Azt hiszem nem igen kell bemutatásra szorítkoznom Avril Lavigne esetében. Az 1984-ben született kanadai énekesnő és dalszövegíró a 2000-es évek első felében tinédzserré érő ifjak egyik kis bálványa, aki sokat szerepelt olyan tinimagazinok főcímlapjain, mint a Popcorn vagy Bravo akár képként akár egy felirat formájában. A 2002-ben kiadott Let Go lemeze, majd két évvel később az Under My Skin korong sokakkal megkedveltette: a kicsit lázadó, punkos jelleget hordó pop zene és alternatív rock zenéje erőteljesnek hatott, de mégis kellően érzelmesnek (gondolok itt elsősorban a nagyapja haláláról szóló Slipped away című számára). Ezek a lemezek hozták meg neki a sikert, amit majdnem 3 éves hallgatás követett és visszatért a 2005-2008 közt dúló divatirányzatot utánzó lemezével, a The Best Damn Thinggel. Amennyire rongyosra hallgattam az első két korongját, kábé annyira utáltam a harmadikat a maga kissé glames és emóra hajazó hatásával, ami már minden volt, csak a korábbi irányvonal nem. Éppen ezért a 2011-es Goodbye Lullaby lemez teljesen kimaradt az életemből. Talán nem is sajnálom. De most úgy döntöttem, nem is tudom miért, talán valamilyen oknál fogva (elképzelhető az is, hogy maga a Sátán kocogtatta meg a vállam érte) az idei, kifejezett cím nélküli korongot meghallgatom. Talán mert a 2007-es kis fiaskójára akartam választ kapni, hogy a korábbi divattal ellentétes hozzáállását miért váltotta fel. Legalábbis cím alapján ezt vártam. Vagy reménykedtem a korábbi vonalhoz visszatérésben. Passz. Vegyes érzelmekkel raktam fel a lejátszóba, mondhatni remegő kézzel.
A lemez maga ígéretesen indult, keményebb beütésekkel, a kezdő szám címét meg nem hazudtoló rock and roll érzéssel (a szám címe is egyébként Rock and Roll), aztán úgy indult meg a régi, második lemezes alternatív rock érzés. Itt kezdtem érezni, hogy nem fogok súlyosan csalódni, mire végig érek a deluxe kiadás mind a 17 számán. Ez sokáig így is volt, hangzásilag tényleg jól indult, az első 7 számot simán játszanám vezetés közben is. A hetedik szám igazi meglepetés volt nekem, hogy Marilyn Mansonékkal közösen alkotta (Bad Girl a szám címe, s igen, Mansont, mint embert bírom, a zenéjét is 2004-ig, ám azóta ő se az igazi), s tényleg hozza a korai rossz lányos hatást. Csak arra nem készültem fel, ami ez után jött…
Körülbelül mikor meghallottam az össze-visszaeffektelt Hello Kitty című számot azzal a fura technós-diszkós hatással, azt hittem kitépem a hangfalat és szétszedem, hátha valahol az érintkezés szaródott el 6 évnyi kimerítő használat után (mert szokásom szinte mindenhez zenét hallgatni: fansubhoz, munkához, utazáshoz, olvasáshoz, játékhoz…). De nem, a szám volt maga ilyen, hozva egy cuki-muki stílust és áljapános hatást. Avril többek közt, úgy dadogta fel a „Minna saikou, arigatou, kawaii”, ahogy Skrillrex rapszövegének is első oltását lenyomták az Epic Rap Battles of History 2. évadában. Szóval szerintem bővebben mondanom se kell, ez a szám durván megtörte a lemez kezdőhangulatát. Ami valahol nem rossz, de egyszerűen túl hirtelen jött és pont mikor az ember beleélte magát egy hangulatba, páros lábbal rúgja ki onnan – ezt pedig nem szeretem, amíg nincs valami értelme ennek a lépésnek. És most pedig különösebben nem volt: a lemez ugyanis folytatta a Hello Kitty szám előtti hangulatot, stílust. Egészen a végéig.
Térjünk ki kicsit a deluxe kiadás bónusz számaira. A Bad Reputation egy vérbeli pop punk, ami egy felújított Sk8er boi-nak is nevezhetnénk hellyel közzel, ami a vadságot illeti. Az ilyen számokkal az a fő baj, hogy nem igen lehet sokáig húzni, mert hamar kifulladnak (ez sincs 3 perces, mint a legtöbb hasonló temperamentumú szám). A How You Remind Me is körülbelül ezt az első-második lemezes hangulatot idézi. A harmadik bónusz szám a Rock and Roll akusztikus verziója.
Ha lebontanánk évekre a számokat, akkor valamennyire kijönnének a zenei korszakok, ahol a Hello Kitty szám jelezné azt a pontot, amikor egy kósza gondolattól kizakkant a korábbi menetirányból. A hangulat megvan, pár szám képes belevésődni az emberbe, de a java nem éri el azt a kívánt szintet, hogy emlékezetes legyen, így a korong sem vált azzá a végére. Pozitívan csalódtam a lemez során a korábbiak után (még ha a borítója még erősen taszít is). Valahol úgy érzem már nem én vagyok a korosztálya, akinek szólni akar, bár a módja már jobban tetszik. Így a lemez végül egy 6,8/10 ponttal zárt. Nem volt rossz, kellemes volt és hallgatható, de ahhoz nem volt elég jó, hogy elérje a korábbi lemezeinek szintjét, ami 7 és 8 pont közt mozog a mai napig, ha egyszer leporolom.