Mary Shelley klasszikus művét, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényét már számtalanszor feldolgozták: mintegy 40-45 éven át két nagyobb filmgyártó is önálló univerzumot, franchise-t épített belőle. Azóta pedig különböző önálló filmekben dolgozták fel vagy értelmezték újra. És akkor még nem említettük a musicaleket, operákat, képregényeket, rádiójátékokat… és persze, az animéket. Na, ez utóbbi pótlására elérkezett az idő.
Régi-új köntösben
A sejtelmes walesi táj egyik kastélyában űzi furcsa kísérleteit Dr. Victor Frankenstein. Reményei szerint neki majd sikerülni fog az, ami utoljára csak az Istennek: életet fog teremteni. Pontosabban a halottak darabjaiból összeöltött emberi testet új életre kelti. A kísérlet jól sikerül, ám öröme mégsem lehet az asszisztensével, mert a teremtmény félelmetes és kiszámíthatatlan. Az orvos menekülni próbál, a lény megölése pedig az asszisztensére hárul.
Kis idő elteltével Svájcban vesszük fel újra a fonalat, ahol Frankensteint, a kitüntetés előtt álló orvost egyre jobban gyötrik a félelmei, majd pedig a paranoiája is kezd beütni a rejtélyes gyilkosságoktól, jelenségektől, amelyek a környezetében történnek, szégyentelen titka pedig rövidesen napvilágra kerül…
Egy érdekes áthallás
Az eredeti mű olvasói most okkal húzhatják fel a szemöldöküket, hiszen a regény nem így szól a regény cselekménye. A Toei adaptációja ugyanis nem is annyira a regényt veszi alapul, hanem a Hammer Film Productions az 50-es évek felétől a 70-es évek első feléig készült szériájának 7 művét, amelyekben Sir Christopher Lee, Peter Cushing és David Prowse játszották a főbb szerepeket. (Mindhárman ismerősek lehetnek a Star Wars filmekből, mint Dooku gróf, Moff Tarkin és Darth Vader.)
Ugyanakkor kissé az Universal Pictures 30-as és 40-es években készített filmjei is meg-megcsillannak, hiszen a csúf asszisztenst, az elhagyatott várkastélyban zajló kísérletet és a furábbnál furább műszereket azok honosították meg a popkultúrában. Másfelől a Hammer Films is ezekre támaszkodott narratívában, történetmesélésben és annak ütemében. Hangulatilag a két széria elüt, a Toei adaptációja pedig inkább a britet idézi meg minden tekintetben.
Még pár érdekesség
Bár mindkét nagysikerű filmes feldolgozás rengeteg mindent alapjaiban átírt, megtartották a könyv eredeti szellemiségét a lény és az orvos kapcsolata terén. A lény továbbra sem eredendően gonosz, hanem mások viselkedéséből tanult, és megaláztatásai és megpróbáltatásai után is készen állt, hogy elfogadja urának azt, aki megalkotta. Az orvos pedig nem sok felelősséget érzett a teremtménye iránt, az ő hanyagsága miatt fordult az a gonoszság felé. A lény kitaszítottságára és a magányára látszólag nem sok figyelmet szentelnek, emiatt gyakorta úgy érződik, mintha egy lélektelen zombi lenne. Terelgetés és nevelés híján nem képes különbséget tenni jó és rossz között, így esik meg az gyakorta az adaptációkban, hogy valami iszonyatot követ el jóhiszeműen, ami aztán az üldöztetését hozza el. Ez utóbbira egy külön regényműfajt ismer a német nyelv, amit „Bildungsromannak” nevez (szó szerint nevelési regényt jelent), és lényegi eleme, hogy a szereplő elsősorban lelki fejlődését szoros összefüggésbe hozza annak műveltségének gyarapodásával, a kultúra megismerésével.
Valamint, a Toeinek nem ez az első alkalma, hogy klasszikus horroralakhoz nyúlt, hiszen Drakula már a Frankenstein előtti évben is tiszteletét tette a Yami ni Teio: Kyūketsuki Dracula című másfél órás TV-speciallal. Ezt a két tévéfilmet (valami furcsa és érthetetlen oknál fogva) együtt szokás emlegetni, noha ez utóbbi nem Bram Stoker regényét dolgozza fel, de még csak nem is egy létező filmszériát igyekszik megidézni, hanem a Marvel Comics gondozásában 1972 és 1979 közt futott 70 füzetes Tomb of Dracula képregénysorozat tömörített adaptációja. A méltán híres vámpírvadász, Penge is ebben a sorozatban mutatkozott be először, mielőtt saját szériát kapott volna.
A kísérlet száma
Ami a grafikai és az animációs megvalósítást illeti, még korához képest is kissé avítt. A körvonalak egyenetlenek, a sokszor irreálisan vastagítottak, mintha többször is átrajzolásra kerültek volna vagy rosszul fogott a ceruza. A festésben is látni elvétve kellemetlen elmosódásokat, rossz kitöltéseket. Sokkal több az állókép is, vagy a szuperközelinek nevezett kameraállás, mint egyébként szokott egy hasonló korú animében lenni. Ezek a fajta hibák inkább a megelőző évtizedben az alacsony költségvetésű és a hányattatott sorsú produkciókra volt jellemző. Ugyanakkor a képi világot nem lehet teljesen leírni, hiszen az erőszakot és a kegyetlenebb pillanatokat kellően naturalistán ábrázolják, több pillanata is rendkívül hatásos.
A zenei betétek inkább funkcionálisak, illenek és megteremtik a hangulatot, de nem túl emlékezetesek. Egy dal tűnik ki, azt is Dr. Frankenstein lánya adja elő a film felénél. A szinkronhangokról még ennél többet sem lehet elmondani: mind az orvost megszólaltató Nozawa Nachi, mind a Lényt életre keltő Komatsu Hōsei nem büszkélkedhetnek sem sok, sem jelentős szereppel.
A történet noha egy már létező és bejáratott alapot hasznosít újra, egész jól ülteti át annak hangulatát, ütemét és persze, a műfaji eszköztárát. A Hammer Films munkáit noha horrorként tartják számon, azok sokkal inkább a krimire és a drámára építkeznek, amihez a feszültséget apránként adagolják egészen a konfliktus tetőpontjáig. A cselekmény folyásának üteme (vagyis a pacing) is ennek megfelelően csapongó, esetenként hajlamos kicsit leülni. Olykor pedig a tragédia kedvéért fokozza a drámai hatást, ami mai szemmel nézve kissé túljátszott, alkalmanként viccesen hat. Ugyancsak egy Hammer Films-es megoldás az, hogy a lezárás is kissé hirtelen ér véget. Ugyanakkor kiemelendő, hogy hű az eredeti mű szellemiségéhez, megcsillantja a Lény fejlődésének pontjait, érezteti azt, hogy hatással van rá a környezete, és ehhez is köti a katarzist a film legvégén – ezzel is bocsánatossá téve a korábbi hibákat.
Na de, mi a verdikt?
Ami azt illeti, nehéz helyzetben van az, aki meg szeretné ítélni a Toei Animation alkotását. Hiszen egyfelől dicséretes ez a hű adaptációja egy brit horror filmszériának, és az azt készítő stúdió jellegzetességeit is remekül átültette. Van egy tagadhatatlanul erős hangulata, ami képes fenntartani az érdeklődést a rosszabb pillanataiban is. Másfelől pedig sok tekintetben hibádzik, döcög és problémás egyed. Amiben biztosan egyet lehet érteni, hogy egy különleges időkapszuláról beszélhetünk, amit akkor is lehet a halloweeni horrorfilmezésbe ajánlani, ha valaki nem szereti az erőszakot, sok vért vagy az öncélú elfajzásokat.
Megjelent a Mondo Magazin 2022. októberi számában.
Erre emlékszem. Nem most láttam már, még olyan 2014 körül. Akkor úgy maradt meg bennem, mint egy erősen középszerű de élvezhető cucc, aminek volt egy pár érdekesebb, jobb, meg egy pár erősen homlokráncolós pillanata. Viszont ahhoz képest, hogy sokan hogy lehúzták, meg a legrosszabb címek közé tették, közel sem éreztem annyira tragikusnak. A Roots Search szerintem sokkal rosszabb volt ettől, vagy az attól is rosszabb Psychic Wars.
Egy időben talán én is úgy voltam vele, viszont idővel már kedvelhetőbb lett, bár szerintem ehhez az is kellett, hogy kicsit jobban érdeklődjek a régi filmek művészete iránt, és így akadjak rá és lássak olyan alkotásokat, amikből ez is merített. Illetve a regényt is újraolvasni, mert nem sok mindenre emlékeztem belőle, illetve kiderült, hogy egy nagyon szar régi kiadást sikerült anno olvasnom, amiről így utólag nemt udom, hogy megvágva volt jobban vagy eltolva.