A cikk a 2013. áprilisi Konzol Magazin hasábjain jelent meg.
A Maoyuu Maou Yuushát noha eredetileg Mamare Touno által írt, és Keinojou Mizutama illetve toi8 által illusztrált light novel sorozataként ismerjük, a története valójában a 2channel regisztrációt nem kérő internetes fórumán vette kezdetét szerepjátékként 2009-ben. A light novel széria csak 2010-ben indult útjára az Enterbrain kiadó jóvoltából, ami eddig 8 kötetet számlál, továbbra is fut és összesen több, mint 500 ezer példányszámban fogyott el. 5 féle manga feldolgozást is kapott, ami meglepően sok más alapanyagokhoz képest.
A soron következő animét nagyjából fél évvel a vetítés kezdete előtt ismerhette meg a közönség, és bár sokáig tartottak attól, hogy az ARMS stúdió fogja készíteni, ami a stúdió korábbi munkáiból (rengeteg hentai és ecchi) kiindulva ez is könnyedén elmehetne ebbe az irányba, a stáblista mégis megnyugtatólag hatott: ugyanis a rendező, a karakterdizájner és a sorozatösszeállító (illetve még sokan mások is) ugyanazok voltak, akik a sokban hasonlító Spice and Wolfot is jegyezték. Így adva volt egy ellentmondásos érzelem a kezdetén… De lássuk mi sült ki belőle.
15 éve dúl már a háború az emberek és a démonok közt. Az emberek két keresztes hadjáratot is indítottak azért, hogy biztosan övéké lehessen a győzelem és elfoglalják a Démonvilágot. Viszont legutóbbi húzásuk – ami egyben történetünk kezdete – nem volt más, mint négy legendás hőst küldtek a harcba. A Hős otthagyta korábbi bajtársait és egymaga vágott neki, hogy legyőzze a Démonkirályt. Azonban a trónteremben nem egészen az fogadta, amit várt. Azon túl, hogy a Démonkirály nő (ráadásul csinos is), nem kíván vele harcolni és sokkal inkább meggyőzi őt arról, hogy ez a háború miben kedvezett a két félnek, miért nem lehet csak úgy megállítani és milyen következményei lehetnek… A Hős így elhatározza és megfogadja, hogy segíti a Démonkirályt a céljai elérésében, egy olyan világért, ahol démon és ember egymás mellett élhet…
Alapanyag történetileg volt bőven, azonban mégis történetmesélési szempontból valahol aránytalan lett. Egyes részek pillanatok alatt telnek el, míg másokra fél, de akár egy egész részt is áldoznak, a köztes dolgokon átsuhanva, érintőlegesen említve vagy később valamilyen formában visszautalva. Ettől függetlenül nézve, a történet szépen összeáll, annak minden szála, a ki mit és miért kérdések tekintetében is, azonban hektikusnak, gyakran kapkodónak hat, vagyis mintha egy 24-26 részes sorozatot sűrítettek volna 12 részbe.
Történetileg van még egy érdekessége, ez pedig a masszív történelmi kapcsolódás egészen a kora középkori időktől a legújabb kori, de akár napjaink korának eseményeihez, folyamataihoz, jellemzőihez. Nem egyszer gazdasági, társadalmi, etikai, filozófiai, vallástudományi húrokat is megpenget egy csöppet, ezáltal téve komolyabbá és befogadhatóbbá a történetet. A feudális világ társadalmi rétegződésének kibúvói mellett áthallásokkal megjelennek a keresztes hadjáratok „eredményei”, a II. világháború két nagyobb eseménye, Dieppe és Normandia, a közel-keleti hatnapos háború és következményei, de még akár az eurórendszer problémája is.
További érdekességként kiemelendő, hogy a karaktereknek nincs kifejezett neve, hanem a rangjuk határozza meg őket, így előfordulhat, hogy egy valakit 2-3 néven láthatunk viszont a mű során. Ennek kialakulása a mű szerepjátékosi múltjára vezethető vissza.
Grafikailag viszont szerintem helytálló, hozza egy 2013-as mű animációs szintjét, kívánalmait. Bár a hátterek festése elsőre furcsának hathat, vagy a visszaemlékezések kátrányalapú festményszerű megjelenése, de ezekhez könnyen hozzászokik az ember, mivel a mű jellege által jobban belesimul. A karakterdizájn is egész jó lett, kedvelhető, szerethető küllemmel, amelyek egyébként a light novel illusztrációit veszi alapjául.
Hangok terén érdemes kiemelni talán a zenét, ami elsőre megfogott, pedig mint szőrösszívű egyedet, az én esetemben nehéz. Mind a nyitó-, mind a záródal kifejezetten tetszett: az előbbi a kislányos hangzású énekhanggal és pattogó ritmusával, míg az utóbbi az érett, lassú, kissé egyházias jelleget viselő, zsoltáros hatásával (amit a képsorain látható kódexiniciálék is megerősítenek). Magával a háttérzenékkel se volt különösebb bajom, jól aláfestették a sorozatot és a szinkronszínészek is hozták a formájukat – egyikre se volt különösebb panaszom.
Nem véletlenül emlegetik „démonos Spice and Wolf”-ként a művet, mivel hasonló komolyságot tartalmaz és áraszt magából, valamint a stáblista nagyja is ugyanazokból áll, akik annak az anime adaptációit készítették. Tulajdonképpen ez vált az előnyére, mivel nem hagyták az ARMS-ot szórakozni, s végre egyszer a stúdió is bebizonyíthatta, hogy képes tényleg jó műveket alkotni, aminek a részeit többször is meg lehet nézni, nem csupán egyszer szórakoztatóak.
Személy szerint bátran ajánlom a művet, mivel kifejezetten tetszett, az elvárásaimnak a végletekig megfelelt, bár megvannak a maga hibái. A komolyságot jól üdíti a humora, szemet pihentető rajzstílusa, így különösképpen biztosítja a szórakoztatásunkat és akár a nevelésünket is bizonyos témakörök kapcsán.