Újabb megosztott cikk következik, ezúttal a tematika miatt egybe tartottam. A július-augusztusi szám cikkének gépelt szövege egy formázás során elveszett a laptopomról (mivel anno buszon gépeltem le és lusta voltam áthelyezni, de talán az archivált leveleim közt meg fogom találni). De akkor lássuk is a mostani tésztát.
Ki ne szeretné a kötetlenséget és a szabadságot? Mikor szabadságunknak nem szab határt semmi… Az érzést igazán csak ejtőernyős ugrás közben lehet megtapasztalni, szárnyalás formájában. De mai napig vannak olyan emberek, akik talán a teljes szabadság egyik formáját űzik: a kalózkodást. Maguk a kalózok bizonyos szinten romantikus történetek érdekes személyiségei, akiket sokszor álnoknak, galádnak és erkölcstelennek ábrázolnak, akikhez vér és arany egyaránt tapad. Ami általában a kalózokról az ember eszébe jut, az a kaland, elásott kincsek, örökös veszély a hullámok hátán… Azonban az animékben korántsem minden esetben igaz, hogy köztörvényes bűnözők lennének. A már a márciusi számban is bemutatott Harlock kapitány ékes bizonyítéka ennek. De most jöjjenek a női kalózok!
Mert bizony, hogy vannak, sőt voltak is női kalózok. Az első feljegyzett női kalóz Tenta, Illíria királynője volt a Krisztus előtti III. században, akit „a kalózok királynőjeként” is neveztek. A középkor leghíresebb női kalóza 1343-ban állt a fekete lobogó alá, a neve pedig Jeanne de Belleville volt. Őt érdekes módon a király által igazságtalanul kivégeztetett férjén való bosszúvágy hajtotta, nem az arany. Noha az angolok pénzelték folyamatosan, hogy francia hajókat fosztogasson. Pályafutását a fia egyik csatában szerzett halálos sérülése törte meg. De ott volt még Cobham kapitány (1700-as évek eleje) felesége, vagy a leghíresebb női kalózok Anne Bonny és Mary Read.
De a női kalózok milyenek? Hát nem sok címet lehet említeni, konkrétan két univerzum létezik, ahol nőt látni a parancsnoki székben… ez pedig Leiji Matsumoto Emeraldas-történetei és a Moretsu Pirates.
Queen Emeraldas
1998-1999, Bandai Visual – rendezte: Yuji Asada
Talán érdemes a hölgyekkel kezdeni. Mert, hogy Emeraldas bizony nem mai csibe: első feltűnése 1975-ben volt az Emeraldas vs. Harlock című egyfejezetes mangában. De igazi története 1978-ban indult csak útjára, s összesen 4 kötet került ki, de Leiji Matsumoto további műveiben rendszeresen visszatért pár oldal erejére. Animés szereplései először a Galaxy Express 999 és a Harlock kapitány sorozatokra és filmekre korlátozódtak, míg nem a Bandai Visual és a Dynamic Planning úgy találta, itt az ideje a Leijiverzum legrejtélyesebb nőjének immár saját animét szentelni. Összesen négy rész lett, amit Amerikában és Franciaországban is kiadtak. Olaszországba, ahol a mangát ki is adták a Hazard Edizioni gondozásában, már nem jutott el. De miről is szól Emeraldas története?
…ahogy a vérvörös lobogó meglibben,
úgy kutatom a csillagok tengerét…
A jövőben egy csillaghajó rendkívül bonyolultan építhető és költséges eszköz, noha az űrutazás elterjedtté vált. A szabad szellemű férfiak álma valósággá lett: a hatalmas űr végtelen tengerének hívó szavára sokan elcsábultak, annak ellenére, hogy nem veszélytelen vállalkozás. Erőszakos és balesetből adódó halál magas esélye csak izgalmasabbá teszi számukra a korlátlan szabadság érzését. Ám nem csak férfiak lehetnek ily’ álmodozók: Emeraldas, egy nagy zeppelinszerű űrhajó női kapitánya. Hajójának látványa sokakban félelmet ébreszt.
A történet középpontjában azonban mégsem igazán ő áll, hanem Hiroshi Umino, a fiatal álmodozó, aki a lehető legnagyobb függetlenséget szeretné megszerezni: a saját űrkalózhajóját megépíteni, hogy azzal szelje a csillagok tengerét. Egy transzporthajóra potyautasként szökik fel, majd szemtanúja az afréziaiak rablótámadásának és Emeraldas ellencsapásának. A semmiből előtűnő kalózhajó megvédi a transzportot, azonban a támadás során Hiroshi és egy másik potyázó, egy öregúr, lebuknak. Így a célbolygón, egy sivatagos, vadnyugati hangulatot árasztó planétán dobják ki őket. Hiroshinak erőre és szerencsére van szüksége, hogy folytathassa álmainak üldözését, amihez Emeraldas, ha kívülállóként is, de segít neki…
De az utam csak vörös…
vörös akár a friss vér…
Grafikájában a 4 rész letisztult, a klasszikus és a modern Leiji Matsumotós karakterdizájn közé illeszkedik, mintegy átvezetőnek. Ugyanis a klasszikus ábrázoláshoz képest sokkal markánsabb hangot kapott a hajzuhataga, valamint a ruháján is kicsit igazítottak. Egyetlen érdekessége van a változásnak: aki látott már az 1978-1981 közt futott Galaxy Express 999-ből képeket, azt látja, hogy Emeraldas haja rőt, mintsem az új ábrázolás szerinti szőke. Ennek az egyik oka, hogy a régebbi műveket a Toei stúdiója készítette, akik a ’60-as és a ’80-as évek közt előszeretettel dolgoztak fel futó és rövid mangákat elnyújtva, gyakran átírva a történetet (például az említett Galaxy Express 999 12 kötetéből 113 részt, a Harlock kapitány 6 kötetéből 42 részt, vagy a Mazinger Z 5 kötetéből 94 részt készíttettek). Így nem derült ki a sorozatban, hogy Emeraldas ikertestvére az űrgőzösön utazó Maetel, s emiatt számos általuk feldolgozott univerzumban ellentmondások keletkeztek a nem-kánonanyag miatt. Ugyanakkor a korabeli alkotásokkal szemben beveti a számítógépet is: a CGI még igen kezdetleges, műanyaghatást kelt a testeknek.
Zenéjében a nyitány egész kellemes, balladaszerű hangzást ad a részeknek, míg a záródal egy elégikus, szomorú lezárást ad. Mindkettő Tamami Matsumoto érdeme. A háttérzenék nagyon szépen összeszedettek, jó kis aláfestést adnak alá, harmonizálnak a történettel és a képpel. A szinkronhang-gárda igazi veteránokból áll, többen már a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje óta dolgoznak a szakmában.
Történetében egy epizodikus mű, aminek részben van csak köze az eredeti mangához. Ugyanis sajnos az átírási kényszer ezt a művet is elérte, noha az univerzumba egész szépen beleillik, még ha az Emeraldas arcán éktelenkedő sebhely forrására ez immár a harmadik látható változat. Karakterében a női kapitányunk Harlock női és depresszív változatának megfelelője: hosszú ideje gyászolja elhunyt férjét, az űrt álcaberendezéssel járja, s csak a szükségben tűnik fel ott, hol környezetében a gyengéket, elesetteket és az ártatlanokat bántják.
A Leijiverzum iránt vagy a cikk után felkeltett figyelmű olvasó érdeklődőknek ajánlanám, hiszen lényegében semmi előzményt nem kell ismerni a megértéséhez, viszont jó ugródeszka a XXX. századi űrkalózok történetének univerzumába.
Moretsu Pirates
2012, Satelight – rendezte: Tatsuo Sato
Kíváncsi vagyok hányan fognak meglepődni ezen az állításon: erre a sorozatra a szubkultúra gyakorlatilag 3 évet várt a bejelentése óta. Hogy megérte-e várni? Véleményem szerint meg, még ha vannak is kisebb-nagyobb hibái. Kemény kalózkodós sorozatra a 26 rész (és a majdani mozifilm) alatt senki se várjon. Egy könnyed sci-fit kapunk helyette, megfűszerezve a felnőtté válás toposzával.
Az eredetileg egy light novel (ifjúsági regény) sorozatként 2008 októberében indult, s 2012 januárjáig összesen 7 kötetet megélt történetet Yuuichi Sasamoto írta. Az Asahi Shinbunnél kezdte a mű publikálását a folyóirat oldalain.
Történetünk
Annak idején a Galaktikus Birodalom hihetetlen volumenű terjeszkedő hadjáratokat folytatott a galaxisban. Egyik naprendszert a másik után foglalta el. A Csillagszövetség, mint a galaxis másik hatalma, több határbolygót felügyelt. Azonban néhány határmenti bolygónak sikerült megtartania a független kormányzatát, s az emberöltők teltével felügyelőikkel meggyűlt a bajuk, s függetlenségi háborúba kezdtek.
A Tau Ceti-naprendszer harmadik bolygója, a Hajnalcsillag Tengere űrkalózokat fogadott fel. Kibocsátottak egy okmányt, a Márki Levelet (azaz egyfajta menlevelet), amelyben garantálták tetteik törvényességét, amennyiben a függetlenségi háborúban segítik őket. Több űrkalóz is csatlakozott a forradalomhoz, köztük az Ősi Hetesként ismert régi kalózhajók közül több is. A függetlenségi háborúnak viszont hivatalosan már 100 éve vége, de a Hajnalcsillag Tengerének kormányzata továbbra is árgus szemekkel figyeli az űrt…
Itt jön képbe Kato Marika, aki mondhatni átlagos középiskolás lány életet él: tagja a Hakuoh Akadémia hajózóklubjának és szabadidejében cselédlány ruhába bújva felszolgál egy retro kávézóban. Egy nap két különös vendég szólítja meg, akik elmondják neki, hogy apja elhunyt, s a kalózhajóját, a Bentenmarut ő örökölte, mint kapitány. Először nem hisz nekik, de mikor aznap este a két vendég felkeresi az otthonukban az anyját, Ririkát, kénytelen lesz elfogadni a tényt: apja és anyja egyaránt űrkalózok voltak.
Marikának először az újdonság erejével kell megbirkóznia, majd meghoznia a döntését: folytatja-e szülei útját és kalózkapitány lesz, vagy folytatja az eddigi életét?
A műről
A grafikára alapvetően nem lehet panaszunk. Néhány kisebb hiba (amiket a BD-lemezekre javítottak) ellenére nagyon szép, főleg a CG-vel kidolgozott űr, ami csodálatosra sikerült, azonban a hajók kissé plasztikszerűnek tűnnek elsőre. Az animációval sincs különösebb probléma, letisztult és 2012-es műhöz illően kivitelezett. A karakterdizájn is igen tetszetős, változatos, ahogy a gépek és a hajók megjelenése is.
A hangok terén a seiyuuk nagy része ismert, főként az utóbbi évtizedben felkapott szinkronszínészek. De nem is ettől különleges a hangfelhozatal: a nyitódalt a Momoiro Clover Z adja elő (akik a Yosuga no Sora záródalát, a Pinky Jones-t is készítették), a volt Megadeth gitáros, Marty Friedman gitárszólójával, amivel igazán pörgőssé teszi a sorozat részeinek nyitányát. A záródal viszont már csak a csapat munkája, amely kicsit nyugodtabb hangulatot áraszt, kontrasztban a nyitánnyal. Ezt a dalt viszont viszonylag sokszor cserélgetik a sorozat második felétől.
A történet lassan indul be (a 8. résztől), elég sok hangot fektetnek Marika képességeinek felmérésére, s olyanná teszi ezzel a sorozatot, mintha betűről betűre dolgozná fel a regénysorozatot. Ugyanakkor kisebb-nagyobb történetívekre tagolódik, s ad egyfajta retro-sci-fi hatást azzal, hogy nem a szuperbizgentyűkre fekteti a hangsúlyt, hanem az észre, taktikára, szerencsére. De aki mégis sok űrcsatára és lézerpuska-puffogtatásra vágyik, az csalódni fog, mert közelebb áll ahhoz, amit űroperának nevezünk. Egyetlen hibája szerintem ezen a téren, hogy a háttérről sajnos nem sokat tudunk meg, s abból gazdálkodunk, ami adva van és alig jön pár extra csepp hozzá.
Az elsőt azt mindenképp tervezem pótolni, annak ellenére, hogy sohase voltam oda a kalózos dolgokért (többek között ezért nem vágtam magam hanyatt sokak kedvenc One Piecétől sem). =)