Ritkán lehet olyan hányatott sorsú történetet találni, amelyet szinte folyamatosan rebootoltattak. Általában ilyenkor a koncepció okolható, hogy nincs rendesen összeállítva, hibás, változtatni kell rajta. Jelen esetben ez pont, hogy érdekes és ad lehetőségeket, viszont a megvalósításon hasalt el, hogy miféle történetet is kellene ehhez írni. Ezt fogom nektek most átfogóan bemutatni.
Az álombéli démonűző nyomozó
Ayanokouji Rem nem az a szokványos nyomozó. Az még hagyján, hogy az irodáját úgy kell megtalálni, annyira eldugottan fogadja az ügyfeleket, de emellett még különleges erőkkel is játszik. Képes behatolni mások álmaiba, ennél fogva csak olyan ügyeket vállal el, amelyeket a szellemi síkon kell megvívni. Ha ez nem lenne elég extra senkinek, a legnagyobb furcsasága a karakternek, hogy nagyjából 12 éves kislány is, aki ezzel keresi a kenyerét, és láthatóan elég jól, ami a felszerelését illeti.
Az ügyei során összetűzésbe kerül álombéli démonokkal, egy Dr. Halál nevű misztikus gyilkossal, rémekkel, feltámadó szamurájszellemekkel. Ezek az ügyek közt elég laza átkapcsolások vannak, mindössze pár szereplő az, aki rendre visszatér egy-egy rövid jelenetre.
A kalandos sorsú koncepció
1985 júniusában jelent meg az első, közel 20 perces epizódja, amely afféle pilotként szolgált. Ez a fenti koncepciót még megfejelte annyival, hogy ez határozottan a felnőtt közönségnek készült. Ennek megfelelően nem fukarkodik a meztelenséggel és a pornográf jelenetekkel, áthallásokkal. Az év végére viszont újra megjelentették, ezúttal a felnőtt tartalmat kivágva és átdolgozva a jelenetsorokat, továbbá megtoldva egy plusz fejezettel, ahol megismerjük a visszatérő ellenségének szánt Dr. Halált is. A következő két évben további két történet jelent meg, ezúttal egy óra hosszú részekkel, majd három évig semmit se lehetett hallani.
1990-ben újabb OVA jelent meg, ami egy kicsit újabb irányt határozott meg. Ez elvett a misztikus és horrorisztikus irányultságból, és a fantasy és a vígjáték felé fordult. Az „Álomlovagok” (Yume no Kishitachi) 37 percében ugyanis megjelentek a magyarázós bevágások, amiket a főszereplőnk töpszli chibiként ad elő a nézőnek, valamint a jeleneteket is pár fokkal komikusabbra vették.
Két évvel később már egy 50 perces epizóddal tért vissza, amiben már Mary Shelley híres regényét, a Frankensteint vették alapul és helyezték a modern korba. Ez az epizód ugyan visszafordult az első rész hangulata felé, de nem vetkőzte le teljesen az új irányt sem, ami elég volt ahhoz, hogy tovább ne próbálkozzanak vele.
Sokáig hallgatás volt, még a közösségi fronton is. Az emberek jobbára tudomásul vették a létezését, megrágták, kiköpték, majd átléptek rajta. Ígyvolt ez 2006-ig, mikor a Borneo PARA.site nevű japán amatőr fejlesztő csapat felfrissített karakterdizájnnal kiadott egy erősen pornográf visual novelt, amit további néggyel fejelt meg a következő két évben. A csapat munkássága viszont hamar ki is fulladt, 2009-ben lehúzták a rolót.
2008-ban viszont megjelent egy egykötetes hentai manga HIURA R rajzolásában és Kumazaki Satoru történetével hallasson valami hírt magáról. Ám ez is elég hamvában holt próbálkozás volt, hamar kifulladtak a lehetőségek. Azonban a rajzoló nem igazán akarta elengedni, és 2011-ben sikerült egy két éven át tartó, most már csak felnőtt tartalmú, de ecchivé szelídített mangaként sorozattá bővíteni Okuda Seiji történetíró (az eredeti OVA-sorozat rendezőjének) segítségével.
Ezeken kívül inkább a szereplő került újrafelhasználásra: a Bandai Namco 2014-es játékában, a PS3-ra és PS Vitára kiadott Super Heroine Chronicle-ben több más anime főhősnője mellett Rem is megjelenik.
Vissza az animékhez…
Annyi már bizonyos, hogy a koncepcióban rendre visszatérő elem az erotika és a horror. Míg ez utóbbit az álomvilág és a rémálmok szükségessé teszik, az előbbi inkább hátráltató tényezőnek bizonyult az évek során. Ezen kívül, az álmok – amennyiben szerencsénk van visszaemlékezni egyikre-másikra – meglehetősen bizarrok, különösek, és a való világ törvényszerűségeinek mondanak ellen sok esetben. Az álmaink révén pedig valamelyest a saját lelki állapotunk is tükröződik, hiszen a tapasztalataink, meglátásaink, élményeink keverednek az érzéseinkkel, így például a vágyainkkal és a félelmeinkkel. Ezt a felét viszont egyáltalán nem aknázta ki a saját koncepciójának egyetlen esetben sem.
Maguk az animék a koruk színvonalán elég olcsó hatásúak. Maga az animáció helyenként darabos, a szájmozgás sokszor nem követi a mondatot, ellenben a karakterdizájnban még a mellékszereplők is szépen megkülönböztethetőek, a szörnyek és a rémek pedig tudnak ijesztőek lenni, de leginkább azért, mert részletes kidolgozást kaptak.
A hangok terén pedig elég nagy a rákfene. A zene nem egyszerűen „80-as évek”, hanem „a vidám 80-as évek”. A gondtalan, semmilyen szöveggel megáldott (megvert?) szintipop zene adja a betétdalokat, és emiatt magához a tényleges epizódhoz képest különálló lénynek érződik, amely piócaként rátapadt a műre. Maga a műfajválasztás tehát nem a legszerencsésebb ebben az esetben, lassabb dallamokkal és egy összeszedettebb, és legalább ha a szövegvilágban valami rokonságot mutatna a történettel is, fényévekkel jobban működne.
Szinkronhangok tekintetében viszont vannak érdekességek. Ilyen a címszereplő Rem hangját adó Matsui Naoko, aki a mai napig aktív szinkronszínésznő, noha az újabb szerepei inkább a gyermekibb címek mellékszereplőire korlátozódik (pl. Detective Conanból Suzuki Sonoko). De itt hallhatjuk például a Narutóból Tsunade (Katsuki Masako), a Dragon Ballos Shen Long (Utsumi Kenji), Kaio mester és Oolong (Tatsuta Naoki) hangját is.
Záróakkord
A hányatott sors meglátszik az erősen hullámzó minőségen és történeti részen, így jobbára csak egy nézhető OVA-széria lett, ami során ritkán fogunk feltekinteni az óránkra. A kihagyott potenciál és ziccerei ellenére egy könnyed és szórakoztató kikapcsolódást tud nyújtani. De ennél többre nem képes.
A cikk a Mondo Magazin 2020. februári számában jelent meg.
