Folytatódik a triózás, kivételesen utoljára. Mivel felpörgettem a filmezési szokásaimat, illetve már Letterboxdon jegyzem azokat, nem győzném mindenhez megírni. Így a továbbiakban onnét fogom átemelni a bővebb kritikáimat, illetve párat, amihez írtam néhány rövid gondolatot, itt jobban ki fogom fejteni és bemutatni. Esetleg még azokat, amiket érdekesnek tartok. De ezek már ilyen havi összegző keretében fognak történni.
A Nemzeti Filmintézet restaurált változatát volt szerencsém megtekinteni, amit 2024. dec. 9. és 2025. jan. 1. közt (volt) a YouTube csatornájukon megtekinthető.
Herczeg Ferenc 1890-es regénye és Földes Imre 1908-as színműve alapján egy némiképp modernebb kiindulási alappal induló magyar sci-fi klasszikus, aminek húsán nagyon megérződik, hogy megcsócsálta az idő vasfoga. Ekkoriban a tudományos fantasztikum inkább volt fantasztikum tudományos elemekkel, kvázi ponyvai szinten, a kalandosságot és a lebilincselő olvasmányélményt szem előtt tartva. Érdemes ennek fényében és ismeretében is nézni, hiszen a film legtöbb hibája pont ebből a jellegből fakad.
Idevehető a botegyszerű időutazás módjának és jellemzőinek magyarázatai, a géphez köthető rögeszmés techno-blabla, a már-már irritálóan sajtcetlire felírható jellemek és a karakterek mesterkélt modorossága és tenyérbe mászó megformálásuk.
A főszereplő Tibor Ákos gróf (Szilassy László) ugyanis minden figyelmeztetés ellenére baklövést baklövésre halmoz a megnyilvánulásaival. Osztrák főnemeseket háborít fel, haragít meg, ami Mária Terézia idejében, a hétéves háború előtti időkben sem túl szerencsés húzás (vagyis tágabb értelemben valahol 1741 és 1756 közt járunk). Főleg azért, mert élénken él még a kuruc-labanc ellentét, az osztrák főnemesek eleve ferde szemmel néznek a magyar főnemesekre. Karaktere és szavai így a film korából következve értékelhetőek egy akkori aktuálpolitikai kritikaként is a német pártfogolásra, viszont ezek a sorok sokszor élesen kitűnnek a szövegkörnyezetükből, emiatt válik kifejezetten irritálóvá a merész beszólásokat eregető szereplő.
Az akkori politikát érő kritikai él igazából ott csorbul kissé, hogy a Karády Katalin által megformált talján (olasz) énekesnővel kezd el kavarni a modern kori gróf úr. Bár 1942-re Európát a német dominancia jellemezte (ezen év végére és 1943 elejére fordul csak meg ez az állapot), mégis a hazai politika alakulására elsősorban az olasz fasizmus hatott, vitéz jákfai Gömbös Gyula (akit az egyetlen tényleges magyar fasisztaként aposztrofálhatunk) miniszterelnöksége és apparátuscseréi kitaposták az ösvényt, hogy hova vezet majd ez az orientáció. Lehetne komoly történelmi vitát rendezni ebben a kérdésben sok irányból, de én ezen a ponton állnék meg, mert még mindig inkább a filmről írnék – ellenben fontos volt megjegyezni, hogy számomra miért volt ez csorbító tényező.
A színészi játék is jobbára merev. A sajtcetlis karakterek hozzátesznek ehhez az érzéshez, de a megidézni kívánt kor kiszabottsága is. Ez utóbbi inkább lesz egyfajta szembeállítás, hogy mennyit lazult az interakció és a protokoll a 18. és a 20. század közepe között (csak gondoljunk abba bele, hogy egy évszázad alatt is végbement ez: családon belül 100 éve még magáztuk a szüleinket, míg ma már tegezzük őket, míg régen a tegezés vagy bizalmas volt vagy sértő).
Ugyanakkor a film a kosztümösség jegyében igyekszik kipipálni mindent, amit kell hozzá: van itt bálozás, mulatozás, párbaj. Ezek összefüggnek Tibor gróf tetteinek és szavainak köszönhetően ugyan, de mégsem érződik természetes következménynek. Egy szinten még bocsánatos is, hiszen az egész időutazás igazából egy baleset okozta álom volt.
Az 1942-es közéletet érintő kritika miatt érdemes elővennie annak, aki érdeklődik a korszak kultúrája és politikája iránt, mert érdekes adaléka a témának. Kiváltképp, ha hozzávesszük, hogy annak idején a közönség jól fogadta, ez a része még tetszett is nekik, illetve a németellenessége miatt elbukta a velencei fődíjat. De annak is, aki esetleg már fogta kezében a MetaGalaktika 11. számát, amely a magyar SF történetét dolgozza fel, különös fókusszal a kezdetekre.
13 óra: Bengázi titkos katonái (2016)
A 2012-es bengázi támadásról szól ez a film. Az előzményei közé tartozik az előző év februárjában indult első líbiai polgárháború valamint a májusban kezdődött katonai intervenció. Október végére a polgárháborút lezárták, Kadhafi távozott a hatalomból. Több ország veszélyesnek minősítette az országot, és kivonta a diplomáciai kirendeltségeit. Az USA ellenben megtartotta, köztük a CIA telepét és katonai magánvállalat hat tagjával védette a dolgozóit. A támadás előtt az országos káosz nem lett kisebb, sőt… a destabilizáció miatt kisebb-nagyobb fegyveres csoportok is alakultak. A támadásról tudtak előre, és be is következett a szeptember 11-i terrortámadás 11. évfordulóján éjszaka. A bengázi kirendeltséget a helyi Február 17-e Mártírjai csoport védte volna, de őket hamar lerohanták. A fél tucat zsoldosnak kell védenie a kirendeltséget, miközben a káosz csak fokozódik.
A filmet Michael Bay rendezte, ami nálam elég rossz ómen alapvetően, mivel szívesen értelmezi saját szája íze szerint tényeket is. Ebben az esetben Mitchel Zuckoff 2014-es azonos című regénye szolgáltatta az alapot, ami kizárólag a védők szemszögéből követi végig az eseményeket, nem foglalkozik az esetet övező politikai szarviharral. A film pedig kitér rá, és foglal is némi egyértelműsíthető állást, miközben sok esetben tocsog a mételyes pátosztól. A hitelességet nem igazán éri meg firtatni, hiszen rendkívül közeli az esemény, sok minden nem tiszta, titkosított, elmismásoltak a részletek – ellenben a tálalás más kérdés, hiszen tényszerű igaz történetnek állítja be magát, nem annak alapján készült filmnek, ami visszafogottabb volna. De hát ugye Bay-ről beszélünk…
És itt jön képbe a problémám is a filmmel. Bár igyekszik tényszerűnek lenni, elveszi az alapanyag lecsupaszított látásmódját, és ráerőszakolja a kényszeres válaszadást a történtek okáról pár figurára, köztük kiváltképp a helyi CIA-főnökre, akit a film során már párszor rövid úton „nyugdíjaztattam” volna a munkatársai helyében. Nem egyszerűen irritáló a szereplő, hanem a munkájának legkritikusabb hibáit követi el sorra-rendre: a legnagyobb szarban, ahol lehetett, akadályoztatta az eseményeket, akadékoskodott, amivel a kialakuló diplomáciai botrányra csak további olajat jelent, semmint azt csitítsa.
Az akció fergeteges, de a káosz kézzel fogható, hogy nem tudni a helyi erők közül ki kivel van. Az egész fejetlenséget és tanácstalanságot sikerült szépen megvalósítani, egészen a CIA telep megtámadásáig. Addig a korábban említett mételyes pátosz nyomokban volt jelen, de ezután egész jelenetekre nyakon önti a filmet a Bay-től megszokott amerikai heroizmussal, amit végül egy saras vízben ázó tépett, koszos amerikai zászlóval koronáz meg, mintegy egyértelművé téve az amerikaiak gyászát, szégyenét. Mintha nem lett volna a film során elég egyértelmű a dolog…
Egy rejtélyes földönkívüli technológiai raj támadása miatt a műholdjavító rutinművelet katasztrófába torkollik, majd befészkeli magát a Hold sötét oldalába. Ennek egyenes ági folyozmánya, hogy a Föld-Hold távolság egyre csökken és ütközési pályára hozza égi kísérőnket. A katasztrofális rutinművelet két túlélője és egy összeesküvés-elmélethívő veszi fel a kesztyűt, hogy ne csak az emberiség meneküljön meg, de ki is derülhessen az igazság… A nagy titok pedig,
Ami Bay-nek a fegyverek, robbanások és az „America, fuck yeah!” mentalitás, az Emmerich-nek a hatalmas katasztrófák, az emberiség vagy a bolygó fenyegetettsége, esetleg földönkívüliek. Most ezek, mint valami csillagok, együtt álltak és megszületett belőle ez a film. A látványra nagyon szeret adni, miközben a fantasztikumába tudományosságot csempész helyenként, kisebb-nagyobb logikai bukfencekkel és akrobatikai számokkal. Ez most sem volt másképp, csak… ezúttal túlment az ízléses határon. A Holnapután még visszafogott volt azzal, hogy az eseményeket felpörgette; a 2012 már színtiszta fantasztikum volt, de a látványért megérte látni legalább és voltak hatásos pillanatai… de a Függetlenség napja 2 már egy összecsapott XCOM filmadaptáció volt; az I. e. 10000 több őskorral és ókorral kapcsolatos tévhitet, összeesküvés-elméletet vonultatott fel egy kalandfilmhez, ami se nem volt kalandos, se nem izgalmas, annál inkább fájdalmas és felejthető. A Moonfall viszont összegyűjtötte, amit lehetett, és az egyik legveszélyesebb formát választotta: validálta az összeesküvés-elmélethívők vakkantásait, és hőssé tette őket.
Valahogy megértem, hogy kritikai és pénzügyi bukta volt. Az alapötlettel lehetett volna mit kezdeni normálisabb formában, bár érthető, hogy a Hold lezuhanása lényegében egy „2012 2: Electric Boogaloo” lett volna, ha azon van a fókusz; ha pedig a földönkívüli szálra, akkor egy Függetlenség napja spin-offá válik. Ehelyett lett ez a kettő szerelemgyereke, amiből a leghangsúlyosabban a megalomániát sikerült megörökölnie. Rendezhettek volna ezzel az erővel egy felturbózott Randevú a Rámával filmet is. Így meg csak szarkasztikus és gunyoros poénra futja, hogy a sztori gyakorlatilag a Mare Crisiummal, a Válságok tengerével indul, és az egész film oda is fut ki…