A japán robotzsaru: Angel Cop

A 80-as évek nosztalgiavonata tovább zakatol, így a tavaly augusztusban bemutatott Black Magic M-66 után egy másik olyan művet rántok elő a kalapból, ami a korszak meghatározó filmjeiből és zsánereiből merít egy nagyot… talán túlzott mértékben is, de mindenképpen kiérdemli a filmeknél is használatos „trash” jelzőt.

Japán a világ élén

Tételezzük fel, hogy a történelem más irányt vesz, és a japán buborékgazdaság nem dől be váratlanul a 80-as évek végén, hanem egy olyan plusz löketet kap, amivel a világelsővé válik. Ezt az idilli képet csak a radikális kommunista terrorcsoportok nem bírják elviselni, elükön a Vörös Május szervezetével. Az elharapózó erőszakra és a szüntelen támadásokra válaszul a kormányzat létrehoz egy törvény felett álló rendőri alakulatot, a Különleges Biztonsági Erőket, akik szabályos hajtóvadászatot indítanak a társadalmat veszélyeztető anarchisták ellen. Angel és Raiden ezen egység tagjaként hajt végre az egyik nap akciót, ami nagyon hamar félresiklik: Raiden halálosan megsebesül, az üldözötteket valaki lemészárolta, a rendőri szervezetük pedig minden oldalról céltáblává válik, a szálak pedig az országos és világi politika sötét játszmái felé vezetnek…

A zavaros farvizeken evező mű

Az eredetsztorival vannak kis kavarok, mert bár eredeti szerzőnek szokták Kitazaki Takut megtenni, a valóságban azonban a mangakát csak a produkció elkészítése alatt kérték fel, hogy a felvázolt ötletekből készítsen egy kapcsolt terméket. A tényleges értelmi szerző inkább a forgatókönyvíró, Aikawa Shou volt, akit dühített a 80-as évek második felére áramvonalasodott japán akció-krimik és rendőrös-nyomozós buddy moviek színvonala. A nagy tervéhez, hogy megmutassák, miként is kell ezt csinálni sikerrel megnyerte Ichirou Itano rendezőt és Nagashima Osamut producernek. Az alapötlettel megkeresték Kitazaki Takut, aki egy egykötetes mangát készített a sztoriból az eredeti koncepció alapján…

…amit folyamatosan átdolgoztak, nem csak a gyártási fázis előtt, de a részek közt is. Újabb és újabb ötletek kerültek bele, kulcsrészletek kerültek alapjaiban átgondolásra. Emiatt egy komoly huzavona övezte az 1989-1990-ben megjelent első 3 epizódot, aminek az eredménye az lett, hogy a pénzcsapokat a befektetők elzárták, a rendező pedig inkább kilépett a projektből az egyre elhatalmasodó kreatív különbségek miatt. Tényleges befejezést csak 1994-ben kaphatott az anime, amikor az utolsó 3 rész is egyszerre megjelent.

Frankenstein szörnyében nincs ennyi fércelő öltés

Ha a további és mélyebb „behatásokat” akarjuk keresni, akkor elég sokat és sokfélét lehet találni. Az alapötlet egyértelműen a 2 évvel korábban, 1987-ben megjelent Robotzsarut ülteti át japán környezetre, annak erőszakossági faktorával együtt. Ugyanakkor ihlető forrás volt az Uchuu Keiji Shaider TV-sorozat is, és az ekkor még csak pletykaként keringő női főszereplővel dolgozó Kamen Rider széria alapgondolata is. Mindeközben karakterdizájnban hordoz egy nagy adag Hokuto no Kent (mindenki ki van gyúrva) lehet felfedezni a 80-as évek végére már kifutóban lévő metáldivattal, a szénakazalként viselt hosszú hajjal.

Ha pedig ide számoljuk a mangaváltozatot is (és hát miért ne tennénk), akkor a különbségeket érdemes szóvá tenni. Elsőként szembe tűnik, hogy a manga karakterdizájnja illetve olvasás közben hangulatra is Masamune Shirow mangáit idézi (különösen a Dominiont és a Ghost in the Shellt). Történetet tekintve Raiden helyett Angel sebesül meg halálosan az elfuserált bevetés során, majd tér vissza kiborgként, emellett már jellemet is kapott, és a megmaradt emberi tudata őrlődik azon, hogy embernek számít-e még a körülmények közepette.

Van olyan jó segge, hogy ne legyen teljesen elveszve…

Ha történetileg nézzük, akkor „a kevesebb néha több” elvet nyugodt szívvel alkalmazhatták volna. A sztori ugyanis nagyon leegyszerűsítően politikailag agitáló és soviniszta, aminek kicsengése annyiban összefoglalható, hogy „Japán a jó, az amerikaiak a gonoszok, az utca népe szent, a politikusok és az állami szervek pedig korruptak és egymást marják”. Ezen felül ki lehet szúrni, hogy melyek azok az ötletek, amelyek már közel kész állapotban kerültek bele, miután ezek sokszor lógnak a levegőben, nincsenek kellően alátámasztva. Több jelenet kényelmetlenül hosszúnak és vontatottnak is érződik, ez sem sokat segít az élvezhetőségén.

Karakterek terén is jócskán elvérzik a mű: a címszereplő teljesen jellegtelen, mindenki kemény, mint a hatnapos tevekaki a Szaharában, és olyan egysoros szövegeket nyomnak, amik ekkorra már az amerikai filmekben is inkább voltak cikik, mint menők. Talán még valami, ami elég nagy probléma: igazából nincs köztük semmiféle kémia, nem igazán reagálnak a másikra (mondjuk ahhoz ha már személyiség nem is, de kéne valami önálló gondolat és álláspont is mindegyiknek).

Az animáció technikai oldalról viszont teljesen korrekt. Részletesen és látványosan kidolgozott, találó a színkezelés, az árnyékolás is; azaz csak nézni kész élvezet. Ezen a téren egyedül a karakterdizájn az egyedüli probléma, hogy a szereplők szó szerint izompacsirták, köztük még az a maréknyi női karakter is, amelyiknek mindössze a feléről mondható meg a saját neme.

Hangok terén az effektek jól eltaláltak, a zene jobbára elmegy, az ending pedig noha fülbemászó, viszont szöges ellentéte a megvalósítás stílusának és hangulatának. A szinkronhangok terén többen veteránok, bár egyikük sem igazán ismert név: egy-egy főbb szerepet kaptak az évek során, az sem olyan, ami kiemelkedő lenne – hol azok történetére gyakorolt nyomásuk vagy az összjátékidejük rövidsége miatt. Az adatlapjaikat viszont megéri annyiban nézegetni, hogy rácsodálkozzunk, mennyiszer hallottuk őket viszont ahhoz képest milyen ritkán tettek ránk mélyebb benyomást az általuk megszólaltatott szereplők.

Kibillent a patikamérleg

Végeredményben? Ha a történetvezetési a karakterügyi hibák nem lennének, akkor egy bevállalható, egyszer nézős nosztalgiabomba lehetne. De jelenleg tényleg csak úgy lehet élvezni, hogy minden problémája és izzadtságszagú erőlködése ellenére teljesen kikapcsolunk magunkon mindent (még az elvárásokat is), és nem vágyunk másra egy esti szórakozáshoz. De ha választani kéne egy Uwe Boll filmest és ez közt, gondolkodás nélkül ez mellett voksoljatok teljes erőbedobással.

Megjelent a Mondo Magazin 2020/12. számában.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük