felemás képet mutat. A sorozat első fele eléggé egy kaptafára épül az elfogadtatás jegyében, nagyrészt csak a „nő vagy te, ehhez nem értesz/nem vagy rá képes” mantra cáfolata, olykor kelletlen vágásokkal és kihagyásokkal. Arte későbbi barátnője, Darcia teljes története nem került feldolgozásra, pedig itt mutatkozott volna meg, hogy Arte milyen kapcsolati hálóra tett szert a részek során, így a karakter egyszer csak van és nem tudunk meg róla semmit. Ugyanilyen a velencei történetszálban egy korrajzszerűbb háttértörténet, amit érdekes adalék lett volna az ott megjelenő családi problémára, amit a cselédlány, Daphne mesél el. Röviden: túl lágy, könnyelmű és leegyszerűsített ahhoz, hogy korrajznak vagy drámának nevezzük (nem említve, hogy fájdalmasan modern japánt beszélnek a kissé régies beszédstílus kísérlete nélkül). Artemisia élettörténete pedig adhatott volna elég alapot, ötletet, változatosságot is akár egy jártasabb alkotó tollának. Magáról a művészetről, egyes munkafolyamatokról szívesen láttam volna többet is, így ezen a téren is erősen hiányérzetem volt.

A sorozat vége pedig anime original lett, enyhén giccses kivitelben annak érdekében, hogy lezárható legyen, és jelezze, nagyon jó eséllyel nem lesz folytatása, mivel Arte karakterfejlődése véget ért: a naiv és folyton derűlátó, elszánt kislányból egy stramm, helytállni képes, derűlátó és elszánt nő lett (igen, erre az egyre viszont nagyon adtak a készítők).

Egy álom verdiktje

Minden hibája ellenére így is egy kellemes, kissé vidám, erőt adni képes sorozat lett, amiben úgy kapunk némi feminista értéket, hogy azt nem verik az arcunkba és nem is magyarázzák túl. Ezt is inkább csak a történelmi környezet adja neki, mert velejében az Arte nem egyéb, mint egy üzenet arról, hogy az álmaidért dolgozni, akár véres verejtéket hullatni is kell, folyamatosan fejlődni, tanulni, és nem szabad beérni az egyszeri elért sikerekkel, a felszínességgel. Mert ha erre képtelen vagy, nem leszel több az átlag legaljánál és nem is jutsz igazából semmire és sehova.

A cikk a Mondo Magazin 2020. októberi számában jelent meg.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük