…attól még ugyanúgy a pokolba vezet, mese nincs. Mily érdekes, hogy a tragikomédia színezi, árnyalja és mossa azt egyre mocskosabbra az évek hosszú sora alatt ezeket a köveket. Mint egy átok, úgy telepszik meg múltján az a kérdés, mit sose tett fel újra és újra önmagának egyre jobban késztetve magát arra, hogy kifejtse saját szemei előtt a választ az utolsó részletig: „Mi is vagyok én?” és ehelyett hamis ábrándokat és képzeteket kergetett vakon, az útmutatásokra nem hallgatva, hogy ne haladjon tovább arra, amerre; ne akarjon lépcsőház lenni a mennyekbe önön jóakaratából, mikor a saját valójának újra és újradefiniálása elmaradt, hogy rendre rájöjjön, ő a lelke (már ha van neki olyan, mert rá nem kérdezett arra se) mélyén ő továbbra is a pokolba vezető út. Rá kellett volna, hogy jöjjön, vesztétől az újradefiniálás menthetné meg, de saját kényszerképzeteitől kábán arra se futotta, hogy bármire rájöjjön a saját erejéből. Mindig mások kellettek hozzá, akik ráeszméltetik, de nem, még így sem volt elég, mert csökönyösen ásta magának a biztos alapot annak, ami. Az útnak, el a pokolba, egyre mélyebbre, egyszer sem szegezve feljebb a csákányt, hogy mást is vágjon az éle, de nem… ő csak haladt, haladt tovább, szépen, apránként a messze mélybe, elkerülhetetlenül egyenesen a veszte felé. Ne beszéljetek neki, mert már süket. Ne írjátok le, olvasni nem tud; de ha tudna is: már rég vak a sötétségtől. Ne beszéljetek vele, mert nyelve közeledve céljához megváltozott, s a kígyóéra emlékeztet…