Kultikus címekkel jövök, ám elsősorban a B filmes vonalból: két horrorral és egy vígjátékkal, amelyekről elég előzetesnek annyit, hogy mindegyikkel régebbi az ismeretségem, de mind valamiben másabb és több annál, hogy „valamikor régen esetleg láttam”.
Re-Animátor: Az újraélesztő (1985)
Utoljára tizenéves koromban láttam ezt a filmet, szóval ennyiben is csaltam a dologgal. Annak idején is élveztem, és ez most sem változott. H. P. Lovecraft egyik novellája, a Herbert West-Reanimator (magyar címén Herbert West, az újjáélesztő, Howard Phillips Lovecraft összes művei 3. kötet) alapján készült – és lazán vitába merek szállni azért, hogy ez a legjobb adaptáció a Tágra nyílt elme (From Beyond, 1986) mellett, amit Lovecraft műveiből nagyobb költségvetésű filmre adaptáltak. És mily meglepő, mindkettőnek ugyanaz a rendezője: Stuart Gordon, akit még a „Drágám, a kölykök összementek” trilógia vagy a Dr. Halál (The Dentist) történetírójaként is ismerhettek.
A történetben egy megszállott tudós kutatja a halált és az élettől azt elválasztó mezsgyét egy fura oldattal, amely segít visszahozni a holtakat az életbe. Azonban az újraélesztettek irányíthatatlanok, haragosak, nem igazán önmaguk. Miután Svájcból elbocsátják, a massachusetts-i Miskatonic Egyetemre megy tanulni és kísérletezni, ahol viszont Dr. Carl Hill megpróbálja ellopni a kutatásait és az eredményeit. Ez pedig nem kis fennforgást okoz.
A mű továbbra is groteszk, de valahol azért humoros. Az újjáélesztettek legalább nem hagyományos zombik, kicsit fura és egyben vicces, hogy az életbe visszahívott fej képes a saját testét is irányítani, vagy a fejetlen élő halott egy beöltöztetett anatómiai bábu fejével igyekszik embernek kiadni magát a hullaházba való bejutáshoz. A misztikumot a sok megmagyarázatlan, vagy pontosabban megmagyarázhatatlan dolog jól megtartja, bár pár kivágott jelenetet igazán a filmben hagyhattak volna. Ha pedig valamit szerintem nagyon ki kell emeljek, hogy mit szeretek még benne, az a főcímzene, Richard Band komponálásában. Igazi szórakoztató ijedtséget ígérő muzsika, mint amilyet a Beetlejuice főcímzenéjénél is kapunk Danny Elfmantól.
(A folytatásokról nem beszélnék most, azok ugyanis pótlás tárgyai.)
Bevallom töredelmesen, jó sokáig nem láttam ezt a filmet. Egyben legalábbis, mert kisebb-nagyobb jelenetkivágásokat, szemléltetéseket igen, akár vizuális kultúra órán, akár haverokkal, amikor szóba kerültek a referenciapoénok, szóval nem voltam teljesen elveszett sem. Az első próbálkozás hamar befulladt, mert negyedóra sem kellett, hogy a hasfalam fogjam és úgy nevessek, ami nem egyszer már fizikailag is fájt. Akár az anarcho-szindikalista paraszt pillanatán, akár a halottak taligán cipelésekor, akár a hidat őrző lovagon, vagy ahogy Istent ábrázolták és azt a beszélgetést, mikor megkapják a feladatot a serleg felkutatására. Szóval na, betalált és jól. Második nekifutásra sikerült végignéznem ténylegesen is, amikor már azt a feladatot testálták rám, hogy egy ’95-ös anime OVA troll-paródia feliratát készítsem el. Igen, ehhez a műhöz nyúltam ihlető erő gyanánt.
Viszont, hogy mik a végső benyomásaim? Valóban megérdemelten kultikus darab, jó és váratlan poénokkal, és a korabeli kritikákkal is egyet tudok érteni, miszerint voltak jócskán gyengébb és kifejezetten gyenge pillanatai. Személyes kedvencnek azonban még mindig ott lesz a Brian élete, Arthur király pedig sikeresen becsattogtatta a tökeit a második helyre.
Valahol kicsit ég a pofám, hogy ezt a régi klasszikus számba menő B-filmes vérfarkas sztorit sokáig nem kerestem, nem is láttam. Főleg annak a fényében, hogy elsőnek láttam a borzalmas harmadik felvonást, majd a negyediket, másodikat… Aztán az ötödik és hatodik filmmel már nem próbálkoztam, nemhogy a 2012-es remake-kel, ez meg parlagon hevert.
A történet szerint egy Los Angeles-i hírolvasónőt egy sorozatgyilkos zaklat, ezért megrendezik a kézre kerítését egy pornóbarlangban. Az akció sikerrel zárul, de a hírolvasónőt komoly lelki megrázkódtatás éri, ami miatt terápiára szorul. A kezelőorvosa a férjével együtt a Kolóniának nevezett intézetébe küldi, ahol mindenféle problémával küzdő embert találni. Az egyikük megkísérli elcsábítja a férjet, mikor egy vérfarkas rátámad és megkarmolja az alkarját. Az események innentől megindulnak a lejtőn, egymás után derülnek ki különféle titkok a Kolóniáról, mint például az, hogy a sorozatgyilkos is innen szökött el. De ez még a legkisebb probléma…
Maga a film nagyon lassan építi fel magát, már-már unalmasnak is nevezhető az első fele, még klasszikus horrorfilmes mércével is. Viszont a második fele valamivel összeszedettebb, de a tényleges tetőpont csak a film utolsó 10-15 percében érkezik el, és a befejezés is voltaképpen ennek a része, ami aztán hirtelen véget is ér. Nem teljesen antiklimatikus, de valahol nem töltött el elégedettséggel sem. Talán az a legjobb szó rá, hogy teljesen közömbös volt. Azonban a filmszériában eddig még így is messze a legjobb etap, bár azt a lécet nem volt különösebb kihívás, sem nehézség megugrani…
Ennél viszont már szóba hoznám a folytatásokat is. A második film, aminek az alcíme „A nővéred egy vérfarkas„, már enyhén szólva is egy arcpirítóan rossz folytatás, amit szerintem még Sir Christopher Lee is letagadott volna, ha nem játszik benne a főbb szerepben Stefan Crosscoe atyaként. Egy rémunalmas, ótvar és feleslegesen a misztikus vonal felé elhúzó címről beszélünk, főleg annak tekintetében, hogy hova tovább jutunk. A harmadik Üvöltés ugyanis Ausztráliában kalauzol el bennünket erszényes vérfarkasokkal, és a megkezdett misztikus szálat itt a helyi mitológia fényében igyekeznek letolni nekünk. Ennek a filmnek az első félórája csak olyan vonatott, hogy már azt hittem, nézés közben egy óra is eltelt, miközben hátra volt még kétszer annyi belőle… A negyedik pedig megint egy sivatagos, Isten háta mögötti koszfészekbe visz el minket, de ezúttal Amerikában és nyomozási történettel egybekötve. Egy olyan nyomozással, amitől kevés klisésebb dolgot lehet elképzelni, mert már akkor tudja az ember a választ, amikor felteszik az első kérdést bemutatkozáskor. Civvie-11 egy gimmick videójában (a Hellraiser epizódban) és Emoji Flint a Twitteren is feldobta azt, hogy mondjon valaki még egy olyan horror franchise-t, ami olyan mélységekbe volt képes zuhanni a kelletlen és csak a jogbitorlást megerősítő folytatásaival, mint a Hellraiser… Hát tessék, itt van: az Üvöltés.
Hű, de be kéne pótolnom már nekem is a Gyalog galoppot. Kb. ugyanúgy láttam én is, mint te korábban. De engem valahogy nem tudott egy percig sem szórakoztatni ez a film. Elkezdtem többször is, nagyjából 10-15 percet láttam is belőle egyhuzamban, és értetlenkedtem, hogy ebben mi a vicces? Lehet utána következik a valóban humoros része, nem tudom. De engem jobban szórakoztatott a Brian élete. Előfordulhat, hogy simán csak nem voltam rendesen ráhangolódva a témára, aztán ha rászánom magam, pozitív csalódásként fogom elkönyvelni. Valahogy így voltam például Hofi humorával, egészen az utóbbi évekig nem tudtam értékelni, és azért még mai napig vannak vele kapcsolatban kritikáim. Elsődlegesen az, hogy rengeteg olyan meta poént használt, amit abban a korban, amikor elhangzott, mindenki értett, ma már idegenül hangzik.
Nem tudom, de nem hiszem, hogy aztán lenne jobb. A végére már egyre többször kiütköztek a hibái, de nekem sokkal inkább a párbeszédek és a helyzet adta meg a komikumot. Vagy csak annak az abszurditása, hogy a középkori paraszt miket puffogtat teljesen anakronisztikus módon. Ha valamivel tisztában van szerintem a film, az ez, csak a végére (mint általában) kifogy a szufla.
A Brian életét én is jobbnak tartom, de az már úgymond tanult az előd hibáiból, és emiatt jóval összeszedettebb.
Hofi korabeli metapoénjaival olykor nekem is meggyűlik bajom, nem minden üt. Az tény, hogy későbbiekre rosszul öregszenek így az előadások, de ugyanakkor nem is annyira az utókornak készültek azok, hanem az akkori gőz kieresztésének. Ezt kifejezetten ott veszed észre, ha egymás után nézel egy ’90 előtti és utáni előadását. A Pia Nista nagy részén én sem nevetek, de inkább a Tiszta őrültek háza az, ami jobban fekszik nekem tőle. Az valahogy időt állóbbnak érződik.
„de ugyanakkor nem is annyira az utókornak készültek azok, hanem az akkori gőz kieresztésének.”
Jó, csak közben mégis mindenki úgy emlegeti, mint a kortalan humor csimborasszója, akinek minden szava aktuális ma is. A metapoénjait én például csak azért tudom értékelni, mert részben egyetemen tanultam a korszakról, részben szüleimtől is sokat hallottam arról az időről, így a legtöbbet tudom detektálni.
Azért tegyük hozzá, hogy aki a csimborasszó és kortalan szintre emeli és az örök aktuális részeket emlegeti, nem épp a teljes adásokat vagy konkrét jeleneteket emel ki (addig el se megyek, hogy azokat akárcsak egyetlen egészként kezelje), hanem kisebb megszólalásokat és részleteket mazsolázgatva. Olyanokra gondolok elsősorban, mint az „annyi bunkó van, hogy fel lehetne építeni belőlük a Nagy Falat, és a Földet kétszer körülérné amennyi alapanyag van hozzá”, vagy „ez a nyakamban nem kötél, hanem az állami támogatás”.