A cikk a 2013 márciusi Konzol Magazinban jelent meg.
A Kamen no Maid Guy eredetileg egy 2005 és 2010 közt futott 15 kötetes manga adaptációja, amelyet Maruboro Akai írt és rajzolt, a címét talán úgy lehetne a legjobban fordítani, hogy „A maszkos cselédállat”. Lehet vitázni ezen, hogy mennyire pontos és nem tükörfordítás, de aki látta, az pontosan tudja, hogy ez rá a legjobb választás. Hogy miért? Talán a legjobb valahol az elején kezdjük a bemutatását.
Mindenki ismeri a történetet: Isten mondá légyen világosság és lőn világosság… Ugye? Na, de amikor megteremté az embert, Ádámot és Évát, és látá Isten hogy ez jó, ám valami még hiányzok hozzá: gondolt egyet és megteremtette mellé a két méteres benga cselédállatot is. Valahogy így lehetne a legjobban körülírni azt a szintű pihent humort, amivel ez a 13 részes TV sorozat dolgozik, szóval tényleg óvatosan a sorozattal, noha a valós története igen ártatlannak bizonyulhat…
Mert hát miről is szól valójában? Adott egy 17 éves középiskolás leányzó, Fujiwara Naeka, aki élné amúgy megszokott és békés életét a lökött és túlsúlyos öccsével, míg nem a dúsgazdag nagyapja másként nem határoz és fenekestül felforgatja lányunokája életét. Az indok egyszerű: ők az utolsó unokái, akik életben maradtak – a többiek rejtélyes és teljesen véletlenszerű balesetek folytán elhaláloztak szépen elhaláloztak sorjában, így ők az utolsó jogos örökösök. Azonban a lány másként gondolja, adódik is pár probléma belőle – leginkább a sorssal kerül összetűzésbe, – így kénytelen beletörődni, hogy amint betölti a 18. életévét, övé az örökség. Az út pedig meglehetősen rögös (neki, nekünk inkább hasfalrepesztő)…
Fél évük van ugyanis addig, páran pedig szívesebben látnák a lányt hat láb mélyről ibolyákat szagolgatni, mint a vagyonban dúskálni. Éppen ezért két cselédet kap maga mellé: a kedvesnek és minden tekintetben nőiesen viselkedő (vagy legalábbis akként akaró) Fubukit és az őrültség kiapadhatatlan forrását, Kogarashit, a cselédállatot. A feladatuk megvédeni és támogatni a testvéreket, azonban Kogarashi módszerei igen gyakran eltérnek a józan ész követelményeitől… Amint a cselédállat elszabadul, akkor jöhet Fubuki, akinek plusz feladata, hogy idomárként tartsa kordában a fenevadat – ha kell, szöges bunkóval veri agyon a barátság és a szeretet ragyogó fényében való jó modorra oktatás céljából.
Maga az anime rajzolása szerintem hozza mind az eredeti mű jellegzetességeit és a korának igényfaktorát. Az animáció is kellően tiszta, kidolgozott. Zenéjében valahogy a nyitódal annyira nem jött be. Lassúnak és szagtalannak éreztem és ugyanez igaz a háttér- és aláfestő zenékre. Ezen a téren sokkal többet is ki tudhattak volna belőle hozni, legalább olyan szinten, mint a záródalból (Work Guy!), ami keményebb rock témát ad és a képi világával együtt csupán ennyi tudott eszembe jutni: „Hell yeah!”.
A sztori maga nem egy nagy bumm, viszont a szórakoztatás garantálja az alap. Számtalan ecchi-vígjáték párosítás dolgozott már hasonló alappal, de csak néhány tudta azt garantálni számomra, mint ez a sorozat (csak hogy címeket is említsek: He Is My Master!, My Heartfelt Symphaty, Girls Bravo – és ezeket már évekkel ezelőtt láttam, de még élénkek az emlékek).
Többet nem is tudok lehúzni a dologról. Szívesen írnék még, de ez is kicsit olyan szinten megfoghatatlan, mint a Ninja Nonsense volt a januári számban. Van egy extra része is, ami fele olyan hosszú, mint egy átlag rész a sorozatból, de különösebben többet nem ad hozzá. Akit a képregényváltozat jobban érdekel, annak sajnos lehangoló hírem van: az összesen 79 fejezetből hosszú hónapok óta csak 15 van lefordítva, az angol fordítása pedig sehova se halad.
Anno készítettem belőle videó bemutatót. Kíváncsi vagyok, hogy a maradék meg lesz-e animálva.
Mivel ilyen rég volt utoljára, nem hiszem. Legalábbis nagyon kevés esélyt látok rá.