1772-ben a Habsburg Birodalom, a Porosz Királyság és az Orosz Cárság megkezdte Lengyelország felosztását, amelyet 1793-ban és 1795-ben folytatott. Ennek oka a nemesi demokrácia elkorcsosult rendszere, az első lengyel köztársaság működésének gyakorlati ellehetetlenedése volt. 1807 és 1815 közt noha Napóleon felállította a Varsói Nagyhercegséget, ami a lengyel államot hivatott pótolni a bécsi kongresszusig. Ezt követően a határokat helyreállították az 1795-ös állapotoknak megfelelően, a Lengyel Királyságot perszonálunióban az Orosz Cársággal (amit az oroszok nem tartottak be és két felkelést eredményezett), a poroszok területén (Nagy-Lengyelország) a Poznańi Hercegséget, a Monarchia területén pedig a félig független Krakkói Köztársaságot és az autonóm Galíciát (amiket később beolvasztottak a forrongások miatt).
Az I. világháború során a központi hatalmak megszállták az orosz területeket, ezzel lehetővé téve a lengyel Kormányzó Tanács majd kormány megalakulását. Azonban a központi hatalmak veresége és az Orosz Cárság 1917-es háborúból kilépése kapóra jött a lengyeleknek: 1918. november 11-én Józef Piłsudskit államfővé választották. Ezzel pedig megindult egy hosszas háborúskodás Kelet-Európában: az újonnan alakult államnak nem voltak konkrét határai, államterülete. A lakosság nem volt egységes, a szomszédok felé pedig bizalmatlanul álltak. A nemzetiségek számottevő mennyiségben voltak jelen és mindnek más elképzelései voltak az állam jövőjét illetően. Módszereknek és lehetőségeknek hiányában álltak a legégetőbb problémáik előtt.
A párizsi békekötések idején két terv létezett: Józef Piłsudski és a delegáció nagyja egy föderációban gondolkodott a litvánokkal, fehéroroszokkal és a későbbiekben az ukránokkal közösen, azonban az egyik ellenzéki politikus kifogásolta ezt, mondván jelentősen meggyengítené ez a lehetőség az újonnan születő államot. A tárgyalások konkrétan nem zárultak le, csak stabilizálták a nyugati határokat: Danzig szabad város lett, Sziléziában pedig David Lloyd George brit miniszterelnök javaslatára népszavazást terveztek, de aztán mégis Németországhoz csatolták, mivel a brit politikus úgy látta, hogy amennyiben a németek nem kapják meg azt a területet, nem fogják tudni fizetni a háborús sarcokat. A keleti határok kérdőjelesen maradtak.
Keleten Lwówban Sikorski ezredes készült felállítani az újdonsült lengyel hadsereget, közben az ukrán függetlenedési szervezetek is élénkülni kezdtek. A városban október 19-én megalakult Ukrán Nemzeti Tanács kikiáltotta a független Ukrajnát, ami Kelet-Galíciát jelentette a San-folyóig, azonban másnap a városi tanács Lengyelországhoz való csatlakozását jelentette be, amit az ukránok törvénytelennek nyilvánítottak ki. Mindkét fél a felvonultatta a katonáit a térségben, s megindult a lengyel-ukrán háború. Mivel a férfiak java másfelé harcolt, vagy fogoly táborban sínylődött, javában tizenéves fiatalok álltak hadrendbe (akik Lwówi Sasfiókákként vonultak be a történelembe). A spontán jellegű harcok komoly eredménnyel nem kecsegtettek, napokig folyamatosan változott épp ki van fölényben, amit a november 17-én megérkező lengyel felmentő sereg oldott meg: az ukránok a következő héten feladták Lwówot. Tél végén-tavasszal viszont újra próbálkoztak, eleinte több, majd egyre kevesebb sikerrel: az őket visszaverő lengyelek elől menekülő seregük egy részét a csehszlovák hatóságok internálták, a másik felét pedig a Délnyugat-Ukrajnába betörő román sereg verte tovább.
A fiatal lengyel állam nyugaton még vívott egy kisebb háborút az új Németországgal, mivel Friedrich Ebert elnök nem kívánta átengedni az 1772-ben elcsatolt területeket és helyette újraszervezte a területeket. Karácsony másnapján a lengyel elnök a németek tilalma ellenére Poznańba ment, aminek a helyi lengyel lakosság különösen örült. A felháborodott németek erre katonai átvonulást szerveztek a városon, provokálva a lengyel lakosságot. Az atrocitás lövöldözésbe tört ki, a csapatok összecsaptak a lengyel Népőrséggel, felkelések törtek ki, de komolyabb fegyveres harcok, csaták nem alakultak ki a térségben, mivel az antant által húzott demarkációs vonalak egyre jobban szorítatták vissza a németeket Nagy-Lengyelország területéről.
A csehszlovák állammal is küzdöttek a lengyelek. Három területért zajlott a harc: Tescheni Szilézia, a Szepesség és Árva. Tescheni Szilézia nem volt lengyel kézen soha, cseh hűbérbirtok volt, míg az utóbbi kettő Magyarországhoz tartozott, ám a háború után Csehszlovákiához került. Eredetileg felosztották etnikai alapon maguk közt a területet a választások miatt, azonban az egyik választókerület helyzete pont egy korábbi megállapodást rúgott fel, amit a csehek nem méltányoltak. A korábbi német területen kitört lázongások miatt a lengyel haderő is jelen volt a térségben, ami tovább szította a cseheket, követelve a kivonásukat. A lengyelek ezt megtagadták, mire a cseh fél, kihasználva a lengyelországi káoszt, odaküldte a seregeiket. 10 napig tartó harcok indultak meg Sziléziában, majd fegyverszünetet kötöttek. Azonban amíg a lengyelek a szovjet seregek kiverésével voltak elfoglalva Varsó alatt, Edvard Beneš külügyminiszter lobbizni kezdett az antantnál, hogy ők döntsenek Sziléziában, a Szepességben és Árvában a nép helyett. A Nagykövetek Tanácsa felosztotta Sziléziát, amit a lengyel fél is elfogadott (többek közt azért, mert a helyzet súlyosbodott a szovjet fronton), azonban a másik két terület felosztását igazságtalannak tartották. Nem csoda, hogy nagyjából 20 évvel később Lengyelország is kivette a részét tisztán bosszúból Csehszlovákia felosztásakor.
Az oroszokkal való háború véletlenül tört ki, felelős kormányutasítás nélkül, vagyis az önszerveződő lengyel alakulat Vilnában nekiment a bolsevik hadseregnek a Fehérorosz SZSZK területén, saját országát védendő. A támadás balul sült el és a szervezettebb szovjet sereg nyugat felé szorította a harcoló alakulatot. 1919 elején a szovjetek szinte zavartalanul bevették Minszket, véget vetve a tiszavirág-életű Fehérorosz Népköztársaságnak. Ez viszont több önvédelmi erőt hívott létre, mind lengyel, fehérorosz és litván részről és a bolsevistaellenes helyi csoportokkal közösen harcokat provokáltak ki. Az új lengyel hadsereg megindult keletnek, míg Szovjet-Oroszország nyugat felé szervezte a csapatait. A lengyel-litván-fehérorosz seregek szembe kerültek az oroszokkal, nagyjából kirajzolva a frontvonalat a Baltikumtól Ukrajnáig.
1919 nyarán a franciák Piłsudskit a fehérek megsegítésére szólította fel, amit az államfő figyelmen kívül hagyott lengyel érdekekre hivatkozva, ami nem volt más, mint a támogatandó tábornok személyének egyetlen mondata: „A leendő Oroszországban a lengyelek legfeljebb autonómiát kaphatnak.” Ez bőven elég indok volt Piłsudskinak Gyenyikin ellen, így levelet intézett a bolsevik vezetőkhöz, hogy amennyiben felhagynak a lengyel katonák közti agitációval, az Ukrán Népfront vezére elleni támadásokkal és visszavonulnak néhány kilométert a fronttól, akkor nem kell lengyel oldalról támadással számolniuk. A bolsevikok, így átcsoportosíthatták seregeiket az ukrán frontról és szétverhették Gyenyikin csapatait. Válaszul a bolsevikok megajánlották Lengyelország függetlenségét, ami megfelelt a lengyel népnek is.
A fehérek ukrajnai erőit üldözve az oroszok bevették Kijevet, ami már szembement a lengyel érdekekkel, mivel meggyengítették az Ukrán Népfrontot, kiűzve a vezérüket az országból. Noha a lengyeleket nem támadták meg, sőt, Lenin az év végén még békeajánlatot is küldött Varsónak, amit egy hónap múlva megismételtek. Ebben az állt, hogy a lengyel keleti határok biztosítva lesznek a jelenlegi front mentén és garantálják a lengyel állam függetlenségét, amivel felosztották volna egymás közt Fehéroroszországot és Ukrajnát. Ezzel a békeajánlattal a későbbi rigai béke területeitől ~340 ezer km2-vel lett volna nagyobb, valamint jelentős mennyiségű nem lengyel etnikum került volna a határokon belülre. Ez lett volna a hála a Gyenyikinnel szembeni semlegességért: ha mellé álltak volna a lengyel erők, akkor jelentős problémát okoztak volna Moszkvának. Azonban Piłsudski minden bizonnyal tisztában volt, hogy Lev Trockij 1920 januárjában olyat nyilatkozik,. hogy „a burzsoá Lengyelországot le kell rombolni”, vagyis két rossz közül inkább a kevésbé rosszabbikat választotta: egy viszonylag gyengén felszerelt és szervezett, szedett-vetett muzsiksereget, szemben egy potenciálisan veszélyes, a régi rendhez és határokhoz hű tábornok vezette seregek ellen. A szovjetek megnégyszerezték az ukrán fronton a seregeiket, valamint Lenin is kardoskodott a háború folytatása mellett titokban.
Varsó visszautasította a béketervezetet és készült folytatni a háborút. Tárgyalni kezdtek Petljurával, az Ukrán Népfront vezetőjével, hogy az ukrán lakosságot maguk mellé állíthassák. Ennek fényében megállapodást kötöttek, hogy a lengyelek segítenek egy önálló, független ukrán államot létrehozni. Petljura ugyanakkor lemondott Kelet-Galíciáról, hogy biztosabb fedezetet adhasson Piłsudki bizalmának.
Ezt követően áprilisban a lengyel erők megindultak kelet felé és szinte gond nélkül betudták venni az ukrán fővárost. Az oroszok egykori cári tábornokokat szerveztek be a Vörös Hadseregbe, míg a lengyel erők küzdöttek az utánpótlással: az ukrán nép nem örült a lengyel megszállásnak, csupán tudomásul vette a jelenlétüket. Ezért, hogy az ukrán nemzet ne érezze, hogy megszállás alatt állnak, a lengyel engedélyezte az ukrán nemzeti zászló kihelyezését a közhivatalokra és lengyel zászlót csak oda, ahol parancsnokság működött. Eközben Tuhacsevszkij megindult a Vörös Hadsereg élén, amit a lengyel sereg nem bírt feltartani. Az oroszok Varsóig űzték a lengyel haderőt, ahol már a polgári lakosság hathatós segítségével sikerült megállítani a bolsevik erőket. A varsói csatát, annak gyakran a vakszerencsén múló ütközetei végett szokás „visztulai csodának” is nevezni: Piłsudkinek sikerült megfutamítania két orosz sereget, akik eredetileg Kelet-Poroszország felé tartottak, hogy azt elfoglalva, majd átengedve a németeknek, visszanyerjék a területeiket és kivívják a német nacionalisták támogatását.
Délnyugaton Lwównál Jegorov támadta két sereggel a várost védő három lengyel hadosztályt. Augusztus 17-én Bugyonnij lovastámadását az önkéntes hadosztály sikeresen megállította, azonban 330 fős állományából 318-an elestek (ezért ezt a csatát „a lengyel Thermopülének” is nevezik). Két nappal később Bugyonnij lovasai Varsó felé indultak, hogy segítsék Tuhacsevszkij csapatait, azonban akkor már a lengyel haderő a Varsót támadó csapatok nyugati frontját verték szét – a lwówi csata ezen része időt nyert a főváros alatt harcolóknak. Szeptemberben a lengyel seregek három szovjet hadsereget vertek sorra Volhíniában és Kelet-Galíciában. Az Ukrán Népköztársaság katonákkal segítette a hadműveletet, akik a magyarok mellett a másik fő szövetségesük volt a szovjetek elleni küzdelemben (bár mi nem katonákkal, de felszereléssel és munícióval támogattuk a lengyel csapatokat). Ennek eredménye lett a nyemani hadjárat, aminek célja Északnyugat-Fehéroroszországban Tuhacsevszkij seregeinek felszámolása volt. Itt a szovjetek által felhergelt litvánok is nekirontottak a lengyel csapatoknak Vilnáért. Október 12-én mégis sikerült bevonulni Minszkbe, ezzel nagyjából egy időben fegyverszünetet kötni a szovjetekkel, majd féléves tárgyalások után megkötni a rigai békét.
Dél-Varmiában és Mazúriában népszavazást tartottak, ami Lengyelországnak előnytelen volt: míg a német rohamcsapatok tevékenykedtek azokon a vidékeken és manipulálták a szavazatokat, addig a lengyelek nagyban a varsói csatában igyekeztek szét verni a szovjet seregeket. Felső-Sziléziában is kellemetlenül alakult a helyzet, felkelések, vérengzések törtek ki, ráadásul az antant népszavaztatni akart mindenképpen. A felkeléseket többször leverték, a szavazások pedig húzódtak és a németek erőteljesen manipulálni próbálták, sokszor patthelyzet alakult ki, fegyveres összecsapásokkal karöltve.
Az ilyen zűrzavaros évek után sikerült kiépíteni a második lengyel köztársaságot, ami nem volt egyszerű: 1924. májusában a visszavonult Piłsudski államcsínyt kísérelt meg, miután sorozatosan kritikával illette az új demokráciát, mivel szerinte a pártok csak a saját érdekeiket nézték. A korábbi államfő sikerrel járt, véget vetett a parlamentáris demokráciának, de nem használt nyílt diktatúrát, csak autoriter módjára kormányzott. Politikai perek követték egymást, í abírák az új hatalom ellenfeleit börtönbe küldték, főleg ukrán nacionalistákat, a Lengyel Kommunista Párt, de még a PPS tagjait is (ez utóbbinak Piłsudski maga is tagja volt az I. világháború előtt). Egészen 1935-ben bekövetkezett halálig viselte az államfői posztot, számos politikai botrányt generálva (többek közt a „breszti ügyet”, ahol az erődbe záratta az ellenzéket).