Már jó párszor tettem utalást a filmre a holokauszttal foglalkozó írásaimban, hogy érdemes lenne talán az áldozatok oldalának véget nem érő fröcsögése és mantrázása helyett a bűnösnek kikiáltott oldalt is meghallgatni. A Nichts als die Wahrheit (vagyis: Semmi egyéb, mint az igazság) egy 1999-ben forgatott német bírósági dráma és thriller, ami bizony kicsit megkavarta a port és az állóvizet, ahogy annak idején a Drezda és az Ámen. című filmek is. Hazánkban elég félrevezető címet kapott, ugyanis hasonló címmel a dokumentumfilmek rendelkeznek, ettől pedig azért nagyon távol áll.
Ajánlómban nem kívánom alapjaiban kivesézni a filmet és az összes olyan kérdést, amit egyébként (jogosan) felvet. Ezt meghagyom azok örömére, akiket kellőképp felcsigáztam a megtekintésére.
A történet eleve egy elhanyagolható mértékű alternatív történelmi felütéssel kezd: mi lett volna ha Mengele 1975-ben nem fullad bele az Amazonasba, ahonnan állítólag kihúzták a hulláját? Ez képezi lényegében a koncepciónk alapját. Peter Rohm, aki főállásban ügyvéd, mellékesben pedig Mengele életének és bűneinek szakértője egy nap fura csomagot kap, majd később elrabolják és Argentínába viszik. A pampákon lévő tanyájában rejtőző 87 éves Mengele bérelt fel embereket, hogy vigyék őt hozzá, hogy utolsó kérését teljesítse: menjen vissza vele napjaink Németországába, és vállalja el az ügyvédi szerepet abban a perben, amely során a háborús bűnösségével és az emberiség elleni bűneivel fogják vádolni. A fiatal ügyvéd viszonylag nehezen veszi rá magát a per elvállalására…
A film lényegi része a bíróságon, illetve Rohm és Mengele közt zajlik, míg a mellékszereplőkkel való interaktus eléggé a háttérbe szorul. A per alatt több atrocitás is éri az ügyvédet, a munkahelyét és a családját, valamint a neonáci és antifasiszta tüntetők rendre nem kis balhét okoznak a bíróság épülete előtt. Rengeteg kritikát fogalmaz meg: nem kíméli a háborús bűnösöket sem, annak ellenére, hogy számos felmentő érv és körülmény kerül elő a nyomozás és a per alatt (mint például, hogy a legtöbb állítólagos kegyetlenséget eszközhiány miatt kellett tenniük a fertőzések terjedése miatt, érzéstelenítő nélkül – azonban nem tagadja a tényleges kísérletezéseket és a testi, szellemi fogyatékosok ellen elkövetett dolgokat), valamint az áldozatok legtöbb érvét cáfolja és tisztázza, hogy körülbelül hol kezdődik a mendemonda és hol a valóság. Ugyanakkor a közbeszúrt jelenetekkel mintegy elítéli a neonáci és az antifasiszta megnyilvánulásokat, tüntetéseket, amelyek inkább politikai balhékeltésre funkcionálnak, mintsem valós eszmei tartást fogalmaznak meg. Továbbá Mengele, ahogy a nácik korában, aktív fiatal éveire emlékszik vissza, pár szóban elítéli a mai neonácikat és elhatárolódik tőlük is. Nem beszélve a német egészségügyről és annak (mindenkori) hiányosságáról…
Talán a legérdekesebb része a filmnek a bírósági per, és az ottani adok-kapok játék, valamint a nyomozás fele és Rohm fejlődése, hogy miként érti meg, hogy egy bűnös korban a szükséges rossz vállalásával miként lehet jó célt szolgálni – és lesz az éremnek két oldala. Hiszen számos olyan technológiai vívmány vagy szakterületi felfedezés, kulturális hatás van, amit a náciknak köszönhetünk. Főleg az orvostudomány területén, olyan eljárásokkal, amelyekkel ma életeket mentenek és olyan eszközökkel, oktató felvételekkel, amelyekkel napjaink ifjúságát oktatják az emberi testről. Ezáltal ugyan nem lesznek a jövő hősei, félreértés ne essék, sokkal inkább antihősök lesznek: a rosszat a jó ügyét viszik végbe. Rohm pedig éppen ez miatt áll döntés előtt: jó ügyvédként megvédi Mengelét vagy igaz ember lesz aszerint, amit a mai társadalom elvár, miközben rádöbben: őt magát is személyesen érinti a holokauszt…
Mindenképp ajánlom a filmet megtekintésre, még azoknak is, akik azt mondják, hogy eleget tudnak a témáról, a holokausztról, mert még nekik is tartogathat újdonságot és meglepetést. Egyfelől a film mert kérdésekkel bombázni, és elszórni a nézőben a kételyt az eddig ismert tények valóságtartalmáról.
Nagyon nincs időm „sose semmire” – de ezt lehet, hogy betervezem a közeljövőben. Kösz a figyelemfelhívást. Oly nagyon nem izgat, mert a szocialista általános iskolai történelem oktatás óta azért sokat tágult a látóköröm, sokat tudtam már meg és nem látok fekete-fehérben – de a történelmet szeretem. Fikciós, provokatív művekben is.
Igen, az éremnek mindig két (vagy még több) oldala van – de az arányok nagyon fontosak! És nyilván meg kell tudni különböztetni valahogy a hazugságot az igazságtól. Ha már bírósági tárgyalás: a vádlott nyilván hazudik. Védi magát, szépíti a történteket.
A jó ügyvéd előtt meg nincs dilemma. Ő véd, akkor is, ha az ügyfele a legmocskosabb szemétláda a földkerekségen, aki emberszámba sem vehető. Az ő dolga akkor is az, hogy az „érem másik oldalát” keresse, kutassa és mutassa meg. Elméletben persze, mert a gyakorlat ennél sokkal árnyaltabb. Mindegy – bepaliztál, meglesem! 🙂
Ááá, a legjobb indulattal is csak átlagos tévéfilm-színvonal. Így nekem csalódás.
A kivitelezés igen, bár a tévéfilmek nem mélyülnek el ennyire sem a témában.
Pont tegnap néztem végig az egyik régebbi írásod ajánlásának köszönhetően, és teljesen meglepődtem, milyen nagy hatással volt rám. Kaptam meleget-hideget. Kísérleti alanyok hátborzongató visszaemlékezéseit, erkölcsi kérdéseket, mint például az eutanázia létjogosultsága, hidegvérű beismerő vallomásokat, érdekfeszítő bírósági pert és úgy mindent, ami kapcsolódik a holokauszthoz és a joghoz.
Meglepett, hogy milyen érdeklődéssel néztem végig a filmet. Rég nem találkoztam ilyen filmmel, ami ennyire körbejárja a témáját.
Habár a film elejét egy kicsit döcögősnek éreztem. Egyszerűen nem kötött le annyira, mint maga a per.
Köszi az ajánlást, remek film a maga nemében.