Ha elég alaposan kutakodik az ember, akkor a retro címek között igazi kincseket talál. Nem csak kísérleti témákat, komplett műfajok vagy klisék eredetét, hanem bizony olyanokat is, amelyek bevállalósak voltak témájukat és előadásukat tekintve, ám menthetetlenül radar alatt maradtak és elnyelte őket a múlt homálya.
„Ki lakik odalent, kit rejt a víz?”
Igen, akár felcsendülhetne a Spongyabob Kockanadrág főcímdala is, nem állnánk messze semmilyen formában attól az idilli atoll vízi élővilágtól, amelyet megismerhetünk ebben a 18 perc hosszúságú filmben. A kéklő tenger felszíne alatt kicsiny mesebeli faluként jelenik meg a zátony, ahol mindenki ismer mindenkit, támogatják és tanítják egymást, osztoznak örömben és bánatban, legyen az polip, rák vagy hal. Itt ismerjük meg Fiúcskát, a repülő halat, akibe noha kicsikét butuska, de kellően élénk, életvidám és érdeklődő. Különösen szeret a roncsok közelében játszani különféle fajú barátaival, és időről időre kiugrani a tengerből, hogy szárnyaljon egy kicsit a víztükör felett.
Fiúcska az egyik nap különösen megörül, hogy sikerült hosszan kiugrania a vízből és repülnie egyet, és rögtön el is újságolja édesanyjának, noszogatva őt, hogy kísérje el, hadd mutassa meg neki is. A mutatvány újból nem sikerül, de már különös jelek gyülekeznek, amelyek az egész zátony életét fenekestül felforgatják. A közelben egy kísérleti atomrobbantás miatt az atollt egy erős vízáramlat lerombolja. A túlélők pedig sorra betegszenek meg rejtélyes tünetekkel, köztük címszereplőnk is…
A víz tükre alatt
A Spongyabobbal való összekötés nem véletlen: a kisfilm ugyanott játszódik, ahol a népszerű rajongói elmélet szerint a valóságban Bikinifeneket találhatjuk, a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollon. A helyi lakosság 1946 kényszerű elköltöztetését követően 1958-ig ez a hely szolgált 67 kísérleti atomrobbantásnak, amelyek közül az egyik legismertebb a kisfilm alapjául is szolgáló 1954-es Castle-művelet, azon belül is a Castle Bravo-teszt.
Ez a kísérleti robbantás különösen figyelemfelkeltő a nukleáris balesetek témakörében, hiszen az Amerikai Egyesült Államok ekkor egy új tervezésű „száraz üzemanyagú” termonukleáris bomba első próbája volt, amely a várt 6 megatonnás hatóerő helyett 15 megatonnával robbant fel. Hogy viszonyításba tegyük ezt az energiát, ez mintegy 1000 hiroshimai atombombának felelne meg és alig marad el a valaha felrobbant legerősebb atombomba, a szovjet Cár-bomba hatóerejének harmadától. A kísérlet következtében nemcsak a mérőműszerek mentek tönkre és állandó épületek rongálódtak meg maradandóan, de a radioaktív kihullás következtében több ezer ember lett súlyosan sugárfertőzött, köztük a szomszédos atollok ki nem telepített lakossága és a halászfelszerelését időben bevonni, valamint a környéket elhagyni nem képes Daigo Fukuryū Maru (5. számú Szerencsés Sárkány) halászhajó 23 fős legénysége is – akik közül egy kivételével mind túlélték a kezelésüket. Az eset és hatásai komoly nemzetközi aggodalmat váltottak ki a légköri termonukleáris tesztekkel kapcsolatban.
Bár a film a helyszínen történteket vetíti az élővilágra, nem mehetünk a második felében jelenlévő Hiroshima-párhuzam mellett sem. Nem csak a lerombolt korallházak és a tömegével megbetegedő lakosok formájában látjuk ezt, hanem a film elején munkába távozókat holtan sodorja vissza az ár, illetve az orvosok és az ápolók tehetetlenségén, akik meg is jegyzik, hogy nem értik és nem tudják mi ez a furcsa járvány, mivel sose láttak ehhez hasonlót.
Csak egy kis lökés
A film utóélete azért tartogat némi finomságot. Bár valóban nem lett népszerű rövidfilm, amit talán mi sem példáz jobban, hogy a nagyobb külföldi adatbázisok alig tartják számon (AniDB és Anime News Network egyáltalán nem, csak a MyAnimeList és az AniList). A neten is csak pár homályos, foltos képkocka adta hírét a létezésének. Viszont egy rajongói restaurátorcsapatnak, az Femboy Films-ként futó Kineko Videonak köszönhetően az eredeti 16mm-es kópiát bescannelve, digitálisan felújítva 4K felbontásban 2021 augusztusában közzétette a YouTube-on.
Technikai szempontból
Maga a film megvalósítását tekintve egyszerre mozog a valóságban és a gyermeki fantázia földjén. A karakterdizájn és az animáció mindaddig mesekönyv illusztrációkat idéző, amíg szereplőink a víz alatt vannak. Ilyenkor sokkal kerekebb a formájuk, ruhadarabokat hordanak, tárgyakat használnak és beszélnek egymással, mint ahogy azt egy szokványos állatos mesében már megszokhattuk. Az érdekessége viszont mégis inkább az, hogy felszínhez közeledve festményszerűen valóságossá változnak a szereplőink és a viselkedésük, megjelenésük már inkább a természetfilmeket idézi animált formában. Ez a kettősség annyiban előnyös, hogy segít a történetet valóságosabbnak érezni, azonban eleinte nem igazán érthető ennek a szerepe és kicsit mást éreztet vele, mintha a szereplőinknek a mi valóságunk csak egy álom lenne. Ellenben ügyeltek arra, hogy a színkezelést tekintve ne üssön el túlságosan a kettő egymáshoz képest.
Ami a hangokat illeti, a zene jószerével funkcionális. A dallamok se nem fülbemászóak, se nem kiemelkedőek. Ettől függetlenül alapjáraton egy kellemes aláfestést kap, helyenként drámai, bár kicsit művies jelleget visel. Ami a szinkronokat illeti, ott bizony már vannak gondok. Hiiro Tomoe nagyon szépen narrálja a történéseket, azonban a szereplőinknél már helyenként túlzásba estek a színészek. Fiúcska például enyhén irritáló és a film első felében nagyon sokat fogjuk hallani.
Azonban mi sem lehet meglepőbb, hogy a történet egyébként Inui Tomiko gyerekkönyvének adaptációja, ami az animével egy évben jelent meg. Nem egyedi jelenség a japán gyerekirodalomban, hogy rendkívül súlyos, depresszív témát vagy tragédiát dolgoznak fel kedvesnek álcázott formában: ilyen volt példának okáért a Chirin no Suzu (halál, bosszú, identitás), a Chironup no Kitsune (háború és veszteség), Kiku-chan to Ōkami (háború és nyomor) vagy a Mitsuami no Kamisama (a fukushimai lakosság nyomora és lelki állapota a 2011-es eseményeket követően). A rövid játékidő mintegy felét teszi ki a lassú, kissé talán erősen vontatott felvezetés, majd a fordulattól számítva egyre viharosabb tempóban pörögnek az események, gyakorlatilag földcsuszamlásszerűen, hogy végül egyetlen, de kegyetlen katarzis formájában száguldjon neki a betonfalnak.
Kihullás
Már csak a játékidejének rövidsége, az egyébként fontos tartalom miatt erről a filmről nem csak nem lehet, de nem is szabad úgy beszélni, hogy ne meséljük el annak az egészét. A merészsége és a találásmódja vitán felül remekbe szabott, azonban a megvalósítás kissé ront az élményen. Ettől függetlenül a katarzist sikerült úgy megélni, mintha vaskesztyűvel fojtogattak volna – és ez az állapot máig fennáll, ha csak pusztán magára a műre gondolok. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy kíméletlenül el lett temetve a 80-as évek alkotásai közt, egy évvel a hasonlóan fontos, de sokkalta nagyobb mérföldkőként nyilvántartott Hadashi no Gen előtt.
Megjelent a Mondo Magazin 2022. júniusi számában.
