Nem az első bejegyzésem a Sabatonról már a blogon, és ha már a The Great War korongmustrát egyéb elfoglaltságaim miatt sikerült elsunnyognom, akkor talán itt az idő, hogy annak a folytatásának szánt újabb, sorban tizedik albumot ne hagyjam ki. Míg az előző lemez javában talán közismertebb témákat dolgozott fel (vagyis valamilyen populáris médiumként már feldolgozásra kerültek az adott témák, mint a Seven Pillars of Wisdom és a The Red Baron) az I. világháborúból két koncepciós nótával karöltve (The Great War és a The War To End All Wars, amik közül az előbbi a szenvedésekről szól inkább, utóbbi pedig a veszteségekről és áldozatokról), ez a korong már a kevésbé köztudatban lévő eseményeknek és személyeknek állít emléket – de legalábbis kevésbé vannak a figyelem középpontjában.
A korongmustrához közvetlenül nem tartozik, de magához a lemezhez igen, hogy a bemutató európai turnét elhalasztották. A Lordi és a The Hu lettek volna az előzenekarok, és az Arénában rendezték volna meg a budapesti fellépést március 13-án. Kicsit szerencsétlenül jött ki, hogy a járványhelyzet úgy alakult, kénytelen-kelletlen el kellett halasztani. Az új dátum augusztus 20-a lett, a helyszín a Barba Negra – ami így hatalmas WTF. Nem is az időponttal van gond, hanem hogy a fejenként 18 ezer forintos eredeti jegyárért nem járt semmiféle kompenzáció, pedig rohadtul illett volna. Nem csak a hely is jóval kisebb, a hangosítás is szarabb, de nincs magasított ülőhely, megint le lenne az ember kényszerítve a pódium elé, ahol meg nem lát semmit az egész koncertből. A 2017-es koncerttel is ez volt a helyzet, bár azt legalább áttették a Hungexpoba még idejében. Mivel az én jegyeim még az Arénás feltételekre szóltak, nemhogy sokallom így már a korábbi jegyárat, hanem az új helyzetfelállást is kifejezetten pofátlanságnak tartom. Pedig anyámmal vártuk ezt a dolgot – akinek 60. születésnapja előtt 3 nappal lett volna a koncert -, és egyikünk sem egy kékesi kilátó, ez különösen húsba maró. Én még elevickélek, de minimum megoldom, ahogy volt az a 2020-as koncerten is: különösen hamar szereztem magamnak egy jó szpotot a színpad előtt – de ő már nehezen.
Na de, kipuffogtam magam a lehetetlen hazai koncertszervezésen, ideje a lemezt és a témákat szemlézni.
Az I. világháború gyújtópontjának számító eseményről szól: a Ferenc Ferdinánd elleni merényletről, amely során Gavrilo Princzip, a szerb Fekete Kéz titkos katonai szervezet egyik tagja sikerre vitte az amúgy elbaltázott akciót. Csak a véletlenek közjátékának köszönhetően történt így, máskülönben a trónörökös jó eséllyel túlélte volna. Alig egy hónappal később Ferenc József császár kiadta a júliusi ultimátumot és felszólította a szerb vezetést, hogy tartsák magukat az 5 évvel korábbi nyilatkozatukhoz, amire válaszul Szerbia mozgósításba kezdett. A Monarchia olyan követeléseket küldött, amiből a szerbek egyet átfogalmazva elfogadtak, a másik kilencet elutasították vagy hamis választ adtak rá. Az osztrák-magyar nagykövet ezt helyben elutasította és visszatért Bécsbe, majd a Temesnél szerb tartalékosok „véletlenül” átlépték a határt, amiből kisebb tűzharc alakult ki. Az incidensről szóló eltúlzott jelentések vették rá a császárt a hadüzenetre, amire válaszul az orosz cár mozgósításba kezdett. Az orosz mozgósításra a német császár is mozgósítással felelt, és a helyzet addig fokozódott, amíg ki nem tört a háború…
Igazából lehetne vitatkozni azon, hogy mennyire is jelentős gyújtópont maga a merénylet, de hatalmas vétség volna kizárólagos okként megnevezni. Igazság szerint a háború előszele már a levegőben volt ekkoriban, a kérdés csak a kirobbanásának időbeli mivoltára vonatkozott: mikor? Ugyanis a Balkánt ekkor úgy is nevezték, mint „Európa lőporos hordója”. A nóta viszont leginkább ezt a narratívát követi, lévén elég kusza és mélyrehatóak az előzmények, amik közrejátszottak a világháború kirobbanásához. Zeneileg kimértebb, több az expozíciós szöveg, míg a tényleges énekrész kórusos. Ez kölcsönöz a számnak egyfajta misztikus és ógörög tragédiákat idéző hatást, miközben az ütem is eszkalálódik egy pontig, ahol aztán visszavesz, vagyis zenei módon érzékeltetik a tetőpontot, ahol a döbbenettől mintha kicsit lelassulna az idő, és már a háborúban találjuk magunkat. Lemezindítónak kifejezetten tökéletesen eltalált szerkezet és megoldás.
A német Sturmtruppen noha nem volt egy merőben új koncepció a Német Császárság haderején belül, hiszen korábban is alkalmaztak elemeiben más hadseregek hasonlót, de igazán híressé a németek tették. A hátultöltős fegyverek megjelenésével a zárt formáció fokozatosan vesztett a hatékonyságából. De hogy pontosan mi is volt a rohamcsapat? Egy specializált alakulat, ami kis csapatlétszámmal operáló, gyors reagálású könnyűgyalogság a lövészárokharcok megkerülésére, beszivárgási taktikák alkalmazásával laza támadó alakzatban.
Maga a szám magas oktánszámon pörög, ami egyben jó kontraszt a sokszor nyugalmasnak nevezhető lövészárokharcokkal szemben (már amikor nem készült valamelyik fél rohamra keresztül „a senki földjén”) és remekül érezteti az újító és egyébként rendkívül intenzív erejét ennek a harcászati megoldásnak. Egyetlen hibája az, hogy tényleg nagyon gyors a szám, ahhoz képest, hogy szoros közelségben 4 perc hosszú, pillanatok alatt elillan. Ez csak azért szokott problémát jelenteni, mert ezzel igen nagy az esélye annak, hogy egész egyszerűen más miatt nem, vagy csak nagyon nehezen marad meg a szám az ember fejében.
A dreadnought a kora 20. század domináns hajótípusa, ami a nevét az 1906-ban vízre helyezett HMS Dreadnoughtról kapta. Gyakorlatilag a későbbi csatahajók és csatacirkálók prototípusa, amely jobban felfegyverzettek és erősebb páncélzattal rendelkeztek elődeiknél, a sorhajóknál. Az I. világháború során több kisebb-nagyobb akciót láttak, ezek közül talán a legjelentősebbnek mondható a skagerraki csataként is ismert jütlandi csata 1916. május végén, június elején, amelynek kimenetele nagyon attól függ, kit kérdezünk. Gyakorlatilag döntetlennek mondhatjuk, hiszen a németek nem voltak képesek megtörni az antant tengeri blokádot, illetve az angolok sem tudták derékba törni a német flottát – vagyis egyik fél sem ért célt. Mivel ezeknek a hadihajóknak a javíttatása igen magas költségekkel járt (kis szarkazmussal: olcsóbb volt újat gyártatni, mint kijavítani a meglévőt), a két flotta inkább visszavonult a kikötőkbe és kerülték egymással a további konfrontációt, mert a két állam, Nagy-Britannia és a Német Császárság egymást rántotta volna vele államcsődbe.
Igazán ennél többet nem is lehet elmondani a majd negyedszázad erejéig uralkodónak tekinthető hajótípusról, amely új utakat nyitott a tengeri hadviselésben. Maga a szám is mind dallamában a dreadnought jelentésének (rettenthetetlen) igyekszik megfelelni, vele együtt az ámulatnak, a jelentőségüknek és a méltóságot követelő megjelenésüknek, ami aztán szépen alábbhagyott a háború utánra. Ez utóbbit egyébként a refrén is szépen visszaadja. Zeneileg a korábbi Bismarck számhoz hasonlít a súlyos ütemeivel, megspékelve némi szomorkásan hangzó patetikus hangnemmel, ami nem véletlen, lévén nagyon hasonló elvre épül a két szám.
Sir Adrian Carton de Wiart altábornagy egy meglehetősen különös figura. A belga és ír szülőktől született jogot tanult fiatalember megjárta a század elején a második búr háborút, a szomáliföldi hadjáratot, az I. világháborúban Somme-ot, Passchendaele-t, Cambrait és Arrast, kivette a részét a lengyel függetlenségi háborúkban az ukránok, litvánok és a szovjetek ellen, a II. világháború során pedig a lengyelországi invázióban, a norvég hadjáratban, majd Kínában teljesített szolgálatot. Többször hasba és lágyékon lőtték, Szomáliföldön elvesztette az egyik szemét és a fülének egy darabkáját. A világháborúban pedig számos alkalommal sérült meg, többek között kapott koponyalövést, átlőtték a bokáját, a medencéjét, valamint Arrasnál a fülén keresztül is golyót kapott, letépte az ujjait a bal kezéről, mikor az egyik orvos nem volt hajlandó amputálni… A sebesüléslistájának hosszához csak a kitüntetések listája mérhető igazán.
Ha a fentiek alapján nem derült volna ki miért ő „a megölhetetlen katona” és ezáltal tökéletes dalalapanyag, akkor semmiből nem fog. A videóklipben Indy Neidell alakítja, és ahogy a szám is, úgy a klip is leginkább a sebesüléseinek sorozatára helyezi a hangsúlyt, mintsem katonai karrierére vagy annak egy érdekesebb szeletére. A szám ehhez mérten áraszt magából egyfajta furcsa ünnepélyességet, és egy kissé szavakkal megfoghatatlan érzetet, de nem annyira a hihetetlen a karakter történetének mivolta tükrözik rajta.
Bár a Wikipédián a „fehér péntek” lavinái szerepelnek, és a dalszöveg is kiemelten említi, nem ez az egyetlen téma. A másik téma ugyanis „a véres hegy”, a Col di Lana, amelynek lankáink számos olasz katona lelte a halálát. Összefoglalóan helyesebb lenne azt mondani, hogy a hegyivadászokról szól, hasonlóan a Stormtroopers számhoz. De mi is volt ez a két esemény?
A „fehér péntek” 1916. december 13-án történt, amikor a Marmolada-hegyen egy lavina beterített egy osztrák-magyar barakkot, megölve ezzel 270 embert. De nem ez volt az egyedüli eset. Aznap ugyanis más osztrák-magyar és olasz állásokra is rázúdult a hógörgeteg: Val Ciampi d’Arei és a Gran Poz-hegycsúcson. A feljegyzések szerint összesen 2000 katona és pár tucat civil lelte halálát ezen a napon. A lavinákat a heves hóesés és a gyors olvadás kettőse okozta.
A Col di Lana pedig a Dolomitokban húzódó frontnak, az ún. „fehér háborúnak” (vagyis aminek elkeresztelték az alpesi hadjáratokat) egy szelete. 1915 vége felé és 1916 elején elég véres harcok folytak itt.
A szám kicsit össze is mossa a kettőt szövegileg a refrénben, holott a Col di Lanán is volt lavina – 1915 végén. Zeneileg viszont nagyon erős, és kicsit sok érzést felvonultat a dallamában: a veszteségeket, a hiábavalóságot illetve mintha visszaköszönne a fagyhalál előtti utolsó fellángolós pillanat, mikor az ember már nem is fázik annyira, mint előtte.
Az amerikai 369. gyalogsági ezred, becenevükön a Harlem Hellfighters egy színesbőrű ezred volt, amelyet javarészt afro-amerikai és puerto ricoi besorozottakból állítottak össze (emellett voltak köztük kubaiak, guyanaiak, libériaiak, portugálok, Nyugat-Indiákról származók is), fehér amerikai tisztek vezetése alatt. Az amerikai csapatok közül ők töltöttek a legtöbbet az arcvonalon: 191 napot, mintegy 1500 fős veszteséggel. A második marne-i csatában (1918.07.15-08.06.) és a Meuse-Argonne ütközetben (1918.09.26.-11.11.) vettek részt. Továbbá az antant csapatok közül ők voltak az elsők, akik átlépték a Rajna vonalát, behatolva ezzel Németországba. Több tagjuk azért is csatlakozott, mert azt remélték, hogy a faji megkülönböztetés a hazatérésüket követően megszűnik, míg a szomorú igazság az volt, hogy csak erősödött.
A szám zeneileg és ritmikailag leginkább a lendületre épít, a vívott csatáink intenzitására és arra, hogy az ezred rászolgált a „Pokoljárók” névre (vagy szó szerintibb fordításban „Pokolharcosok”), pedig a történetükben nem ez az egyedüli érdekesség. Elképzelhetően azért nem nyúltak ahhoz a vonulathoz, mert eléggé vitás téma lett az elmúlt években, illetve csöppet talán nehezen megfoghatóbb szövegileg – így aztán a hallgatóságra van bízva, felfedezi-e magának azt vagy sem. Valamivel lassabb a Stormtroopers-nél, ami kifejezetten jól áll neki, bár ettől még a dallam önmagában nem lesz különösebben emlékezetes.
Albert belga király döntése szerint elárasztották Belgium utolsó tartott területeit az yseri csatában (1914.10.16-31.), hogy víz alá kerüljenek és ne foglalhassanak el az országból a németek, amikor beindult „a verseny a tengerig” (ami a szám címe is). Ez utóbbi egy olyan eseménysor volt, amely során a német és az antant erők egymást igyekeztek kicselezni és húzták a lövészárokrendszert keresztül Belgiumon, mintegy felosztva az országot. Maga a király is a katonákkal együtt harcolt Ysernél, és nagyon komoly veszteségeket szenvedtek, de megvédték a folyó torkolatát – így pedig nemzeti hőssé vált. Mellékes apróságként és érdekességként: Albert feleségét, Erzsébetet „nővérkirálynőnek” is nevezik, ugyanis katonai kórházat alapított a sebesülteknek, ahol tartotta a sebesültekben a lelket, részt vett a műtétek során segítőként, virággal és csokival kedveskedett a többi ápolónak és nővérnek az alázatos munkájukért.
Maga a szám egy kifejezetten patetikus és hősies tónust kapott megint csak, amit néhány korábbi számukhoz lehetne mérni, mint a Last Stand vagy a Hearts of Iron. Mind ütemre, mind dallamra, és nem utolsó sorban szövegileg is jól el lett találva ahhoz, hogy egy kifejezetten örömteli kedvenc listás nóta lehessen belőle.
A dal Milunka Savić-nak állít emléket, aki a fivére helyett állt be a szerb seregbe 1912-ben. Férfinak álcázta magát, és csak az egyik sebesülésekor derült ki, hogy nő – ez még az első balkáni háborúban történt. A felettesei nem engedték harcolni, de ő a makacsságával kiküzdötte, hogy mégis hagyják ténykedni. Pár alkalommal sebesült csak meg, ugyanis különös érzéke volt ahhoz, hogy pontosan mikor érdemes támadni. Rengeteg kitüntetést és őrmesteri rangot kapott, és ezzel a legtöbbször kitüntetett nő a modern hadviselés történetében. A világháború során elfogott 23 bolgárt egyetlen lövés nélkül, akik közül az egyik tiszt a fiát nála taníttatta. A háború után feledésbe merült, a II. világháború alatt a partizánokat és a csetnikeket (a jugoszláv monarchistákat) támogatta, ami miatt 10 hónapra megjárta a banjicai koncentrációs tábort. A világháború után újból feledésbe merült a léte. Több hadiárvát is magához fogadott és felnevelt mindkét nagyobb konfliktust követően.
Nagyon erős kezdés, jó ütem, dallam, nagyszerű refrén: igazi instant kedvenc darab. Egyetlen probléma van vele, hogy inkább a női harcosi mivolta van kiemelve és az érdemérmek, semmint valami komolyabb tett, mint az korábban volt mondjuk Alvin York (82nd All The Way), Leslie Allen szakaszvezető (Ballad of the Bull), vagy Witold Pilecki (Inmate 4859) eseteiben. Mert ebben a formában akár Sofija Jovanović-ról vagy Dorothy Lawrence-ről is szólhatna, akik mind korban, mind konfliktusban megjárták szintúgy az I. világháborút.
Három dorjani csatát tartunk számon, ebből a szám különösképpen a harmadikat dolgozza fel, amelyet 1918-ban vívtak a mai észak-macedón-görög határon található tónál és annak völgyében a bolgárok a tőlük háromszor akkora brit és görög sereggel szemben. A csata csak az erőskezű bolgár vezetésnek és a komoly erődítésrendszernek köszönhetően volt nyerhető.
Magától a számtól erősen amolyan The Last Battle érzésem van, körülbelül lendületre és dallamra is nagyon hasonló. Alapvetően nem rossz, de valahogy sem az intenzitást, sem a jelentőségét ennek a csatának igazán a refrénen kívül.
A történelem azon egyik legkülönlegesebb pillanata, amikor a felek meg tudtak egyezni egy közös ünnep megtartásában és a kettejüket elválasztó senki földjén találkozva el tudtak szakadni a háború addig átélt borzalmaitól, amitől már ekkor kezdett tele lenni a hócipőjük. Az első karácsonyi fegyverszünet még egy napot élt meg, de a következő évben csak legfeljebb 8 órát tartott, azt követően az antant fél már nem is válaszolt a megkeresésekre.
A Sabaton első száma, amely kifejezetten a békéről és deklaráltan az az utáni vágyról szól. A karácsonyi hatás érződik rajta, ettől válik igazán különleges és erős dallá, mind dallamát, mind szövegét tekintve. Egyszerre ragadja meg az ünnep szellemét, hangulatát és az esemény különleges és egyedülálló mivoltát.
Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békéknek szánt dalról nem lehet különösebben sokat elmondani, ugyanis ami olyasmi lenne, azt már lényegében a Sarajevo számnál megtörtént. Gyakorlatilag ugyanaz a recept, tőről hegyire, ezáltal foglalja egy szép keretbe a lemez tartalmát. Helyet kap benne az optimizmus, az öröm, illetve a kétely és a bizonytalanság, hogy vajon valóban ez volt-e az utolsó háború a Földön. Persze, utólag már tudjuk, hogy Ferdinand Foch marsallnak volt igaza, hogy „Ez nem béke, hanem csak fegyverszünet 20 évre.” Hogy mennyire volt igaza, mi sem példázza jobban, hogy a versailles-i békeszerződést követően valóban 20 évvel és további 65 nappal később kitört a II. világháború…