A démonos témát a horror animék közt egy időben nagyon szerették csúcsra járatni. Egymás után jelentek meg olyan – főleg OVA-ként kiadott – művek, amelyekben a pokolbéli szörnyek valamilyen formában fenyegették a világunkat. Ilyen címek voltak a Call Me Tonight, a Makai Toshi Shinjuku, Yōjū Toshi vagy a méltán hírhedt Urotsukidōji. Ennek a sornak a tagja a mostani górcső alanya…
Erőegyensúlyban
Bár korunk emberének fogalma sincs róla – amennyiben viszont igen, azt mítosznak és vallásos mendemondának veszi –, hogy három részre tagolt világunkat egy azokon átívelő természetes egyensúlyi rendszer tartja fent. Az emberek mellett külön világot képez a pokol és a menny, ahol a démonok, illetve az istenek lakoznak. Míg e két faj alapjaiban sem szívleli egymást, az emberek ellenben saját természetüknél fogva minden rájuk leselkedő veszélyforrásnak az elpusztítására törekednek, ehhez pedig nem kevés áldozatot is képesek hozni. Ennél fogva, hogy az örök hatalmi viszály ne eméssze fel egy kölcsönös megsemmisítésben a világokat, egy csapat démon úgy döntött, hogy magára vállalja az egyensúly megőrzésének nem túl hálás feladatát, és az örök veszélyforrást, az emberek világa után sóvárgó démonokat igyekeznek levadászni.
Yama Rikudō 600 éves kora ellenére még mindig egy középiskolai padot koptat alibi gyanánt. Míg nappal ezt az álcát tartja fenn, addig éjszaka serényen vadássza a különféle rémségeket Tokió utcáin. Arról viszont sejtése sincs, hogy az iskolájának igazgatói székét átvevő helyettes, a korábbi igazgató unokája a démonokkal szövetkezve igyekszik kétes céljait megvalósítani, amibe belekeveredik Yama szerelme, Kurogane Shō is.
A forrásműről
Először komolyabban meglepett, hogy bár pár adatbázis Keukegen mangája alapján készült OVA-nak írja, a kifejezetten mangákra szakosodott oldalakon nyomára sem sikerült bukkanni, a szerző nevére se találni semmit, és még esetleg utánnyomott, eredeti nyelvű példányt sem lehet kapni. A hosszú keresés így is meghozta a gyümölcsét, ugyanis a választ a kisebb oldalak jelentették: a mű alapja egy 1987-es dōjinshi, és a szerző pedig 1983 és 2005 közt több mint 100 szerzői kiadású művet alkotott. Ezen életműnek viszont rendszeres visszatérője volt a démonvadász lány története, amelyet többször is újraalkotott, megtoldott.
Itt bátorkodom utólagos beékeléssel megjegyezni, hogy a doujinshi.org adatbázisa alapján nem állapítható meg a mű teljes hossza, ugyanis az 1999 előtt megjelent füzeteknek, köteteknek sokszor egyáltalán nincs bejegyzése.
Maga az eredeti mű viszont nem igazán egyeztethető össze az OVA-val. A dōjinshi ugyanis a korabeli könnyedebb stílust ragadja meg, és inkább hasonlít a magazin oldalain korábban bemutatott Dream Hunter Rem, vagy a Ranma ½ és Urusei Yatsura mangákat is jegyző Takahashi Rumiko karakterdizájnjaihoz és hangvételéhez. Alapvetően olyan érzetet kelt, mint egy romantikus iskolai élet-vígjáték, ami csak helyenként hajlik a dark fantasy-kra jellemző megoldások felé. Ezt megerősíti az is, hogy a hét fejezetet a kereten túl semmi nem tartja össze, minden fejezet önálló történetként is meg tudná állni a helyét.
Lehet-e félórában csodát csinálni?
A rövid válasz az, hogy nem, a hosszabb pedig imigyen szól. A korszakra mondhatni jellemző karakterdizájnú, kicsit sötétebb alapművet ugyanis úgy adaptáltak, hogy az ténylegesen is borongós, dark mű lett, ami mellőzi a humort. Csakhogy maga a történet eléggé lagymatag: hiába építkezik lassan, ami egy sötét hangulatú és témájú műnél különösképpen erény szokott lenni, a várt epikus lezárás és katarzis sajnos elmarad. Hogy a játékidő szűkössége miatt fogták rövidre a konfliktus lezárását vagy más okokból, az sajnos még az eredeti mű ismeretében is talánynak nevezhető, hiszen nagy csatákat ott se kapunk, de azért érződik az ellenfeleknek a súlya. Az adaptációt nem rontja el teljes egészében, de egy amolyan lackluster utóízt jócskán hagy maga után.
Ami az animációt és a grafikát illeti, az viszont kellemes és jó, amiért a főleg AIKa sorozatokról, Nozoki Anáról vagy a Kimi ga Nozomu Eien sorozatról ismerhető Studio Fantasia felelt többedmagával, köztük a Madhouse-zal. Szép és sok helyen kifejezetten részletes, ami pedig a szörnyek küllemének kidolgozottságát illeti, azok viszont fenomenálisan jóra sikerültek. Igyekeztek kifejezetten iszonytatóra és félelmetesre alkotni, miközben gondos részletesek.
A hangok terén is az effektek nagyon jól be lettek lőve, a szinkronhangok terén pedig veterángárdát köszönhetünk. Közülük kiemelendő Yama szerepében Takayama Minami (a Detective Conan és a Nintama Rantarou címszereplője) és Horikawa Ryō (Reinhard von Lohengramm a Ginga Eiyuu Densetsu eredeti szériájából), mivel a többiek javarészt kisebb címekben kaptak jelentősebb szerepet vagy mellékszerepbe szorultak, mint Ebara Masashi (Shakugan no Shana Alastorja). A zene ezzel szemben felemás: a hangulatnak remekül ágyaz, de olyannyira nem lesz emlékezetes, hogy 10 perccel az OVA vége után arra se fogunk emlékezni, hogy lett volna.
Érdekessége így inkább abban rejlik, hogy dōjinshiből adaptált művel ritkán akad össze az ember. Hasonlóan a pályázati munkákból vagy kis rajongói csoportok összeállásából meganimált darabokkal. Előbbi esetben ilyen volt a 2009-es LaMB vagy a 2012-es Chūnibyō demo Koi ga Shitai!, utóbbinál pedig a legmarkánsabban a Tōhō játékokból merítő animéket lehet említeni.
Végítélet
A sztoriban van még ugyan potenciál és lehetőség, főleg a horror irányába, illetve a felvázolt kerettörténet is hordoz érdekes irányvonalakat, amikre újabb történeteket lehetne ráhúzni, így igazából ezek kapcsán az utóéletén sóhajthatunk fel, hogy dōjinshiként jobban élte tovább az életét. Különösen, mivel az anime így a promóciós anyag szótári jelentéséhez csatolt illusztráció is lehetne, annak ellenére, hogy egy kellemes félórás szórakozást tud nyújtani.
A cikk a Mondo Magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.
