Japán szuperfegyverek a II. világháborúban 1. rész: Történelmi példák

Ahogy az előadást is nyitottam, úgy a sorozatot is távolról kezdeném. Mi is a szuperfegyver? Mi számít annak? Milyen történelmi példák vannak és mik voltak azok a szempontok, amik szerint válogattam az előadás anyagát.

A szuperfegyver fogalmára magyar forrást nem sikerült találni, kimondottan a Wikipédia még angolul sem jegyzi, mint kifejezést, hanem egyenesen átirányít a tömegpusztító fegyverek oldalára. Az angol Merriam-Webster szótár definíciójában pedig mindössze annyi áll: “egy elképesztően erős/hatékony fegyver”, első használatát pedig ebben az értelemben 1914-re datálja. Noha ez igaz, a fogalom maga sokkal többrétű. Ennek okán nehezen körülírható, pontosan mit tekinthetünk annak. Ha mindenképp meg kívánjuk határozni, akkor lehetőség szerint a felhasználását és értelmét kell firtatnunk: nem konvencionális használat, újító jelleg, technikai vagy mérnöki csoda, amennyiben valami kézzel foghatót akarunk mindenképp érteni. Ezek értelme a tömeggyártás technológiájának könnyítése mellett taktikai vagy stratégiai előnyszerzés, az ellenség lefoglalása és a szuperfegyver kijátszására kényszerítése. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor a harcászati és hadászati doktrínák és maga az információ, illetve az információ megszerzése és védelme is megfeleltethető a követelményeknek. Hogy ez utóbbi, de különösen az információ mennyire jelentős értékkel bír, arra a történelmi hadjáratok különösen jó példák: a felderítést és az ellenség szemmel tartását Szun-ce is kiemelten fontosnak tartotta A háború művészete című művében. Az információ megszerzésének jelentőségét pedig a leginkább a 191. számú különleges parancs története képes példázni: az amerikai polgárháború során Robert E. Lee konföderációs tábornok által kiadott parancsot nem semmisítették meg, hanem három szivar becsomagolására használták, így találták rá az északi erők, akik a parancs tartalmát felhasználták a South Mountain-i és az antietami csatákban.

Az összeállításomban igyekeztem minél átfogóbb módon értelmezni a definíciót, fegyvernemekre lebontva. De hogy jobban megértsük, érdemes történelmi példákkal is szemléltetni.

Az első képösszeállításomon elsősorban ókori szuperfegyverek szerepelnek, valamint két középkori gyalogsági formáció. A hettita harci szekerek korukban megállíthatatlan erőként zilálták szét az ellenség sorait. Bár az első harci szekerek ábrázolása i.e. 3000 környékére tehető a mezopotámiai sumer civilizációtól, az ő szekereik még inkább ceremoniálisak voltak, felvonulások, parádék és temetések eszközei, a harcászati felhasználásuk forradalmi használata leginkább a hettitákhoz köthető. A harci szekerek uralmát az egyiptomiakkal vívott kádesi csata törte meg i.e. 1274-ben, amely egyiptomi taktikai győzelem ellenére döntetlenül ért véget. Érdekes hozadéka ennek a csatának a történelem első feljegyzett békeszerződése II. Ramszesz egyiptomi fáraó és II. Muvatallisz hettita uralkodó között. Hogy a harci szekerek (különösen a kétkerekűek) miért voltak olyan jelentősek, arra a Smithsonian Channel rövid bemutatója remekül alkalmas.

A görögtűz sokak számára ismerős dolog, különösen azon tulajdonsága, hogy vízzel nem lehet eloltani, és pontos összetételét máig nem ismerjük. Az időszámításunk előtti 5. századi feljegyzések pontosan nem taglalják, hogy mi(k)ből állították elő és koronként más és más anyagkombinációt jegyeznek ezzel. Célját tekintve teljes mértékben hadászati, mivel lángoló nyílvesszők mellett tengeri csatákban és ostromok során használták. Alkonyt igazán nem nevezhetünk meg ennek, hiszen a Bizánci Birodalom időszakosan használta, bár a negyedik keresztes hadjárat pusztítását követően már alkalmilag kerül elő a recept titkossága és örökös újrafeltalálása miatt.

A helepolisz (vagyis “városok hódítója”) az ostromgépek egyik mérnöki csodájának nevezhető. Ostromgépeket előszeretettel használt az Újasszír Birodalom, viszont a gurítható ostromtorny legismertebb példányát a thesszaliai Polüidosz találta ki, amelyet I. Démétriosz makedón király vetette be (ennek makettje látható a fenti képen). Ezt a 160 tonnás, saját hajítógépekkel is felszerelt monstrumot Rodosz ostromakor vetette be a makedón uralkodó, majd vissza kellett hívja a falaktól, miután a védők leverve a fémborítását kishíján felgyújtották. Az ostrom sikertelenül zárult, az ostromgépeket a makedón sereg hátrahagyta, így a városlakó a helepoliszt végül lebontották, a hozzá felhasznált anyagot eladták és a befolyó pénzből felemlték az ókori világ hét csodáinak egyikét, a rodoszi Kolosszust.

Az ostromgépek használatának egyébként volt egy másik módja is, amely a mongolokhoz köthető. 1345-ben a kaffai ostrom során döglött teheneket, majd a pestisben elhunytak tetemeit hajították be a városba. Ennek következtében járvány tört ki a városban, a genovai hajók pedig áthurcolták Európába, amiből két évvel később elindul a kontinensen végigtaroló fekete halál is. Az efféle ostromtaktika azonban korábban sem volt ismeretlen: Barbarossa Frigyes német-római császár 1155-ös itáliai hadjárata során a biológiai hadviselés korai formáját követte el azzal, hogy halottakat dobált a városok kútjaiba, megmérgezve azokat. Az ostromgépeket idővel kiváltotta a tüzérség, amely szintén megjelenésükkor szuperfegyverként viselkedtek.

A kataphraktosz eredetileg az ókori kelet-iráni törzsek nehézlovassága volt, amelyet később a perzsák, rómaiak és a bizánciak is átvettek. Egészen a középkor végéig megmaradt fegyvernemként, ám legismertebb sikereiket leginkább az ókorban és a népvándorlások korában érték el. Hasonló fegyvernemet egyébként a kínaiak is használtak, erre pedig a Shi Jing (Dalok könyve) ad tanúságot, noha ennek páncélozottsága nem terjedt ki az egész lóra.

Kínánál maradva a röppentyű egy korai rakétaszerű fegyver volt, amelyet tüzes nyílként juttattak célba. Ennek sokszorosított, állványról indított változata volt a koreai hwacha, amely egyszerre akár száz ilyen nyilat is képes volt célba juttatni. Később a mongolok is átvették, illetve az ottomán haderő használta, és folyamatos fejlődésen ment keresztül. Ennek az egyik újkori állomása a napóleoni háborúkban is használt Congreve-rakéták. A kínai röppentyűnek egy szeletnyi magyar vonatkozása is van: a szakirodalom megoszlik abban a kérdésben, hogy vajon a mongol sereg bevetette-e az 1241-es muhi csata során.

A skót schiltron egy falanxszerű védelmi formáció, amelynek eredeti az angolszász időkig nyúlik vissza, célja pedig a leginkább a lovassági rohamok megtörése volt, illetve az azoktól való távolságtartás. A kifejezés leginkább a 13. és 14. századi skót függetlenségi háborúkkal forrt össze, holott a skót és korábban a pikt gyalogság gerincét jelentették a lándzsások. Az illusztrálásához az 1298-as falkirki csata egyik ábrázolását használtam fel, amire már ennek a formációnak az alkonyában került sor. A schiltron használatát a számos történelmi pontatlanságáról híres A rettenthetetlen (Braveheart, 1995) c. filmben, a stirlingi csatát bemutató jelenetben is megtekinthetjük.

A svájci pikásokhoz ábrázolást nehezen lehetett találni. Ők a 15. században végbement gyalogsági forradalom (egy igencsak összetett, doktori disszertációnak is beilló társadalmi-katonai folyamat, amely a népesség növekedése, a technológiai és adminisztrációs fejlődése idézett elő az általános hadügyi forradalom részeként, lehetővé téve az európai tömeghadseregek kiállítását, felvéve a versenyt a korábbi kis létszámú, de jól felszerelt nemesi elittel és a szűk katonáskodó középosztállyal) előhírnökei voltak, akik a burgund háborúkban nagy sikereket értek el. A hírük hallattára sokan elkezdik átvenni a tömött lándzsás alakzatukat, illetve zsoldosként kezdik alkalmazni őket. Belőlük fejlesztették tovább a Landsknecht egységeket és a későbbi terciót. A formáció komolyságának mivoltát remekül fémjelzi az, hogy a pápa testőreiként Róma 1527-es spanyolok és németek általi kifosztásakor 500 fős egységük tartóztatta fel a sokszors túlerőben lévő ellenséget, és pár tucatnyi túlélőjük mentette ki a pápát (erről szól a Sabaton The Last Stand című száma is).

Hasonló jellegű formáció volt Oda Nobunaga, az első nagy országegyesítő hadúrként is számon tartott daimyou háromsoros muskétásai, akik a portugáloktól mportált kanócos puskákkal – vagy ahogy a japánok hívják, tanegashima (種子島) vagy hinawajuu (火縄銃) – harcoltak a hadakozó fejedelemségek korában. Az 1570-es években több győztes csata és a Takeda klán legyőzése kellett ahhoz, hogy Japán-szerte széleskörben elterjedjenek a puskák, átalakítva ezzel a korábban használt harcászati taktikákat is. Korea 1592-es megszállása során 160 ezer puskás vett részt, és a sikereiket mi sem bizonyítja jobban, hogy a puszani partraszállásukat követően 18 nappal később már Szöul is elesett.

Igazán szuperfegyverekről a kifejezés modern értelmében igazából az első világháborútól kezdve beszélhetünk, amely egy sor hadászati újítást hozott el. Megjelennek a tankok, mint az Osztrák-Magyar Monarchia Burstyn-Geschütz tankja, amelynek lánctalpait elöl-hátul fémkampókkal láttak el, elősegítve a nehezített terepen és a lövészárkokon át közlekedést. A németek az A7V jelzésű tankkal próbálkoztak, amelyből 20 darabot gyártottak le. A páncélosok szempontjából ez a kísérletezés időszaka volt, ennek egyik ékessége a Cár-harckocsi is. Erről bővebben a Simple History csatornán készült egy jó kis bemutató. Megjelentek az ismétlőfegyverek, nagy arányban vetettek be vegyi fegyvereket (különösen mustárgázt, klórgázt és lewisitet), megjelent annak kivédése, a vegyvédelem is. A tüzérségben szerepet kaptak a vasúti ágyúk is, amelyből a német Párizs-ágyú kiemelendő, mint a későbbi Schwerer Gustav elődje. Már a levegő sem biztonságos, hiszen a Wright-fivérek első sikeres repülését követően az aviatika hatalmas lendületet kapott (amihez talán hozzájárulhatott az is, hogy 1886-ban megjelent Jules Vernétől a Hódító Robur, amelyben repülőgépről járja be a világot). A repülőgépek szemléltetésére az egyik ikonikus típust, a Sopwith Camelt választottam. A taktikákban a lövészárok-háború hozott újítást, ám ennek nagyon kellemetlen hozadékai is voltak: a The Great War csatornán Indy Niedel alaposan be is mutatja ezeket. Az első világháborút és annak számtalan részletét az imént említett csatorna remekül átveszi.

Amiről nem tettem ugyan itt szót, de jelentős volt, az a tengeralattjárók komolyabb harcászati értékkel való megjelenése. A tengeri csatákról nem véletlenül nem nagyon esik szó az első világháborús tananyagban általános és középiskolában. A skagerraki vagy jütlandi csata során összecsapott a brit Royal Navy és a német Kaiserliche Marine, amely komoly anyagi veszteséget jelentett mindkét félnek úgy, hogy a csatát definitíve egyik fél sem nyerte meg, de mindkettő a maga győzelmének könyvelte azt el. Ennek oka, hogy az ekkori nagy csatahajótípusból, az HMS Dreadnaught után dreadnaughtból mindkét fél kellemetlenül sokat vesztett el vagy érkeztetett haza komoly károkkal, amelyek javíttatása és/vagy pótlása hatalmas pénzügyi teher volt. A háború első felében mindkét fél óvta ezen hajóit, de ezen csatájuk után a nyílt konfrontációt kerülték. Ezen okból volt az, hogy a németek inkább a tengeralattjáróik révén igyekeztek megtörni az antant blokádjait.

A második világháború további újításokat hozott, amelyek közül csak néhányat emeltem ki. A repülőgép-hordozók noha már korábban megjelentek, illetve az 1932-es első shanghai incidens során komolyabban is bemutatkozik a harci potenciáljuk azzal, hogy a város terrorbombázását az Akagi fedélzetéről is indították. Az első jelentős ütközetet ezek közt a Korall-tengeri csatában vívják 1942 májusában, amely döntő eltolódást hoz a csatahajók dominanciája felől a taktikusabb tengeri harcászat felé – ezt pedig később a midway-i csata meg is erősíti. Napjainban a tengerészeti haderő ütőképességét elsődlegesen a repülőgép-hordozók számában mérik, mivel ezek nagyobb mennyiségű fenntartása komoly gazdasági hátországot kíván meg. A képen a CV-9 hajótest lajstromozási számú USS Essex látható.

A közelségi gyújtók a világháború egyik legjobban titokban tartott haditechnikai fejlesztése volt. Működését tekintve egy rádiójeles érzékelővel ellátott lövedékgyújtó szerkezetről beszélhetünk, amely lehetővé tette az éjszakai bombázások során a magasabb találati arány elérését kevesebb lőszer felhasználásával, illetve földbe vájt védelmi állások hatékonyabb semlegesítését azzal, hogy a becsapódási pont felett nemsokkal robbantotta fel a lövedéket. Ennek bemutatására érdemes megtekinteni a massachusetts-i Greenfield egyik helyi múzeumának, a Museum of Our Industrial Heritage-nek archív bemutató videóanyagát.

A Schwerer Gustav vasúti ágyú elég híres és szimbolikus fegyvere a német hadügyi monumentalizmusnak. Külön infrastruktúrát igényelt, hosszú volt a beüzemelési és betöltési ideje, valamint alig 30 tüzelés után a huzagolt acélból készült lövegcsövet ki kellett cserélni. A szimbolikusságát maga a Führer is érzékeltette Szevasztopol ostromlóinak, mikor rájuk parancsolt, hogy azzal “csak szimbolikus célpontokat igyekezzenek lőni, nem hegybe vájt bunkereket”.

Megjelentek az első rakétameghajtású gránátok és a komolyabb rakétafegyverek, mint a Panzerfaust (a képen), a Panzerschreck, a Nebelwerfer, 1942-1943-ban az amerikai bazooka (a szovjet RPG csak a háború végére készült el tervezésileg, hadrendbe állítására már csak a háború utáni években került sor). A rakétafegyverek további jó példái egyébként a német V-1 és V-2 ballisztikus rakéták, amelyekből az utóbbit használták a londoni terrorbombázáskor is több-kevesebb sikerrel. Volt egy tervezett V-3 projektjük is ezen a téren, amely részlegesen valósult meg.

Az atomfegyvereket kell talán a legkevésbé bemutatni bárkinek is, amely önmagában is egy külön bejegyzés tárgya lehetne, nemcsak az atombomba bevetésének körülményei vagy annak történelmi szükségszerűsége, amely máig komoly etikai és morális dilemmáknak tárgya.

A repüléstan is fejlődött, hiszen megjelentek a sugárhajtóművek, aminek úttörői szintúgy a német tudósok voltak. Azonban a különleges kialakítású repülőgépek itt sem maradhattak el: a Horten-fivérek próbálkoztak a csupaszárny kialakítással a Ho 229 névre hallgató projektjük révén, illetve felmerültek az interkontinentális bombázók is, mint a magyarul sokszor csak “New York-bombázóként” is emlegetett Amerikabomber. A különleges kialakítások egyik leghumorosabb zsákutcája talán a Sack AS-6, amelyet akár nyugodt szívvel nevezhetünk a náci UFO-kal kapcsolat összeesküvés elmélet egyik megalapozójának is.

Az információ és a hírszerzés tán sosem volt olyannyira fontos, mint a II. világháború során. A rejtjelezés (vagy titkosítás) és a feltörés egyaránt hatalmas léptekben fejlődött. A németek részéről az Enigma okozott a Bletchley Park kódtörőinek rengeteg fejfájást, amíg szert nem tettek egy kódolókönyvre és egy kódolószerkezetre. A britek a fejlődő informatikával igyekeztek még feltörni, élükön Alan Turinggal, akiről a 2014-es Kódjátszma (The Imitation Game) is szól, illetve a fejlődő informatikával, a Colossus számítógéppel. Az amerikaiak a navajo indiánok nyelvén rádióztak a csendes-óceáni térségben, mint azt a 2002-es A fegyverek szava (Windtalkers) film is bemutatja. A japánok részéről pedig ott volt a Bíborkód, amelyet gyakorta látni szuperfegyveres listák vége felé szereplő tételként, azonban kifejezetten indokoltnak nem tartanám az említését. Ennek oka, hogy már az amerikai békebeli hírszerzés, a Black Chamber ideje korán sikerrel feltörte azt. A japán diplomáciai kommunikációt még 1922-ben, ami kiváltotta az új kódolás szükségét. 1937-ben meg is született a Bíborkód, azonban egész gyorsan ezt is sikerült az amerikaiaknak feltörnie. A japán fél olyannyira feltörhetetlennek hitte a titkosításukat, hogy a németek 1941-es figyelmeztetése ellenére sem voltak hajlandóak azt annak tökéletessége okán lecserélni. Ezt a meggyőződésüket még a háború elvesztése sem igazán kezdte ki, csak a fegyverletétel után, mikor az amerikaiak közölték velük a tényeket.

További források és ajánlott anyagok:

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük