Miután január végén pozitívra lettem tesztelve, házi karanténba kényszerültem, így kicsit sikerülhetett egyszerre haladni a fansubbal és élvezni az esténkénti filmezést is.
1957 karácsonyán járunk, amikor az egy évvel korábbi forradalmi eseményeket követően az Államvédelmi Osztály kénytelen belügyminiszteri parancsra felmérni az állományát, és kiszűrni a rendszerhez már nem lojális, megingott elemeit. Éppen ezért folyamatos vizsgáztatás zajlik, amelynek egyik alakja főszereplőnk, Jung András, akit magát is megfigyelés alatt tartanak. Titkolt szerelmével való találkozást követően az ügynöklistájának lába kel, és ez rögtön olyan felfordulást intéz a megfigyelők és megfigyeltek közt, hogy már nehéz bízni a másikban.
Történelmi helyzetbe illesztett, lényegében valós és használt módszerekből dolgozó ügynökfilm, amit nevezhetnénk egy átszínezett „A mások élete” változatnak – amiben pont annyi lenne az igazság, mint amennyire tévedünk. Ez sokkal inkább magával a megfigyelési rendszerrel és annak belső ellenőrzésével foglalkozik, illetve az egyénre gyakorolt hatásáról, mennyire lehet bízni a másikban – és mindezt a korabeli ügynökképző kisfilmek nyomán írva.
A másfélórás idejét szépen kitölti, izgalmas és csavaros is tud maradni gyakorlatilag az utolsó pillanataiig, és mindenképp leköti a figyelmet. Mindeközben nem próbálja meg emberré formálni a rendszerben résztvevőket, hogy szimpatizálhasson velük a néző, aki jelen esetben az események és az vizsga legfőbb megfigyelője és értékelője. Megint csak egy ajánlható és kifejezetten jó magyar (kis költségvetésű) film.
A németek által megszállt Franciaországban Shosanna tanúja lesz családja lemészárlásának. Pár évvel később mozitulajdonosként alkalma nyílik az egyik háborús hős frissen bemutatott filmjén vendégül látni a náci vezérkar krémjét. Ez az esemény felkelti a Brigantyk, a németek által is félt amerikai zsidókból szervezett partizáncsapat érdeklődését is.
Quentin Tarantinot, mint rendezőt eléggé kedvelem, de be kell vallanom, teljesen elmaradtam a műveinek követésével a 2007-es Grindhouse óta. Lassanként időszerű volt pótolni ezt, már csak abbéli kíváncsiságból is, hogy mit képes kezdeni a világháborús környezettel. Hát, a vadnyugatos beöntést kapott megszállt Franciaország elég érdekes volt, mint koncepció. És annak a tudatában, hogy bármiféle hitelességet is várjunk el tőle, egész szórakoztató tud lenni. De valahogy mégsem az igazi. Talán azért, mert a nácivadász zsidó alakulat témája jobban összhangban lenne a háború utáni időkkel, illetve egy-két bevágás eléggé kizökkentő volt.
Emellett nem hittem volna, hogy ilyet fogok Tarantino filmre mondani egyszer, de istentelenül unalmas és érdektelen volt. Az első 20 perc bravúrosan jó, de ezt követően érezhetően kezdtem elveszteni az érdeklődésemet. Úgy akart ez Piszkos tizenkettő lenni, hogy csak épp a karakteresség hiányzott belőle.
A pillangó: A szeretet postása (2002)
A kislányát egyedül nevelő Isabella új lakásba költözik, ám a munkája miatt egyik nap nem tud a gyermekkel foglalkozni, így a mogorva idős szomszédra hárul a feladat. A kislányt megigézik az öregúr pillangói, így mikor a szomszéd vidékre megy, ő maga is beszökik annak kocsijába. A nagyvároson kívül semmit se látott a világból, és rácsodálkozik a természetre, és jobban megismeri a kezdetben kérgesszívű férfit, az pedig a kislányt…
A film kalandosan került a látószögembe, mert még a Belphegor – A Louvre fantomja DVD-jén láttam az előzetesét (mikor azt megvettem 2004-2005-ben, és lett az első saját pénzen megvett filmem), és már akkor sikerült felkeltenie a figyelmem a szépen filmezett erdős jelenetekkel. Viszont sokáig elfeledkeztem róla, így vagy egy évtizeddel később a társasház mosókonyhájában találtam meg több másik filmmel együtt, amit a szomszéd lomtalanításba szánt. (Mondanom se kell, lefölöztem magamnak a sápot, több díszdobozos vagy különleges kiadást szerezve meg.)
Maga a film egy kellemes élmény volt, szeretni való történettel, családi filmhez hűen. A történetnek persze megvannak a maga apró pici hibái, de a film igazi hibája nem is magában keresendő, hanem a szinkronban. A magyar szinkron ugyanis sokat elvett az élvezeti értékből. Balázs Péter, mint az idősúr orgánumra nem rossz választás, de a hangnem és stílusa valahogy nem az igazi (sokszor élettelen és sótlan) és gyakran kicsit túl is lő a célon, sértőbb, mint kellene.