Általában rövid posztokat szoktam ilyenkor megereszteni. Most kiváltképp illő lenne József Attila „Születésnapomra” című versére utalni, hiszen korban is annyi vagyok, mint mikor ő írta, de valahogy nem megy.
Sok mindenen vagyok túl tavaly óta. A kinevezéseim megmaradtak, a munkamennyiség nem csökkent, hobbiban talán még több is lett. Mégsem emiatt érzem egy háborúnak az életet. Hiszen haladtam mindennel a legjobb tudásom és energiáim szerint, ledolgozva elmaradásokat, kihívásokat vállalva, és új területeket fedezgetve fel. Ilyen volt a Twitch-csatornám, ahova véletlenszerűen streamelgetek. Volt itt feliratformázás, stratégiai játékok, lövöldék, retro és throwback játékok végigjátszása, mint a Project Warlock első része vagy a DUSK; meg haverokkal ökörködős közös játék. Ma este 6-tól pedig nekiveselkedem a gyerekkorom pár játékának. Rendszerint hétvégén szoktam, vagy pénteken este 8-kor valamit kipróbálni vagy közvetíteni – ha valakit esetleg érdekel.
Ami inkább háborús volt, az inkább abból fakadt, hogy volt két nagyobb feladatom. Az egyikről egyelőre még nem beszélhetek, de egy baráti csapat projektjében volt elég nagy szerepem, aminek a munkálatai hamarosan ténylegesen is beindulnak. A másik, hogy a hazai fansub közösségnek kicsit nagyobb szüksége volt rám, különösen nyáron. Mindemellett kellett nekem egy kiadványt is lektorálni, ami sajnálatosan nem jelenhet meg kereskedelmi forgalomban. Ennek az anyagjait gyűjtöttem az elmúlt pár évben, ami miatt beleástam magam a 20-as és 30-as évek Horthy-rendszerébe, hogy a talált újságcikkekhez, hírekhez tudjak történelmi kontextust is adni. Végül nem volt rá szükség, de egy 400 oldalas jogtörténeti kötethez bőven elegendő jegyzetről beszélhetünk. Jelentősen bővült a házi könyvtáram, nem csak a rendelések miatt, hanem a Vulkáncápa tagokkal közös bolházások által. Na meg, mivel rengeteg hagyatéki könyvet kaptam. Egyfelől a lépcsőházunkban elhunyt egyik idős hölgy könyveit (ami javarészt klasszikus szépirodalom volt, illetve színészekről szóló darabok), egy barátom nagymamájának könyvtárából jött több, különféle kötet (különösen örültem a könyvekkel kapcsolatosoknak, nyomdászatiknak), illetve a lépcsőházunkban közzétettem egy felhívást, miszerint átveszem mások könyveit. Mindezeket leválogattam, cseréltem meglévő kiadásokat a jobb állapotúakra, ami pedig olyan volt vagy érdektelen, az most egy kartonládában és mellette stócolva várja a sorsát (ami jó eséllyel ajándékozás lesz, mivel a sci-fi és fantasy könyveken túladtam, a l’amour kötetek pedig anyám műszakjában leltek új gazdára).
A motolla pedig itt nem áll meg, hiszen folytatólagosan halad a Mondo hasábjain az animációtörténeti sorozatom, még ha a tavaly nyári előadásom teljes, összeszedett, szerkesztett anyagának (a japán szuperfegyverek) kárára is. Előbbi anyagából javarészt leszűkítve csináltam is egy félórás fellépést a Fantasy Expora. Ugyanakkor tervezek még legalább két történelmi előadást, ami a 20. század eleji Japánról szólna: a nyugatiasodással egybefont terjeszkedés, első világháború, majd a militarizáció és politikai intrikákból egyet. Utána meg második világháborús témákat kívánok feszegetni, elsősorban hadászati téren. Mindezeket a Mondora, hiszen a nehezebb témákat oda szánom, a Fantasy Exponak meg a… csúnya szóval „kommerszebb” témákat, amiket könnyen elő lehet adni. De azokból nincs egy sem jelenleg fejben.
Mindeközben csatlakoztam az Anibarátok Podcasthez is. Ez nem ugyanaz a felállás, mint 10 éve volt, bár a név azonos. Általában vasárnap esténként jelntkezünk témával. Igyekszem lenni, ha tudok, pláne, ha valamivel tényleg hozzá tudok járulni. Akár komolyan, mint a háborús témánál, akár bagatell módon, elpoénkodva, szándékosan trollkodva a műsorban, mint a sportaniméknél tettem.
Magántéren pedig annyi történt igazából, hogy egyfelől elszállt a Twitter-fiókom, miután egy engedélyen keresztül kriptovackokat reklámoztak. Ugyan frissítettem minden hitelesítést, átnéztem az engedélyeket, másnap mégis jött a hír, hogy „felhasználói fiók törlését kerültem meg az új fiókkal”, ami az általam évek óta használt volt. Vagyis a kriptobro rátenyerelt. 2 hétig figyeltem a választ, aztán 2 hétig lusta voltam újat regisztrálni. Most megint használom a régi beállításokkal, csak a név változott. Ugyanekkor próbálták több fiókomat is feltörni, gyakorlatilag nulla sikerrel.
A másik már jócskán sötétebb dolog. Múlt hét csütörtökön kaptam egy sürgős kérést családtagtól, hogy keressem fel, apámról van szó. Azt hittem, hogy megint csinált valamit, és bevitték, mint mikor hepciáskodott a tárgyalóban és 3 napra Kecskemétre küldték. De nem. Bevinni bevitték, csak nem fogdára, de nem is őrizetbe, hanem kórházba. Végső stádiumú májcirrózis, és ahogy kinézett, ott már mondtam unokatestvéreimnek, hogy 5 napot adok neki. Be is vált, múlt hét vasárnap a halálhírére keltem. Finoman szólva is úgy festett, ahogy szerintem nem akarta, hogy lássam, viszont ezzel eggyel több ok lett az ellen az életmód ellen, amit folytatott. Láncdohányos volt és rendszeresen alkoholizált. Sok mindent el lehet mondani, de megítélésében igencsak kétes. Sok dolgot tett meggondolatlanul, felelőtlenül, amiből alakultak érdekes pillanatok, amiken az ember utólag nevetgél, mosolyog, mert nem lett nagyobb baj belőle. Viszont emellé jóhiszemű is volt, néha túlságosan is, ami újabb bajokba sodorta, mert nem egészen a számításai szerint sült el. Emellett nagyon szeretett a saját tapasztalatai és sokszor rossz, torz emlékei alapján veszekedni, így adva azt az általam sokat emlegetett példát, hogy „Pakson nincs atomerőmű”: ha egyszer ilyesmit vett a fejébe, azt onnan kalapáccsal se verte ki senki fia vagy lánya. Emiatt nem volt egyszerű alak, elviselni külön feladat volt bármikor, amivel mintha nem lett volna tisztában, de legalábbis az önkritika ezen fele hiányzott belőle. Voltak dolgok, amiket utólag megbánt, hülyeségnek titulált már ő is, de sokszor az volt a baj, hogy túl későn ismerte fel ezeket. A vele kapcsolatom sem volt egyszerűnek nevezhető, kifejezetten haragudtam rá évekig.
Mint látható, nem vagyok híve „a halottról jót vagy semmit” elvnek, mert nagyon szerecsenmosdató az, nem úgy ítélteti meg az embert, amilyen volt. A valós problémákat szőnyeg alá söprik ilyenkor, nem hagyják, hogy a hibáikat elemezni lehessen, mit tanulhatnának belőle mások. Az ő életéből pedig sokat lehetne tanulni, mit tegyen és ne tegyen az ember, vagy csak hozzáállások szintjén. Talán emiatt sem tudok, úgy mond klasszikus módon gyászolni. Nem érzek semmit: hiánya nincs, hiszen már rég nem volt része az életemnek, sikeresen elidegenített magától. Szánalom van, hogy olyan állapotban ért véget, és a hajnali távozása csak azt a reményt adja, hogy így is sikerült békében elmennie. Haragvás régebb óta nincs a részemről, ami közvetlenül ráirányulna. Lehet régen ezt kívántam, hogy ne éljen, és volt, hogy magam is ellene törtem, de legalább is próbálkoztam. De megbocsátani is tudni kell, nem csak feltételeket szabva, hanem ténylegesen. Talán ezért vagyok inkább megkönnyebbült, mintsem gyászos. Pontosan én sem tudom.
Jelentés vége, a ronin kiszáll.