Űrutazás egy korszak hajnalán: Utazás a Holdra

Jules Verne nevét aligha kell bemutatni, lévén az egyik legnagyobb hatású, korszakalkotó sci-fi írója volt (gyakorta emlegetik annak az atyjának is), akinek a könyveiben szereplő találmányok javát mára megvalósították. Úgy mint a repülőgép, a tengeralattjáró, az előrögzített híradástechnika vagy az élő bejelentkezések, az elektromos vasúti mozdony, a komolyabb búvárfelszerelések… vagy a mostani poszt mostani tárgyában szereplő űrtechnikai kilövőállomás, a Hold-utazás lehetősége, a szabad visszatérési pálya jelentősége, a lövedékvonat, a napvitorla, a klasszikus rakétadizájn, és az “űrágyú”. De eljátszott az idegen létformákkal való kapcsolatfelvétellel, az oxigénfejlesztéssel és a csak egyszerűen űrkajának titulált étkezésnek gondolatával is.

A történet

A történet Amerikában játszódik, nem sokkal a polgárháborút követően. Az Ágyú Egylet nagy gondban van, hiszen számos veteránja alkotó kedvét szegte a páncélzat és a tűzerő, a ballisztika közötti versengés vége. A nagy kesergés közepette Barbicane elnök kitalálja, hogy új kihívás elé állít mindenkit az egyleten belül, amivel sikerül feltüzelnie az ország és vele a világ érdeklődését is: egy hatalmas ágyút építenek, ami képes egy lövedéket eljuttatni a Holdra.

Magáról a történetről érdemes röviden ennyit tudni, ugyanis maga az utazás csak a regény végén következik be, és sokkal inkább szól ennek az emberfeletti tervnek a kivitelezéséről. A hosszadalmas vitázások, számolások, perlekedések, hogy mire van szükség, azon túl is mennyi és hogyan, ennek kivitelezésére – úgy mint emberi erőforrás, infrastruktúra, ipari kapacitás, anyagminőség és -költség, a pontos tudományos adatok és mérések, illetve nem utolsó sorban a pénz. Persze mindez a korának, vagyis a 19. század közepének technológiai fejlettségén és szintjén. Így adva van, hogy a Hold-utazáshoz szükséges ágyú csöve 900 láb (~270 méter) hosszú lesz, az öntött vas fogja szolgáltatni a szerkezetét, a lőporgyapot pedig a lövedék kilövéséhez szükséges energiát. Ehhez külön várost húznak fel a floridai Tampa-öbölben, milliós költségeit pedig egyszerre állja az egylet, az állam, és kapnak külföldi adományokat.

Ebbe a részbe beletartozik az is, hogy a vállalkozásnak nem csak egy konok ellenlábasa lesz, aki eleinte tűzzel-vassal tiltakozik az ötlet őrültséggel határos megvalósítása ellen (némi személyes ellentét okán is Barbicane elnökkel), illetve hírét veszi egy legendás alak, Michel Ardan, aki azzal az ötlettel áll elő, hogy legyen a lövedék csúcsos, az üreges belsejét pedig alakítsák ki utazáshoz kényelmesnek, mert ő vállalkozik arra, hogy az eredetileg utas nélkül tervezett misszióból egyből azt mondhassuk, hogy ezzel együtt embert is küldtünk a Holdra.

A HARP ágyúja Barbadoson
A találmányok és felvetések

A regény központi szereplője nem is annyira maga az Ágyú Egylet vagy valamely nagyot álmodó szereplőnk, hanem maga az ágyú. Az űrágyú elképzelése nagyon is megvalósult, mint a rakéták olcsóbb alternatívája. Az egyik ilyen az amerikai-kanadai próbálkozás Barbados szigetén (a High Altitude Research Project, avagy HARP), illetve az iraki Project Babylon, amit az ötletgazda elleni merénylet miatt akadt el. Ezek egyikét sem használták élesben, a HARP is csak tesztelés alatt állt még, mikor kifizetési késlekedések miatt le kellett állítani. Tervek szerint, ha embereket nem is, de műholdakat juttattak volna Föld körüli pályára velük.

Illetve a regény során több egyéb felvetések is megfogalmazódnak, így például egy oxigénfejlesztő és létfenntartó fejlesztések az egyik nyilvános beszélgetés során Ardannal, amiből egy hevesebb vita kerekedik. Ugyanez a fejezet felveti az akkoriban még nem is annyira idegen gondolatot a földönkívüli életről és civilizációról (igaz, ezt a kor naivitásához mérten a Holdra helyezi, amit majd például Edgar Rice Burroughs is eljátszik a Marssal a John Carter-regényekben), az ottani életfeltételek különbözőségéről a földihez összehasonlítva, és így tovább. A vitát olvasva azonban egy elég kellemetlen dolgot is felismerhet az ember: a tudományosság és áltudományosság, a természettudományok felületes ismeretéből és meg nem értéséből származó alternatív magyarázatok párbaját. Egyes válaszokat olvasva nem csak az az érzésünk támadhat, hogy egy korabeli vitát olvasunk egy természettudós és egy laposföld-hívő közt – egy olyan motívum, ami igazából az elmúlt pár évtizedben vált igazán csak jelentős méretűvé. Persze, ezt átportolhatjuk más témákra is, a lényeg ugyanaz marad: a kiterjedt ismeretekre, rengeteg megfigyelésre alapuló magyarázatkeresés és logikus analízis szemben állása az eseti és anekdotikus megfigyeléseket általános igazságként kezelésével szemben, ami akadhat félreértésből, hibás mérésből, ismeretekből vagy csak szimplán idejétmúlt felfogásból.

A kiadás

A regénynek számos kiadása volt az évek során, de most a Hachette Fascicoli gondozásában egy új sorozatként jelennek meg a Verne regények. Ez a kiadás pedig megéri egy alaposabb bekezdést. Kezdve azzal, hogy a kötés keménytáblás, aminek a bordó színű alapján a sárga aranyozott vésetminták, illetve a fametszetekre emlékeztető színes borítója a századeleji kiadásokat idézi. Egyetlen hibája, hogy könnyen sérül és kopnak az élei és sarkai, így utazáshoz nem javasolt cipelni. A papír minősége is egy díszkiadáshoz méltó, könnyű papír. A szöveg Gaál Miklós korábbi fordítása alapján lett újradolgozva Karáth Tamás által. Miután ezt a régi fordítást nem volt szerencsém olvasni, csak az újról tudok nyilatkozni. Az pedig finoman szólva is lendületes, olvastatja magát. Nincsenek túl csavaros mondatok, tisztán követhető minden, és még azt sem megterhelő olvasni, amikor a tudományos tényekkel és felvetésekkel dobálóznak egy hevesebb vita során. A szedése jó, kevésbé jól látóknak, öregek számára is olvasható, nyomdahibába talán 40 oldal során, vagyis durván a regény ötöde alatt, csupán egyszer futottam (ezt azért átalltam megjegyezni, mert sajnos újabban szokássá vált a kiadóknak, hogy nem fizetnek rendes szerkesztőt, lektort, aki javítaná az ilyen bakikat, hibákat). Továbbá az eredeti illusztrációkkal gazdagon meg is szórt.

4 thoughts on “Űrutazás egy korszak hajnalán: Utazás a Holdra

  1. Érdekes lett volna összevetni a némafilmes adaptációval is, de jó kis írás lett. Ami a nyomdahibákat illeti, az tényleg elég durva jelenség, hogy manapság a lektoron igyekeznek spórolni a kiadók, és sokszor egészen minőségi alkotások is bárgyú, amatőr hatást kapnak a sok elütéstől, betűhiánytól, stb. Mondjuk nekem Verne munkássága mindig is megmaradt a filmes adaptációk szintjén, sose éreztem késztetést rá, hogy olvassak is tőle. Ha ez netán változna, valószínűleg akkor sem ezzel pótolnám. Viszont ez az ágyú koncepció érdekes módon másokat is inspirált, mert Zamjatyinnál a Nagy Integrál is értelmezhető egyfajta űr-ágyúnak, illetve ott is a megépítésén van a hangsúly, még ha nem is ez a projekt a történet központi eleme.

    1. Nekem nem az első Verne-olvasmány, hiszen a “Kétévi vakációt” és a “Hector Servadacot” még ifjon olvastam, valamint a 80 nap a Föld körült.

      Ami az inspirációkat illeti, az “Utazás a Föld középpontja felé” pedig Obruscsevet ihlette meg az “Utazás Plutóniába”, ami ugyanúgy az üreges föld-elméletet veszi alapul, de vulkánkráter/hasadék helyett az arktiszon keresztül jutnak el a földtörténeti korok hajnalának amalgám vidékére. Anno ezt képregényként is kiadták, ilyen szép hatalmas papírra nyomva, baromi részletes és igényes, valószerű rajzolással. Ha esetleg a regényt még nem ejtetted meg, akkor tudom ajánlani.

    2. Közben megnéztem az 1902-es filmet, és talán jobb is, hogy inkább kihagytam a bejegyzésből. Egyszerűen hatalmasak eltérések a könyv és a film közt. Pl. a filmben az Ágyú Egylet helyett a csillagászok találják ki, már eleve a végmegoldásokat alkalmazzák, az ágyú is nagyon más, illetve a felétől már egy másik történetet adaptáltak, H. G. Wells “Az első emberek a Holdon” művét.

      De szánok majd neki egy külön bejegyzést.

Hagyj hátra valami kommentszerűséget!

%d bloggers like this: