Igazából nem csak új nóta, hanem új tematikus kislemez is érkezett a mai nap a Sabatontól, ami a „Weapons of the Modern Age” címre hallgat. A lemezt már előző este megszellőztette Pär és Indy Niedell közösen a Sabaton History új videójában, ami egyben az új nóta témáját is hivatott feldolgozni. A korongon 6 szám kapott helyet, amelyből 5 már ismert volt az előző két nagylemezről:
1. Father
2. The Red Baron
3. Dreadnought
4. The Attack of the Dead Men
5. The Future of Warfare
6. Stormtroopers
De vegyük szemügyre az új nótát. A vegyi fegyverek bevetéséről ugyan már szólt a The Attack of the Dead Men számuk, ami a korai harci gázok közvetlen hatását eleveníti meg az osowieci erőd ostromával egybekötve, azonban valahol igaz, hogy nem mehetünk el azok egyik legbefolyásosabb alkotója mellett sem. Elég nehéz megítélni egy tudós élete munkáját, különösen abban az esetben, ha az sokszor szorosan összefonódik a háborúval vagy a fegyverkezéssel. Csak pár ilyen név az elmúlt századból, mivel az különösen éles példákat volt képes mutatni: Robert Oppenheimer, Alan Turing, Wernher von Braun. A találmányaik, eljárásaik ugyan a világot kiforgatták a sarkaiból, mégis mások vére és áldozata, halála köthető hozzájuk, akárhogyan is próbáljuk nézni.
A vegyi fegyverkezés atyja
Fritz Haber egy sziléziai zsidó családba született német vegyész volt, akinek a mai agráripar a műtrágyát köszönheti, ezáltal a korának egyik legnagyobb kilátásba helyezett válságát is elkerülhetővé tette. Nevezetesen a „nitrogén-problémaként” is ismert „malthusi csapdát”: ez lényegében úgy foglalható össze, hogy a terméshozamok nem növekedtek, a talajokban a nitrogéntartalom elégtelen volt. Az exponenciálisan növekvő népességet egyre nehezebb lett volna ellátni az új, még szűz földek feltörése ellenére is. Egyre égetőbb szükség volt nitrogén tartalmú műtrágyára, mivel a Dél-Amerikából szállított chilei salétrom (nátrium-nitrát) nem volt megfelelő minőségű. Bár folytak kísérletek arra, hogy a levegő hidrogénjéből és nitrogénjéből igyekeznek teremteni ehhez szükséges anyagot, de nem volt ismeretes az ehhez szükséges hőfok, nyomás és katalizátor. Habernek pontos számítások révén sikerült az első kettőt meghatározni, katalizátornak pedig ozmiumot használt. Carl Bosch-sal együttműködve ezt az eljárást sikerült hatékonyabbá tenni az ozmium vasra cserélésével. Így lett a mai ipari ammóniagyártás és ammóniaszintézis alapköve a ma is használatos Haber-Bosch eljárás.
A sikerét fémjelzi az is, hogy az 1912-ben alapított Vilmos Császár Fizikai Kémiai és Elektrokémiai Intézet vezetését rábízták, ahol az akkori világ egyik legjobban felszerelt laboratóriumát kapta. II. Vilmos császár szorgalmazására egy másik találmánnyal állnak elő, a szénbányákban használható sújtólégsíppal, aminek a hangmagassága a felgyülemlett metántól függ. A háború kitörését követően hazafias érzülettől fűtve, a családja tiltakozása ellenére felajánlotta a szolgálatait, aláírva „a 93-ak kiáltványát”. Sok más német tudós, professzor és művész ezzel fejezte ki támogatását a német hadsereg tevékenysége iránt az első világháború korai szakaszában. Köztük volt Max Planck elméleti fizikus, a kvantummechanika egyik atyja, aki ezért 1918-ban fizikai Nobel-díjat kapott; Walther Hermann Nernst fizikus, a termodinamika harmadik törvényének megalkotója és az 1920-as kémiai Nobel-díj jutalmazottja; Philipp Lenard fizikus, aki 1905-ben fizikai Nobel-díjat kapott a katódsugárkutatásaiért; Franz von Stuck szimbolista festő, szobrász, faragó és tervező; Alois Riehl filozófus. A kiáltvány célja a (különösen brit) sajtóban terjedő Német Császárságról negatív kép ellensúlyozása, valamint erkölcsi felháborodást fogalmazott meg, illetve vádat emelt a külföldi kormányok, tudományos intézetek, tudósok ellen, akikről úgy vélték, csorbát ejtettek a német nemzeten.
Az ammóniaszintézissel persze nem csak a világ élelmezési gondját sikerült megoldania a salétromsav, különféle robbanóanyagok (pl. lőgyapot, nitroglicerin, nitrocellulóz), valamint a harci gázok fejlesztését. Ez utóbbi azért is fontos dolog, mert a Német Császárság is aláírója volt az 1907-es hágai egyezménynek, amely tiltotta a vegyi fegyverek használatát. Haber nem csak a klórgáz kifejlesztésében vett részt, hanem mellette a gázmaszkokéban és a megkötődést segítő filterekében is, illetve a második ypres-i ütközetben (1915. április 22.-május 25.) személyesen is részt vett a klórgáz bevetésekor. Megfigyelése alapján levonta, hogy a gázkoncentráció és a kitettségi idő közt arányosság mutatható ki. Ma a toxikológiában ez „haberi törvényként” ismeretes.
Személyes megítélése szerint „a tudomány békeidőben a világot kell szolgálja, míg háborúban a hazáét”. Hasonló alapokon vitatta a harci gázok használatának embertelen mivoltát, leginkább azzal érvelve, hogy nem embertelenebb, mint a kartácsok és repeszek használata, hiszen az abból eredő súlyos sebesülések, csonkolódások nem mennek végbe. Ettől függetlenül ismeretes a belső szervek roncsolódása, a szövetelhalás, a bőr megégése, az élethosszig tartó szenvedés megléte a túlélőknél.
1918-ban kémiai Nobel-díjat kapott az ammóniaszintézisért, átvenni viszont csak következő évben tudta. A díjazását a brit és francia tudósok tiltakozása kísérte a vegyi fegyverkezésben véghez vitt munkája és eredményei miatt. 1919 és 1923 közt Németország titkon folytatta a harci gázok gyártását és fejlesztését. Hugo Stoltzenberggel közösen segítették a spanyol és orosz harci gázok fejlesztését. A 20-as években az intézetével megalkották a Zyklon-A ciángázt, amit rovarölőszerként használtak. Ugyanekkor kísérleteztek az arany tengervízből való kivonására, amit nem sokkal később leállítottak súlyos számítási hibák és ebből fakadó gazdaságtalan mivolta miatt. A nemzetiszocializmus előretörése viszont aggasztotta, hiszen hiába tért át jóval korábban a protestáns hitre, zsidó származása miatt a céltábla a nyakában lógott. Az 1933. április 7-i A hivatalos közszolgálat helyreállításáról szóló törvény különösen támadta Haber intézetét is, ahonnan az utasítás szerint ki kellett volna rúgnia a zsidó munkatársait. Ezt igyekezett késleltetni, ám április végén benyújtotta októbertől hatályos lemondását tisztségeiről. Ezt követően családjával elhagyta Németországot, gyermekei brit állampolgárok lettek. A szélesebb családi köréből jó néhányan koncentrációs táborban végezték. Haláláig beutazta Európát, tudományos kutatóintézeteknek segített, előadásokat tartott.
A számról
A számnak van egy kísérteties beütése, ami kellően illik a témához. Lassabban mért erős és súlyos ütemek, amit karcosan magas zongora vezet fel és fest alá olykor, kórustámogatással. Már-már horrorfilmes hatást kelt. Ebből talán kicsit a gitárszóló lóg ki, ami kicsit emelkedettebb. Persze, valahol érthető, hiszen egy ellentmondásos alakról szól a dal, viszont eléggé kevésnek és hangsúlytalannak érződik. Való igaz, hogy ez is érzékelteti, hogy a vegyi fegyverkezésben való szerepvállalása mennyire beárnyékolja „a malthusi csapda” leküzdését, és milliárdok élelmezésének megoldását, viszont ezzel kicsit megborul az egyensúly. A dalszövegben is jobban dominálnak az első világháborús referenciák, míg a refrén egy éles szembeállítást nyújt és felteszi a kérdést, hogy „hol itt az ellentmondás?” Pont ez az: ebben van, illetve egy olyan területen dolgozott, amely predesztinálva volt annak ilyetén kiaknázására. „Ha nem ő végzi el, megtette volna más.” – jöhetne az ilyenkor használatos közhely, de igazából csak arra célzok, hogy a hasonló volumenű felfedezések előbb vagy utóbb úgyis a hadiipart fogják szolgálni.