A távol-keleti animációs ipar története 9.

9. rész: A propaganda árnyékában III.

Háborús végjáték

Az előző számban még csak részlegesen kerültek említésre az animált propagandaművek, bőven van még miről itt mesélni… egészen a háború lezártáig.

A Fantázia és a Tien Shan Gongzhu fogadtatása
Kangaroo no Tanjoubi

1941-ben szokatlan magánvetítésre hívtak meg egy tucatnyi embert, köztük Ōishi Ikuo és Ushio Sōji animátorokat, Seo Mitsuyo rendezőt, Tsurubaya Eiji modell-fényképészt. A kiválasztott embercsoport feladata az egyik, még a hivatalos hadüzenet előtt rajtaütést szenvedett amerikai szállítóhajón talál filmtekercsek szemrevételezése volt. A tekercseken az eredetileg 1955-ig Japánban be nem mutatott előző évi egész estés, zenés Disney produkció, a Fantázia szerepelt. Ushio Sōji 66 évvel később megjelent feljegyzéseiből tudunk erről a vetítésről, annak körülményeiről, illetve a meghívottak reakciójáról: bár egyértelműen amerikai propagandának bélyegezték meg, abban mindannyian egyetértettek, hogy az elsősorban monokróm rövid játék-, oktató- és dokumentarista filmeket készítő hazai stúdiók és animátorok, ha akarnának sem lennének képesek vetekedni a nyugati színvonallal. Ellenben a stílus, az animáció folyékonysága látható nyomokat hagyott maga után a később propaganda művekben.

Kumo to Tulip

A Japánban csak 1942-ben bemutatott és a Wan fivérek által készített egész estés kínai animáció, a Tien Shan Gongzhu (Vaslegyezős hercegnő) ellenben sokkal nagyobb hatást váltott ki. Ez a mű csak azért kaphatott nyilvános bemutatót, mert a megszállt Shanghaiban készült, így teljesen japán megszállás alatt álló város nem számított „külföldnek”. A film eredetileg rendelkezett egy japánellenes felhanggal, ami a megszállás brutális valóságát és a napi szintű erőszakot ítélte el a zárójelenetében, ám a készítők ezt idejében kivágták a forgalmazás előtt. A film animátorok között nagy sikereket ért el a hosszával, folyékony animációjával és harcjeleneteivel, a folklórban gazdag történettel és zenés betéteivel. A közönséget ellenben megosztotta. Bár igyekeztek a japán változat munkatársaival reklámozni a filmet, lecserélték japán zenés betétekre az eredeti kínait, rádiós hírbemondóvá vált benshiket felkérni a mesélőnek, még így sem tudták a japánellenességet teljes mértékben kiirtani a műből, a közönség pedig érezte ezt.

További korszakos japán kisfilmek
Kangaroo no Tanjoubi

Még két kisebb, erősen Disney-szerű jegyeket mutató kisfilmet szeretnék kiemelni ebből az időszakból: az egyik az 1941-es Kangarō no Tanjōbi (A kis kenguru szülinapja) és az 1943-as Kumo to Tulip (A pók és a tulipán). Az előbbi történetében a kis kengurut a gonosz és öreg farkas rabolja el a születésnapján, hogy lakomát csináljon belőle, mire az anyja és az erdő más állatai segítenek kimenteni. A karakterdizájn és az animáció folyékonysága nem csak az amerikai stúdióra jellemző jegyeket visel, hanem talán a legszebb példája annak, mennyire közel sikerült kerülniük a munkájuk színvonalának imitálásához – ha egy bő évtizedes lemaradással is.

Kumo to Tulip

Utóbbi, a Kumo to Tulip eredetileg Yokoyama Michiko írónő (1895-1986) 1939-ben megjelent azonos című művének adaptációja. Ennek története során egy katicabogarat próbál egy pók a hálójába csábítani, illetve akit egy tulipán óv majd meg a póktól és a közelgő vihartól egyaránt. Megjelenését tekintve a katica a japán nemzetet szimbolizálóan gésákra jellemző hófehér bőrre és ártatlanságot sugárzó arcvonásokkal rendelkezik, míg a pók az ekkoriban még viszonylag általánosnak mondható, de sztereotipikus afro-amerikai ábrázolást követik (alacsony szalmakalap, pipa, a blackface-re jellemző fehéren hagyott vastag küszöbajkak), mintegy kontrasztosan érzékeltetve a barbarizmusukat. A háború eső formájában érkezik, ami a pók halálához vezet, de a hálója megmarad pedig egybevág az ekkori katonai elit elképzeléseivel: Japán a védekező helyzetből elkerüli a háborút, az Egyesült Államok pedig elveszti szuperhatalmi pozícióját a Csendes-óceáni térségben.

Az első egész estés japán animék
Momotarou no Umiwashi

Az első egész estésnek szánt rajzfilm az 1943-as Momotarō no Umiwashi (Momotarō tengeri sasai) volt, bár ezt inkább csak felhajtás övezte, mintsem ennek a ténye. Ez a film ugyanis mindössze csak 36 perces játékidővel rendelkezett, ami már ugyan messze meghaladta kortársait, de 73 perces kínai társával szemben még így is jócskán alulmaradt. Hogy miért is fontos kérdés, hogy egy animációs film tényleg képes ennek eleget tenni, annak megint csak kicsit a Disney-hez van köze: az 1937-es Hófehérkével azt bizonyították be, hogy ennek erőteljes presztízsértéke van. Animációtörténeti szempontból a jelentősége elvitathatatlan, ugyanakkor léptékben a hangsebesség átlépéséhez vagy a Holdra szálláshoz mérhető, hiszen jelentős logisztikai, gyártókapacitásbeli és szervezési erőforrásokat kötött le ezek elkészülése.

Momotarou no Umiwashi

A Momotarō no Umiwashi a haditengerészet támogatását élvezve kapott 200 000 jent, ám így is alig volt a projektre állítható animátor, így a rendező, Seo Mitsuyo és asszisztense, Mochinaga Tadahito maguk készítették el az animáció jelentős hányadát. Hovatovább, a nem hivatalos producer, Hamada Shōichi korvettkapitány egy éppen készülő élőszereplős filmmel együtt akarta bemutatni 3 hónappal később, míg Seo visszaemlékezései szerint a reális munkálatok 6-7 hónapot vettek volna igénybe, azonban a háború alakulása miatt a gyártási fázis jelentősen elnyúlt.

Fuku-chan no Sensuikan

Bár a Momotarō no Umiwashi és egy évvel később, 1944. november 9-én bemutatott 30 perces társa, a Fuku-chan no Sensuikan (Fuku-chan tengeralattjárója) ugyan meghatározóak voltak a japán propaganda rajzfilmek terén, a gyártási munkálataik jelzésértékűek voltak, hogy nagyobb költségvetést és figyelmet kell az ilyen munkákra fordítani, illetve sokkal jobban szervezni. A Fuku-chan no Sensuikan esete is pont ezt bizonyítja: Mochinaga volt ugyan a rendezője, de minden másban viták tömkelegének tárgya. Még az eredeti magát jegyző alkotó, Yokoyama Ryūichi is alig említi a memoárjaiban, holott állítólag ő felelt az animációért. Mochinaga naplói pedig azt mondják, hogy inkább játszott a megszállt Szingapúrból hozott kisautójával, mintsem érdemben dolgozott volna.

Fuku-chan no Sensuikan

Az utolsó nagy propaganda rajzfilm 1945. április 12-én került bemutatásra, mikor már nagyban zajlott az okinawai csata. Ez pedig a 74 perc hosszúságú Momotarō: Umi no Shinpei volt (Momotarō szent tengeri harcosai), amely még kifejezetten optimistán igyekszik ábrázolni a háborús helyzetet. A játékideje során előkerül nyíltan az a narratíva, hogy az európai gyarmatosítók megfosztották Ázsiát annak jogos uralkodóitól, és ez válaszcsapást eredményezett, míg a film végén a szereplők az Amerikai Egyesült Államok térképére hajtanak végre légideszantos gyakorlóugrásokat. Azonban közönséget ez a film már nem talált magának: a felnőtteknek kisebb gondjuk is nagyobb volt, a gyerekeket pedig nagyrészt kitelepítették a városokból, míg a tizenéveseket gyári munkára sorozták be.

Háborús végjáték
Momotarou: Umi no Shinpei

Noha Japán hamarosan letette a fegyvert, azonban érdekes módon nem mondhatjuk el, hogy a háborús propagandában résztvevő animátorok és rendezők ténykedtek tovább. A szövetséges megszállás során ugyanis igyekeztek felhajtani a legtöbb propagandistát. Seo Mitsuyo még igyekezett visszatérni egy film erejére, ami már noha demokráciapárti hangvételt ütött meg, annak bukását követően inkább felhagyott a szakmával és gyerekkönyv illusztrátorként folytatta 2010-es haláláig.

Mochinaga Tadahito először Mandzsúriába szökött, majd ott szovjet fogságba, ahol szovjet filmekhez készített kínai, koreai és japán feliratokat, munkájához pedig több honfitársát is kiemelte a fogolytáborokból. Később a polgárháborús Kínában maradt a kommunisták mellett, segítve beindítani a kínai animáció első nagyobb korszakát. Félve az amerikai őrizetbe vételtől csak 10 évvel később tért vissza Japánba.


Érdekességek a korból

Momotarou: Umi no Shinpei
  • A háborús hangulat miatt a Fantázia mellett a Pinokkió is bukás lett a Disney-nek. Míg előbbi a 2,3 millió dolláros költségének akkor csak ötödét volt képes visszahozni, az utóbbit egyszerűen a rossz fogadtatás temette el. A Fantázia egészen 1969-ig nem volt képes profitot termelni a stúdiónak.
  • Szintúgy Ushio Sōji feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy ő maga megkönnyezte a Fantázia befejezését, amit társai érzelmi manipulációnak tituláltak, így az 1939. évi filmtörvényt alkalmazva hivatalosan „a háborús hangulat elleni bomlasztásnak” minősítették a filmet.
  • Külön érdekessége a Tien Shan Gongzhunak, hogy legalább egyik nyomása nem volt teljesen monokróm, mert az animátorok vörös tintával színezték meg a celluloidon a tüzet.
  • Az 1941-es Ari-chan volt az első japán rajzfilm, amely teljes egészében többsíkú kameraállvánnyal készült.
  • A blackface, vagyis a karikatúraszerűen afro-amerikaira mázolt fehér színész játszott kissé ügyefogyott néger karakter ezekben az évtizedekben még elfogadottnak volt mondható, hanyatlása az 1940-es évek vége felé indult meg az egyre erősödő amerikai polgárjogi mozgalmaknak. Ázsiában ezt „darky”-nak hívták, aminek legismertebb alakjai a Dragon Ballból Mr. Popo és a Pokémonból Jynx, akiket emiatt az amerikai változatokban cenzúráztak is.
  • A Momotarō: Umi no Shinpei és a Kumo to Tulip sokáig elveszett műként volt számon tartva, amíg 1983-ban elő nem kerültek a Shochiku ōfunai raktárából.
  • A történelem furcsa fintora, hogy 1947-ben a május 1-i xingshani kommunista parádén Mao pártelnök portréját a Mandzsúriában maradt korábbi japán propagandisták festették.

Megjelent a Mondo Magazin 2022. júniusi számában.

Oszd meg másokkal is:

2 thoughts on “A távol-keleti animációs ipar története 9.

  1. De régóta vártam már a következő részt. 🙂 Érdekes, hogy azért nem sok ilyen propaganda alkotás készült. Persze, jóval korlátozottabb volt a lehetőség és a kapacitás. Annak a kínai animációnak végül adtak ki cenzúrázatlan változatot?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.