Eltévedt irányjelző: az Index anime promós cikkéről

Úgy esett, hogy pár helyen már reagáltam erre a fércműre, most viszont, minthogy az idén megjelent cikkeimet rendezgettem, töltögettem fel, jobbnak éreztem összegereblyézni minden gondolatomat erről az Indexre rittyentett középiskolában is szépszerével közepest érdemlő szövegezménytől. Mert cikknek semmi szín alatt nem nevezném, ajánlónak is legfeljebb 4 sör után. Nem várható el a szakértelem, de olyan mennyiségű tárgyi, fogalmazási és logikai tévedésekkel tarkított, hogy az már fájó – különösen, hogy ezek javát akár az angol Wikipédiáról, akár 5 percnyi Google kereséssel is ellenőrizni lehetne.

Eleve a címválasztás olyan slampos, hogy no. “Ahol egy démon simán elmegy egy gyorsétterembe dolgozni” – Persze, aki ismeri a sorozatot, rögtön rájön, hogy a Hataraku Maou-samáról van szó, de az efféle kiforgatott koncepció nem éppen újkeletű, ha csak akár a paródiákat nézzük. Vehetjük ez alatt akár a Danger 5 ausztrál sorozat humorvilágát, akár a Kung Fury vagy a Fist of Jesus kisfilmeket. Arról az aprócska tényről azonban elfeledkezik ugyan a cím, hogy speciel nem akármilyen démonról van szó, hanem egyenesen a démonkirályról. Ez olyan, mintha Isten lejönne a földre hajléktalannak, hogy egy rakás suhanc hokiütőkkel az intenzív osztályra juttassa… Ja, várjunk, bocs: hisz ez a Dogma alapfelütése.

Ezt követően elkövet egy újabb sztereotipikus hibát azzal, hogy nagyon meg akarja magyarázni, mi is ez az anime dolog. Az hagyján, hogy melyik szó rövidülése, de innentől kezdve a következő mondattal azt implikálja, hogy ezek csak a belföldi gyártásúak – holott nem, minden jellegű animáció megkapja az anime jelzőt, a nyugati szubkultúrában azonban ez a japán készítésűekre, stílusában és kidolgozásában is ahhoz illő műveket kezdte el nevezni. A koreai és kínai animációnak is meg lett a hasonlóan megkülönböztető neve: aeni illetve donghua.

Ugyanitt tehetett volna egy gyors kitekintést, hogy akkor felnőtteknek készült animációs művek, amiből megemlíthetőek a Felidae, a Once Upon a Girl, a Ronal, a barbár, a Fritz, a macska, Mr. Pickles, de még hosszan lehetne sorolni az ilyen jellegű műveket, akár a jóval szélesebb körben ismert Beavis és Butt-headet vagy hazai viszonylatban a Macskafogót kiemelve, hogy az eredetileg sosem gyerekeknek készült, ellenben az ő körükben osztott nagyobb sikert. Mert abban a megfogalmazásban ott eléggé úgy beszél róla, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodó, ami miatt bármely tekintetben magasabb rendű a nyugati társainál.

Ami ez után jön, az maga a felhőtlennek nem nevezhető móka és kacagás, hiszen bájos szóforgató hősünk tátott szájjal rohan a faszerdőbe. Tündérmeséből pszichothriller noha korábban nem akadt, ellenben a kedves és aranyosnak tűnő mese otthon bizony sokszor okozott nem kicsi szörnyűséget, mert ugye a borító… Ellenben tündérmesének hívni a Higurashi no Naku Koro ni szériát önmagában kacagtató, pláne, hogy igazából az alapja semmi más, mint az idilli felütésből lészen a horror. Nem akarom senki örömét elvenni, de példának okáért az 1983-as Evil Dead is így indul a hőseink számára, hogy ők csak bulikázni indulnak az isten háta mögötti erdei kabinba, és szó sem volt vérrel írt könyvről, démonokról, csonkolásról és temérdek vérről. Az idill pedig nem tündérmese, és az “elképesztő” jelzővel is óvatosan, mert ez már olyan szintű felszopás, mintha a HiguNaku szintjét nem lenne képes bármely horror megugrani.

A borító alapján beszélni valamiről mindig vicces. Ott van példának Az utolsó egyszarvú című 1982-es amerikai-japán koprodukciós rajzfilm egy brit dark fantasy regényből. A nálunk is kiadott borítója alapján egy varázslatos tündérmese bontakozhatna ki, de akkor hol marad az megannyi horror és egzisztencialista vagy énképkereső kérdés, amivel a “mese” egyébként foglalkozik? De nem mintha a Disney se tudott volna alkotni: ebből elég csak a sötétebb korszakukra gondolni A fekete üsttel, vagy a Mentőcsapat horrorfilmbe illő mocsarával (nem említve az egyébként jól beszőtt tónusokat a reneszánszuk műveibe). Visszatérve a HiguNakura, mivel elég esélyesen az új szériáról van szó, nem árt tudni, hogy annak a borítója valójában csak egy promókép logóval, a tényleges borítók még pár hétig nem lesznek elérhetőek. (Mert ugye Japánban még mindig a fizikai hordozó az elsődleges.)

A blődség egyik magas foka eztán kezdődik. Innentől tételesen kezdem javítgatni a baromságokat.

Az anime volt az a műfaj, amely a háború után megengedte a japánoknak, hogy a művészeti szcénában lehengerlő nemzetközi sikereket érjenek el, olyan műveket alkossanak, amelyekkel a világpiacra léphetnek. Hiszen a rajzolás révén olyan helyeket és szereplőket és nem mellesleg olyan világokat tudtak megjeleníteni, amelyekben a nyugati ember is azonnal magára ismerhetett. Az egyik legnagyobb nemzetközi animesiker az 1974-ben készült Heidi, az Alpok kislánya például egy klasszikus svájci sztorit dolgoz fel.

  1. A háború után nem volt értékelhető rajzfilmgyártás nagyjából az 50-es évek közepéig. Ellenben elég durván kukázza a filmrendezők munkáit, legyen az Kurosawa Akira (A hét szamuráj) vagy Ichikawa Kon (Tüzek a síkságon). Filmekben a két megjegyzett elég komoly igazodási pont máig, ahogy az 1964-es Onibaba is. Honda Ishirou 1954-es Godzillájának a hatásait és utóéletét hadd ne említsem meg…
  2. A rajzolás nagyjából a 70-es évekre kezd el elválni a nyugati animációs művektől és lassacskán felvenni egy áramvonalasabb, egységesebb összképet, noha még erősen megkülönböztethetőek a stúdiók, alkotók stílusai. Ezt a jellegét a 90-es évek végére veszti el majdhogynem teljesen.
  3. Az egyik legnagyobb nemzetközi sikernek hívja óvatosan a Heidit, de ettől is jelentősebb az 1958-as Hakujaden. Miért? Mert időben jobban kijön “a háború utánnal”. Mert egy talpra álló művészeti ágat lendített fel. Mindezt pedig egy kínai eredetű történettel érte el, kvázi a távol-keletei házon belülről, nem pedig európai történet adaptációjával házalva.
  4. A 70-es és 80-as években készült általunk ismert és klasszikus formaként elismert mesék szinte kivétel nélkül japánokkal készültek. Múmin? Maja, a méhecske? Nils Holgersson? Csip-csup csodák? Barbapapa? Több Grimm- és Andersen-mese adaptációja? Volt egyszer… sorozatok? Ezek mindegyike japán stúdiók keze munkája.

Nagy lökést adott az animének a Star Wars sikere a hetvenes évek végén, a korábban is jelenlévő, úgynevezett mecha, robotos animék hatalmas bummjához is hozzájárult, amelyre mostmár világviszonylatban is hatalmas igény mutatkozott. Az egyik legsikeresebb ilyen anime a Tomino Josijuki neve által fémjelzett Gundam-univerzum lett.

Ó, gyerekek, öveket becsatolni, rázós utunk lesz a science fiction témán belül.

  1. Az első Star Wars 1977-es, és bár volt sikere a szigetországban is, addigra ennek a műfajnak már megvolt a láza. Részletek a további pontokban.
  2. Mechák terén az első a Tetsujin 28-gou 1963-ból, ami a Szuper haver (The Iron Giant) szellemi elődje.
  3. A mechás bummot Nagai Go művei hozták el 1972-től kezdve: az első pilótavezérelt robot, a Mazinger Z (1972), majd az első átalakulós robot, a Getter Robo (1974) mellett ott volt az UFO Robo Grendizer, a Time Bokan Series: Yatterman 1977 első hetében indult.
  4. Robotosból ott volt Tezuka Tetsuwan Atomja, Nagai Go Cutey Honey-ja, az eredeti alapokkal bíró Shinzou Ningen Casshern, vagy Shoutaro Ishimori Cyborg 009-e.
  5. A 70-es évek elején feltűnt Matsumoto Leiji és 1973-as letette élete első rendezését, az Uchuu Senkan Yamatot. Ugyancsak tőle ekkor már papíron létezett a Galaxy Express 999, vele együtt Harlock és Emeraldas is, akik először egy 1973-as egyfejezetes mangában tűntek fel.
  6. A nagyobb címek már a Star Wars megjelenése után bontakoztak ki, mint az említett Gundam, a Dunbine, kapta meg animációs változatát az Ultraman televíziós sorozat (tokusatsu), a Captain Future (ami egyébként egy 30-as évekbeli amerikai sci-fi ponyva adaptációja), a Macross, a Votoms, a Sei Juushi Bismarck, illetve a már megjelent címek kaptak lendületet. A Yamato például 1977 közepén megélte a sorozatot összevágó filmjét, majd 1978 februárjában a folytatását, ami annyira felháborította a közönséget, hogy októberben sorozatként újrázni kellett; és tartott ez az 1983-as kifulladásáig.

Mivel láthatóan az alapok már megvoltak, és több már a Star Wars előtt bekerült a gyártás előtti fázisba (pre-produkcióba), nem kifejezetten beszélhetünk fellendítő hatásról.

A japán popkultúra, így az anime is gyorsan meghódította a világot, és ez már több mint két évtizedes tapasztalat itthon is. Ha valaki még így is csak hallomásból ismeri a nagy szemű emberekről, démonokról, szellemekről és megannyi hibrid, két világ között, esetleg a jövőben, mesterséges intelligenciával vagy robotos kiegészítőkkel élő lényekről szóló történeteket, talán akkor is emlékszik arra, hogy a magyar médiahatóság egyszer “betiltott” egy ilyen sorozatot, a Dragon Ball Z-t. Hiszen mindez akkor történt, amikor a bulvár már nagy úr volt itthon, és nem mehetett el egy ekkora generációs csapás mellett.

  1. Helyesbítés: nagyon lassan. Nagyobb conokról, összejövetelekről a 90-s évekig nem beszélhetünk. A “világhódítást” kis lokális csoportok jelentették, a helyi animésekből verbuválódott klubok, akik még arra is képesek voltak, hogy összedobják a pénzüket egy gépre, amivel a mágnesszalagra feliratozhattak, majd a tagok (és a klubok egymást közt) cserélgethették és másolhatták a kazettákat. Avagy így indult a fansub, és ment ez a 80-as évek végéig, 90-es évek közepéig, amikor már terjedőben volt az internet is. Fontos és kiemelem: az Egyesült Államokról beszélek, ugyanis másutt, mint Európában inkább a hivatalos szcénán keresztül alakult ki, és a világhódítás már csak a 90-s évek végétől indult meg az internet révén.
  2. A hazai indulás gyökereiről vajmi keveset lehet tudni, de miután nem csak Dragon Ball volt itthon, illetve ezt követően a Pokémon- és egy jelentősen langyosabb Digimon-láz, nem árt a 90-es évek két másik nagy sztárját is említeni: a Sailor Moont (Varázslatos álmok címen franciának bélyegezve), illetve az Attack No. 1 (Mila, a szupersztár címen). A rendszerváltás előtt megjelent filmek és sorozatok érkezése kétséges, de leghamarabb is a 70-es évek végéig követhető vissza.
  3. A Sailor Moon előttre visszatekintve a felsorolt agyamentség nem volt jellemző, hiszen már említettem, milyen címek jelentek meg elsősorban: Múmin, Maja, Csip-csup csodák, Barbapapa… De filmek tekintetén olyanok is bejöttek, mint A vadhattyúk, 12 hónap, az 1979-es A kis hableány, Panda maci kalandjai, a Toei-féle Csizmás Kandúr
  4. Videotékákban a 90-es években kaphatóak voltak olyan slágerek, mint a Galaxy Express 999 első pár része, vagy az Ezüstnyíl, ami talán ékesebb példája a borító-tartalom ellentétnek.
  5. A Dragon Ball Z sztorijához hozzájárul, hogy valamelyest tisztán emlékszem, milyen hírrel hozták összefüggésbe és szorították ki a délutáni műsorsávból késő estire, majd járt úgy, mint most a Barátok közt, hogy elvágják az életadó fonalát: egy sokadik emeletről kiugrott gyerek kapcsán, “aki azt hitte magáról, hogy tud repülni/jön a varázsfelhő érte”. Retrospektíven, és több más sorozat hasonló támadása kapcsán felmerült bennem, hogy ez bizonyára ilyen archetipikus trigger pont, mert mindegyik sorozat kapcsán visszaköszön, legyen az Dragon Ball vagy Naruto.

A hiba annyi volt, hogy ugyanabba a délutáni idősávba tették a második évadot, mint az elsőt, amely még inkább hasonlított egy gyerekmeséhez, a másodikban viszont már elég erőteljesen fröcsög a vér. Ebből a bakiból pedig azonnal kiviláglik, hogy a japán és a magyar kulturális tér mennyire különbözik. Japánban például a szülők az animált filmekben mutatott erőszakkal sokkal toleránsabbak.

Megint csak hülyeség, mert az erőszakot nem csak vérrel és annak mennyiségével lehet illusztrálni. Erre tökéletes példa a slapstick vígjátékok talán koronázatlan rajzolt királya, a Tom és Jerry. A szülőket az hökkentette meg leginkább, hogy ha már nyílt az erőszak, annak a következményét is látja a gyerek, ami bizony vér volt és pár testbe ütött lyuk. Megjegyzem, a Tom és Jerry-t is támadták az erőszakkal, de az még könnyen lesöpörte magáról, noha olyan bulvárhírekkel kísérleteztek, hogy egyik gyerek a másikat vascsővel verte fejbe az iskolaudvaron, mert “Tomnak nem ártott”.

Talán ekkor szembesült a magyar nagyközönség először azzal a hibás berögződéssel, hogy ami animált filmnek, mesének tűnik, az nem feltétlenül a gyermeki léleknek való alkotás. Az animékre ez pedig hatványozottan igaz.

Az 1993-as Beavis és Butt-head már animált megjelent a kereskedelmi tévék éjszakai műsorsávjában, illetve ott volt példának a korábban emlegetett Az utolsó egyszarvú is. De voltak a Virgonc Vilihez hasonló, elsősorban németről szinkronizált pornográf rajzfilmek is a kínálatban. Ugyanakkor összesítve az animékre nem mondható el hatványozottan, mert akkor teljes mértékben kizárjuk a már felsorolt régebbi címeket, a szándékosan gyerekeknek készülteket, és mindazt, ami egyébként nézhető lenne, de a gyermeki léleknek egy üres és semmilyen mű lenne a mindennapi élet majdhogynem konfliktusmentes bemutatása miatt. (Olyanokra gondolok, mint A Channel, Non Non Biyori, Aria.)

Visszatérő látomásként rengeteg animében feltűnik a gombafelhő, illetve megelevenedik az apokalipszis és a pusztítás is. Ez nagyon alapvető motívum a japán történeteknél, az emberek elfojtott tudatalattijának kivetülése a popkultúrára, amely egyébként nem meglepő módon, részben az amerikaiakkal való kölcsönhatás eredményeként szökkent szárba, és kezdte meg azóta is tartó diadalmenetét. A Disney meséiért rajongtak Japánban, és a háború utáni szoros kapcsolat nagy hatással volt a szigetországi mesekészítőkre is, sok animét pedig később a Disney vett meg, hogy az Egyesült Államokban is forgalmazhassák őket.

  1. Szo-szo az a rengeteg, mert alig pár olyan cím van, amelyben megjelenik a két atombomba-támadás vagy közvetlen formában. Ezek is a Hadashi no Gen, a Nagasaki 1945: Angelus no Kane és az Akira. Az apokaliptikus állapotok és a pusztítás gyakoribb már, de ennek más oka van.
  2. Rengeteg pusztulással vagy világégéssel foglalkozó cím inkább a természettel való szembenállásból fakad. Na, nem azért, mert földrengések, mint az 1995-ös kobei földrengést bemutató Chikyuu ga Ugaoita Hi, hanem mint a Pom Poko: a háború után a városok ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül, erdőket irtottak és a nagyobb városok hatalmas metropoliszokká váltak. A közép-japán régió szinte teljesen egybeépült a partvonal mentén.
  3. A kölcsönhatás jóval régebbi és erre az Omocha Bako Series Dai 3 Wa: Ehon 1936-nen a legjobb példa rá. Ebben a pár percesben Mickey egér utánzatok jönnek fenyegető denevérszerű lények hátán, fenyegetve a japán karaktereket, valamint olyan kameózó szereplőket, mint Betty Boop vagy Félix, a macska. Ennek annyi háttere van, hogy a Félix süllyedése és Mickey felemelkedése nagyjából egy időre tehető azzal, amikor a kisebb japán alkotók képtelenek voltak a jobb minőségű munka és animáció érdekében cellulózhoz jutni annak drágasága okán, illetve kormányzati vagy hadminisztériumi támogatás nélkül a műveik is nehézkesen kerültek a mozikba, míg a Disney ezt könnyen elérhette. Ez pedig szemlátomást komoly frusztrációkat szült. Ettől függetlenül a stílust igyekeztek utánozni, ha tehették, hiszen gyártástechnológiailag és élményre jobban, olcsóbban kijöttek.
  4. Az a sok anime javarészt a Studio Ghibli címek voltak, amikre jó ideig a Disney volt az egyetlen forgalmazó (azonban a Netflix, HBO GO és más streaming platformokra kiengedéssel ez lehet felborult, hiszen a Disney-nek ott a saját platformja, a Disney+).
  5. Ugyan a következő bekezdésben említi, hogy a két fél közt (Tezuka és Disney) plágiumbotrány is szóba került. Tezuka noha sose rejtette véka alá, hogy a Disney-ből inspirálódott, viszont a legvehemensebb plágiumkiáltók előszeretettel használnak fel rossz alapokat: az eredeti Kimba helyett az 1997-es változatot használják fel érvnek és bizonyítéknak, miközben a 60-as évekbeliről beszélnek. Ezt magatok is megfigyelhetitek azzal, hogy ha túl fluid az animáció, akkor az a felújított, Oroszlánkirály után jött változat. Ennél jobban nem feszegetném a témát, mert nagyon csúnya kukacos konzerv.

Az animék alapjául szolgáló mangairodalomnak van egy nagyon különös vonulata is, amelyben egy olyan álomba nyerhetünk betekintést, amiben japán megnyeri a második világháborút, miközben ők dobnak atomot két amerikai városra. Mauro Szuehiro Japcsik földgolyója című mangája elképesztő dolgokról mesél, szatíra is ez egyben, amely azt mutatja be, hogy milyen lett volna egy Japán uralta világ. A kilencvenes években készült Konpeki no Kantai hasonló második világháborús japán győzelemről számol be. Traumafeldolgozás és az őrült imaginárius gondolatok keveredései lennének ezek is?

  1. Ezt a bizonyos vonulatot úgy hívják, hogy “alternatív történelem”, egy ágazat a jelenkori fantasy műfaján belül. Nem új keletű, hiszen Philip K. Dick “Ember a fellegvárban” és Robert Harris “A Harmadik Birodalom” című regényei is ezt a kérdést feszegetik, akár csak az “Egyenlítői Magyar Afrika“. Hogy mennyire nem egyedi, arról meséljen a Wikipédia helyettem.
  2. Csodálkozom, hogy a Konpeki no Kantait ismeri a szerző, miután az csak pár éve került fel nyers videóként a netre és idén tavasszal kezdték el a feliratozását. Ellenben, ha nézi, akkor tudnia kell, hogy a győzelem nem azonnali, hanem folyamat vívják ki azt a sorozat során.
  3. Péter blogján Foma említette a “Strike Witches-szintű történelemhamisításokat”, amik hellyel-közzel állják meg a helyüket, mert nagyon attól függ, hol húzzuk meg a határt, mert ez alapján a Hyouge Mono is játszhatna, aminek csak annyi a bűne, hogy egy sosem élt embert és a már-már fétisbe hajló gyűjtőszenvedélyét követjük egy kulturális közegre kihegyezett történelmi vígjátékban. Ami ennek jobban megfelel, az a Sengoku-korszak hadurait felvonultatók közül kettő lehetne: a Sengoku Basara és a Sengoku Otome: Momoiro Paradox. De még ezek is kimagyarázhatóak azzal, hogy játékadaptációk, meg stilisztika. (Mert ha már határt kéne meghúzni, akkor én a propagandacélzatot tenném meg alapvetésnek. Ha pedig azt nézzük, hogy a japcsik mentik meg a Földet/világot a dolgok nagy hányadában… Ó, szia Amerika! Ha már itt vagy, mondd, hogy is van ugyanez a dolog Hollywooddal?)

Az animében (Neon Genesis Evangelion – R) a Földet egy meteorbecsapódás félig kiirtja, majd szörnyek kezdenek szállingózni a világunkba, amelyek ellen gyerekek irányításával vezérelhető robotokat küldünk, akik győzelmet győzelemre halmoznak.

Ennyire nem lehet szar sem az új, Netflixes angol felirat, sem az ottani magyar szöveg, hogy ennyire a szöges ellentéte jöjjön át a sorozat még csak felszínes lényegéből is…

2011 után aztán a mangakészítőknek annyira elegük lett az állandó rombolásból és emlékezésből (ismét erős volt a valóság: cunami söpört végig az országon, majd jött az atomerőmű-katasztrófa) hogy egy időre visszavettek, és a pusztítás képei helyett a narratíva az összetartozásra és a barátságra helyeződött a képregények lapjain, így az animékben is.

Bocsánat előre is a soron következő felettébb szakszerűtlen kifejezésmódért, de lófasz a picsádba, babám.

  1. Ez a vonulat már nagyon régóta a shounen animék velejárója, mindegy mennyire régre nyúlunk vissza.
  2. A tsunami egy elég friss és máig megoldatlan problémák egész sorozatát hozta magával. Például a fukushimai illetékességű Studio Gaina csak pár éve kaphatta meg az állami kártérítést egy hosszú bírósági pereskedést követően.
  3. Van az a dolog, amire az angol közeg a neten azt mondja, hogy “too soon”. Akkoriban futott a Beelzebub mangaadaptációja és az elején egy iskolaépületet romba döntő, direkt eltúlzott ütést kellett volna a főhősnek bevinnie az ellenfelének, helyette 12 részig töltelékepizódok jöttek, majd mikor vészesen bezuhantak az értékelések, meglépték… azzal, hogy az iskolaépület csak meghajlott az ütéstől. De sokáig nem merték bevállalni, mert “túl közeli volt még az élmény”.
  4. A “too soon” ellenpéldája a South Park esete 9/11-gyel. Ugyan a sorozat elhallgatott ennek kapcsán, de mikor az amerikai lakossági pánik olyan méreteket öltött, visszajött és kiparodizálta az eseményeket és az ellenségképet úgy, hogy valamelyest a fejükhöz kaptak a népek. Ez volt az Osama bin Laden has Farty Pants című epizód. De egy természeti katasztrófára ez nem játszik, nincs kit humorforrássá tenni benne.

Az első animesorozatban, a 1963-ban képernyőre kerülő Astro Boy (eredetileg Mighty Atom) című alkotásban, egy modern kori Pinokkió-történetben, ugyan a hős fiú (az atomenergiának köszönhetően) szuperképességekkel van felszerelkezve, viszont ő egy robot, akit az alkotója az elvesztett fiáról mintázott meg.

  1. Tetsuwan Atom eredetileg, ami angolul Mighty Atomot jelent. Hogy ezzel mi a probléma? Hogy ha “eredetileg”, akkor ne a másik címváltozatot használjuk ugyanazon nyelven.
  2. A leírás nagyjából korrekt, csak azt söpri a szőnyeg alá, hogy ezzel együtt rabszolgasorba van taszítva, alárendelt a szerepe és az önállóssága a robotikai törvények miatt is. Neki is, meg sok másik robottársának, akiket kizsákmányolnak az emberek, é ha nincs rájuk szükségük, akkor megválnak egyszerűen tőlük. Teljesen vidám, család- és gyerekbarát téma, ugye? (Avagy ez lehetett Kubrick egyik ihletőforrása is az A.I. – Mesterséges intelligencia filmhez, amit végül a rendező halála után Spielberg vitt vászonra, megtoldva egy félórával, mert az eredeti lezárást túl lehangolónak és sötétnek találta.)
  3. A többi anime leírásába és összefoglalásába is bele lehetne kötni, hogy min ment félre, de azzal totál elrontanám a játékot.

[ a Watchmojo videója az ellenségekből szeretők témára ]

Mitológia. Már nem az, hogy ez a dolog létezik, hanem hogy ott gyökerezik. Romeó és Júlia alapvetése, akiknek csak egymásra kellett nézni a szerelemhez, de előtte egymás családját átkozták. (Igen, mitológiának veszem, mert nem bizonyított, hogy valóban volt-e egy ehhez hasonló sztori, amiből Shakespeare drámát írt.)

De lehetne mondani a tiszavirágéletű románcot Akhilleusz és Pentheszileia közt. Az amazonok lerohanták a görögöket, mikor az elhunyt szeretője, Patroklosz sírja mellől rohant a csatába a hős Akhilleusz, párbajban megölte az amazon királynőt, akinek utolsó kívánsága az volt, hogy vegye le róla a sisakot. Akhilleusz megtette, majd ámulatba esett a szépségén, és amíg még élt a karjaiban a nő, beleszeretett, aztán napokig a sátrát sem volt hajlandó elhagyni.

Vagy még régebbi Enkidu és Gilgames sztorija. Enkidu, akit direkt azért küldtek, hogy verje bucira Gilgamest, majd a világirodalom legősibb bromance-sze lett. Vagy nem? Mert egyes fordítások eltérnek, és az asszír kifejezetten szerető szolgálóként említi Enkidut.

De az sem ritka, hogy a főhős egyik pillanatról a másikra átcsusszan a fantáziavilágba, mint teszi ezt Haru a Macskák királysága című animében, vagy térben és időben valami nagyon furcsa alternatív világba kerülnek, mint az Amikor Marnie ott volt című alkotásban. Csak hogy két nagyon népszerű, a Netflixen most is toplistás animét említsünk.

Az Omoide no Marnie egy 1967-es Joan G. Robinson regény adaptációja, ami az elmúlt 30-40 év idővonalával játszik azzal, hogy [ SPOILER ELTÁVOLÍTVA ]. De ez a dolog nem egyedi, ott van korábbról Kelly Rogers “Időcsúszás” című regénye, Mark Twaintől “Egy jenki Arthur király udvarában“, vagy Michael Crichton “Idővonal” című regénye. De játszott ezzel a témával ezer megy regény és film is, csak most az animében úgy hívjuk, hogy isekai (szó szerint: “nem ez a világ”).

Ide tartoznak többek között az erős szexualitás töltettel rendelkező filmek és sorozatok, amelyekben egyáltalán nem ritka a homoszexualitás ábrázolása, de az is megesik, hogy vérfertőzésekkel járó kapcsolatok keretében testvérek vagy mostohatestvérek hálnak egymással a filmkockákon.

Oidipusz és Elektra, valamint a teljes Habsburg-ház spanyol ága kacag a markába, hogy amatőrök.

A mostohatestvérek esetében a KissXSis egyik kezdőjelenete kábé össze is foglalja, hogy mennyire nem tabu a dolog. “Ha nincs vérségi kapcsolat, akkor úgyis mindegy, nem?” – mondja ezt a fater a fiának, hogy miért nem szól közbe, hogy az új házasságával együtt jött két lány testvérkomplexusát miért nem teszi szóvá.

Ellenben a testvérszerelemből ott a Yosuga no Sora, ahol meg is mutatják az aktust (másban inkább kimarad vagy sejtetik), hogy mi lesz, és nem is nézik jó szemmel. Viszont ellenpéldának ott az Ore no Imouto regényciklus vége, amit teljesen át kellett írnia a szerzőnek, mert a kiadó azt mondta, hogy nagyon nem oké, hogy a srácnak a saját húgától lesz gyereke. Szóval epilógus a kukába, és megkaptuk azt, amit az animében is láthattuk, hogy szerető testvérek lettek (a néző eddigre meg pár lábon kihordott agyvérzéssel gazdagabb).

Szóval szép és jó, hogy mutatják a testvérszerelmet, de a kontextus? Mert a legjava inkább a testvérkomplexus (brocon, siscon), és miért tabu a homoszexualitás ábrázolása? Ha még ha a fétiseket írná, megérteném a sok cross-dresserrel vagy trappel, de így?

Fontos az is, hogy Japánban a testiség nem annyira tabu, mint a mi nyugati, polgári gondolkodásunkban. Az animékben sem, így nem is mindig cenzúrázzák ezeket a jeleneteket, illetve a rajzoló kezében szinte végtelen eszköz áll rendelkezésre, hogy apró finomságokkal elvegye a kép élét. Amikor pedig a cenzúra is kevésnek bizonyult, akkor a japánok a csápokhoz nyúltak, mint univerzális csodafegyver. 1987-ben az Urotsukidoji című animében többek között polipokat vetettek be péniszek helyett.

Minek ír róla az, aki nem érti?

  1. A csápokat noha hamarabb is látni, pl. Hokusai hírhedt festményén, a Halász feleségének álmán, az 1986-os cenzúratörvényig nem voltak kötelesek a nemi szerveket kitakarni. De mivel ez nem vonatkozott a testnedvekre, megszületett a bukkake. Emiatt több lett a nedvek mennyisége is.
  2. Ez egyszerű kijátszás, utána ugyanis erősítettek pár dolgon. A 2010-es évek elején pl. már külön szekcióban kellett árulni a felnőtt tartalmú anyagot. Jelenleg azért terjesztettek be törvényjavaslatot, hogy ha már ezt a védelmi vonalat megkapta a vásárlásnál, akkor legyenek a művek cenzúrázatlanok. A koronavírus-járvány miatt viszont ez halasztásra került.
  3. Az Urotsukidoujiban csápos démonok vannak, nem pedig polipok. Ha már a csápoktól manapság a 90 éves szívbeteg apácára sem lehet ráhozni a frászt, majd a démonok teszik a sírba.
  4. Ha már itt tartunk, bizarrság és testiség. Az 1984-es első hentaiok egyike a Loita Anime kifejezetten pedofil anyag. De ott az egyetlen ember által készített Chika Gentou Gekiga: Shoujo Tsubaki, ami van elég bizarr élmény ahhoz, hogy ezek után a Szerb film kész megváltásként érje a látóidegeket.
  5. Apropó, Szerb film. Van az a tabufeszegető filmműfaj, hogy “exploitation movie”. Emberi százlábú, Elza, az SS nőstényfarkasa, Kannibál holokauszt, A halál ezer arca, Szodoma 120 napja… Kellemes kulturálódást ezekhez.
  6. Apropó 2. felvonás, a 80-as években is készültek igazán beteg horrorok, elég csak a Hullajó!-ra gondolni a Gyűrűk Urás és King Kongos Peter Jacksontól, vagy Crorenenberg bármelyik body horrorjára, a Toxic Avengerre, vagy Clive Barker Hellraiserére. De ha megidéznénk valamilyen sötét mágia folytán Böjtit és a Borzongás facebook csoport tagjait, gyűlhetnek még a szebbnél szebb gore és body horror mozik.

Nos, a végére érve még valami, a végével kapcsolatban. Ez kurta, egy bakfitty. Semmi levezetés vagy kitekintés a témától, konklúzióvonás, csak el van vágva a temérdek általános maszlag után, ami pedig követelmény lenne legalább pár sorban.

All in all, hogy szép angolossággal fogalmazzak: a cikk célját tekintve kábé nem szól senkinek, mert promóként majdhogynem totálisan fals és félresiklott, mivel csak egy bő lére eresztett magyarázkodás, hogy “ez is olyan, mint a filmek, csak animáltak és van pár egyedibb témája és szemlélete”. Ehhez pedig sokszor vagy nem a jó példákat hozta, vagy igen, de rossz formulában. Láttunk már ettől borzalmasabb firkálményt is, nem mondom, de ezen a ponton ez is csak a felesleges erőfeszengés és időpazarlás táborát volt képes tovább erősíteni.

Oszd meg másokkal is:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük