Amennyiben harckocsikról beszélünk, fontos kiemelni, hogy fogalmilag a nagy tűzerejű fegyverekkel ellátott, erősen páncélozott, lánctalpas harcjárműveket, hétköznapibb nevükön a tankokat értjük. Ez az viszonylag fiatal fegyvernem csak a 20. század elején került kifejlesztésre az I. világháború alatt, noha gyökerei a reneszánszkorig nyúlnak vissza. Ennek koncepcióját és elődjét még Leonardo da Vinci álmodta meg, ám a bevethetősége igencsak problémásnak nevezhető: hosszabb távok megtételére az emberi meghajtás nem megvalósítható, állati erővel pedig az amúgy is szűkös hely miatt vált volna esélytelenné. Egy elképzelésben hasonló módot talált ki a huszita Jan Žižka, aki páncélozott harci szekerekre helyezett ágyúkat használt sikerrel több ütközete során. A lánctalpakkal való kísérletezgetés pedig egészen a 17. századig nyúlik vissza, ténylegesen pedig Richard Lovell Edgeworth nevéhez szokták fűzni, bár az ő késő 18. századi megoldása távolról és jóindulattal sem volt annak nevezhető. A fogalomhoz legközelebb H. G. Wells 1903-as novellája, a „The Land Ironclads” áll, amely a legjobb tudomásom szerint eleddig nem kapott magyar fordítást. A századforduló nagyhatalmai pedig ekkor tájt kezdték el a fegyvernem ma ismert formájának kifejlesztését: 1903-ban a britek és a franciák, a rá következő évben a Monarchia kezdett harckocsi és páncélautók tervezésébe és készítésébe.
A japán hadsereg viszont igen későn kapcsolt: a saját arzenáljukat egészen az 1920-as évek végéig tankokból a brit és francia tankok, tankettek és páncélautók tették ki. Első saját tervezésük az 1932-es shanghai incidens során mutatkozik be, komoly harci értéket képviselve.
Elsőre talán meglepően hangozhat, de az 1920-as és 1930-as években kimondottan fejlettnek nevezhető arzenállal rendelkeztek és 1940-re a világ ötödik legnagyobb páncélos haderejét tudták felmutatni. Őket csak a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország előzte meg. Azonban a ’40-es években az elmaradottság évről évre egyre csak nőtt, míg nem behozhatatlanná nem vált.
Ennek okára több mindent is meg lehet nevezni.
- Súlykorlátozás. Mivel a páncélautók és a harckocsik a szigetország gyáraiban készültek, a hadsereg logisztikai és szállítmányozási okokból a 10 (könnyű), illetve 15 tonnás (közepes) páncélosok mellett dönt. A németeknél is létezett ilyen korlátozás, esetükben a hidakon való átkelés lehetőségéért vezetik be.
- Nyersanyaghiány és szűkös ipari kapacitás. Japán földrajzi szempontból nem bővelkedik értékes földi kincsekben és fémekben, a lehetőségei erősen korlátozottak. Ez, illetve a kellő ipari kapacitás hiányában a motorizáció és a mechanizáció nem valósítható meg azok költséges mivolta okán, fenntartási problémákba ütközik. A kenőolajok, -zsírok, cserealkatrészek és az üzemanyag előállítása mellett szakképzett személyzetre és új katonai doktrínák, tervek kidolgozására is szükség van. Így pedig a tömeggyártás is elmarad.
- Belpolitikai játszmák. A japán hadsereg a világháború végéig nem volt egységes: a szárazföldi Császári Hadsereg és a Császári Haditengerészet két külön ágat képezett, amelyek mögött a négy zaibatsu, vagyis a japán gazdaság jelentős részét irányító és befolyásoló pénzügyi és ipari konglomerátum állt. Ezek a zaibatsuk hatalmi játszmái miatt ebben az időszakban japán miniszterelnöknek lenni nem volt életbiztosítás: igen gyakori volt ellenük a merénylet vagy az elmozdítási kísérlet, amely után a szemben álló oldalt támogató politikai vezető nyerte el ezt a tisztséget.
- A Császári Hadsereg és a Császári Haditengerészet rivalizálása. A belpolitikai játszmák a hadpolitikai döntésekre is rányomták a bélyegüket. A Haditengerészet például 1940-ben megemelte az acélmegrendelését olyan szintre, amit a polgári ipar nem volt képes kiszolgálni, így az igényeiket a hadseregtől elvont forrásokkal igyekeztek kielégíteni. Ez a tankgyártást harmadával, a tüzérségi üteggyártást ötödével vetette vissza, amelyen 1936-tól még a repülőgépgyártás meglendítése is továbbrontott. 1939-től kezdve az akkor rendszeresített modellekből összesen mindössze havi 28 darab tank készült. (A japán légierő önmagában nem létezett, külön légiereje volt a hadseregnek és a haditengerészetnek.)
- Túl kései felismerések. A regionális és gyengén felfegyverzett nemzeti haderőkkel (mint a kínai hadurak seregei) szemben remekül megállták a helyüket a tankettek és a könnyűtankok, azonban a többi nagyhatalommal szemben elégtelenek voltak. A Császári Hadsereg tervei szerint a Szovjetunióval kívánt farkasszemet nézni hosszabb távon, így 1937-től kezdve noha készült páncélos formációkkal, ezek szervezetileg nem képeztek teljesen önálló parancsnokságot. Az első mechanizált főhadiszállást is csak 1941 augusztusában állították fel, azonban a Pearl Harbor elleni támadás felülírta ezen irányú terveiket, 1942-től kezdve pedig egyet sem szerveztek meg, noha összesen 4 páncélos hadosztályt kiállítottak (3-at 1942-ben, az utolsót 1944-ben).
- Megkésett modernizáció. A háború közepére a tankjaik végleg elavultakká válnak, a német Panzer I és Panzer II-vel egy szinten említhető Ha-Go harckocsinak egy amerikai Shermannal szemben esélye sem volt. Így az európai szintű fejlesztéseket elkezdik siettetni, köztük a nagyobb tankok gyártását és bevetését. A már megfelelőnek mondható Type 97 Chi-Ha közepes harckocsikból 1938 és 1943 közti gyártási ideje során mindössze 1162, illetve a fejlesztett Type 97-Kai, avagy Shinhoto Chi-Ha változatával együtt további 930 darab készül el összesen. Összevetésnek, az M4 Sherman harckocsiból 1942 és 1945 közti gyártási ideje során több mint 49 000 darab készült.
Ettől függetlenül több prototípus és kísérleti modell is készül, különösen közepes és nehéz, illetve kétéltű harckocsik, önjáró lövegek. Ezek listája itt található, közte a rendszeresített és gyártott modellekkel együtt. Miután ezek leginkább újdonságnak és szükségszerűnek számítottak (ahogyan a tankvadászok is), így ezek a projektek nem képezték részét a szuperfegyvernek való beszámításba, ellenben két koncepciójuk igen.
Az O-I szupernehéztank
Az 1939-es halhín-goli csata és a szovjetekkel vívott határvillongásaik a japán szárazföldi hadvezetésnek csak azt bizonyították be, hogy az elképzeléseik hibásak voltak, a Type 95 Ha-Go könnyű, és a Type 97 Chi-Ha közepes harckocsik elégtelenek a Vörös Hadsereg páncélosaival szemben. Az ütközet elvesztése noha felfedte a japán tervezésű tankok hiányosságait és gyengeségeit, nem kizárólag emiatt bukott el az összecsapás. A nehéz és szupernehéz harckocsik iránti igényt sürgős ügyként kezdik el kezelni.
1940 elején a japán Hadügyminisztériumtól Iwakuro Hideo ezredes adja ki a megrendelést, azzal a megkötéssel, hogy a Type 95 nehéztanknál kétszer nagyobbnak kell lennie. Ez egy 4 prototípust megélt 26 tonnás jármű volt. Az első tervezet végül egy 100 tonnás harckocsit eredményezett, aminek három lövegtornya volt: a fő torony egy 105 mm-es üteget hordozott, ami előtt két kisebb torony kapott helyet, 1-1 darab 45 mm-es löveggel. Ezt a fegyverzetet 3 géppuska egészítette ki. Páncélvastagsága helyenként elérhette a legfeljebb 200 mm-t is. A meghajtásáról két V-12 gázolajas repülőgéphajtómű gondoskodott, amelyeket a Kawasaki gyártott (ugyanezt használták a Type 5 Chi-Ri közepes harckocsiknál is), és a tank két oldalában hátul foglaltak helyet. Méreteit tekintve nagyjából a német Maus tankkal lett volna egyenértékű.
1943-ban beterjesztették az ultranehéz kategóriájú, 120 tonnás változatot, ami annyiban különbözik a korábbitól, hogy a páncélos végébe egy hátra tekintő 45 mm-es lövegtorony került. A Mitsubishi ezt kezdi el megépíteni, ám a befejezéséről nincsenek konkrét forrásaink. Több kutató is úgy említi, hogy 1943-ban még a prototípus elkészülte előtt elkaszálták a projektet, miközben vannak szóbeszédek és vélekedések arról, hogy elkészült ugyan, de haszontalannak minősítették, és csak azt követően függesztették fel a projektet, a prototípust pedig Mandzsúriába vitték. A lánctalpának egy kis szelete ma a Japán Szárazföldi Véderő Fuji Iskolájában tekinthető meg.
Felépítését tekintve több okból is problémás a tervezés: maga a több lövegtornyos dizájn – noha volt rá elég példa – a terveken látható formában nem szerencsés. A különálló tornyokkal felszerelt egységek jellemzően egy maréknyi prototípusnál többet nem értek meg. Illetve szemből nézve a kialakítása szó szerint dobozszerű, a lemez egyébkénti vastagságával igyekszik a becsapódó lövedékek átütőerejét felfogni a döntött helyett, amely így teljes erővel éri a felületet és a páncélt. Ehhez hozzájárulnak az elképesztő súlya okozta nehézségek mellett a lomhasága is (számított 25 km/h-s csúcssebesség).
A repülő tankok
A repülő tankok koncepciója akármennyire is őrült és lehetetlen elképzelésnek hat, nagyon is valós kísérletek folytak ennek kapcsán, és nem csak a japánok részéről. Az Antonov A-40 könnyűtankkal kísérletezett a Szovjetunió, illetve Nagy-Britannia is. Mindkét állam záros időn belül elvetette az ötletet. A japán projekt sem volt hosszú életű.
A koncepció lényege a deszantos egységek támogatása és azok könnyebb ellátása, ám megvalósítás során mindegyik próbálkozásról azt mondható el, hogy a földet érés bizonyult a legnehezebben megoldható kérdésnek. A landolás során ugyanis figyelni kell a tereptárgyak mellett a lánctalp egységének megőrzésére is, illetve a célba juttatás módja is meglehetősen baltával faragott elgondolásnak minősült: pusztán leszerelhető siklószárnyakkal és vezérsíkkal nehézkesen oldható meg.
A japán projektek, vagyis a Special No. 3 Ku-Ro (vagy So-Ra) és a Maeda Ku-6 célba juttatása bombázó- és nehéz siklógépek után kötve történt volna, a lánctalp védelmére pedig leszerelhető sítalpakat szántak. Mindkét próbálkozás 1-1 prototípust élt meg: előbbit 1944-ben, utóbbit 1945-ben készítették el. A gyártást egyik projekt sem érte meg.
A leginkább jelenlévő problémák közt megnevezték a siklószárnyas mód nehéz manőverezhetőségét, a tankot érő terhelést és behatásokat, de leginkább a háború végére bekövetkező állapotokat. Nem csak a megcsappant nyersanyag-ellátás, az ipari és gyártósori kapacitás és teljesítmény drasztikus csökkenése, átütemezése, hanem a hadi helyzet is közrejátszott, mint az elvesztett légi fölény, ami miatt félő volt, hogy a siklógép és a tank is egyaránt veszteséggé válik. Ezek fényében vált elvetett próbálkozássá.
További források és ajánlott anyagok:
- Japanese Tank Arm (1921-1939) (Military History Visualized)
- The Problem with Japanese Tanks in WW2 (Military History Visualized)
- Tank Files: The Antonov A-40, The Tank That Fell With Style (Potential History)
- The Japanese Tank Meme (Potential History)
- Japanese Tanks 1925-1945 (jmantime)
- Why the Japanese Navy and Army HATED each other (The Front)
- Why Japan had NO chance in WW2 (Military History Visualized)
- Type O-I IJA Supertank (Tanks Encyclopedia)